Gimnazista koromban természetes volt, hogy igazgatónk gyakran feltűnt tízpercekben a folyosón, tanáraink pedig beosztás szerint sétáltak közöttünk, és egyik-másik diákkal beszélgettek is. Ismertek bennünket, nemcsak látásból. Voltak köztük zárkózottabbak. Mindenesetre sose tartottam egyiküktől sem, mint valami „rendésztől”. Jelenlétük nyilván megelőzte a rendetlenséget, de inkább az volt a cél, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
Ma már híre sincs a gimnáziumokban az igazgatói „szolgálati” lakásoknak. Azoknak se az volt a céljuk, hogy vigyázzanak a délután kiüresedett épületre. Inkább az, hogy akkor is „házigazdái” legyenek. Mert délután is élet volt a falak között.
A cserkészotthonban hol az egyik őrs gyűlésezett, hol előkerültek a rongylabdák, olykor foci is az udvaron. Édesapám vezetése alatt teniszpálya is létesült. A fagyos télben Siskovics bácsi locsolta a jégpályát. Csavarozni kellett a korcsolyánkat, de csúszott.
Mivel mi voltunk egyike a két budapesti gyakorló fiúgimnáziumnak, a tanárjelölteknek volt tanári szobájuk, ahol készülhettek vezetőtanáraik bemutatóóráira, amelyeket utána megbeszéltek. Az ő gyakorlóóráikon is volt mit megfigyelni. Nem pusztán a tananyag volt érdekes – az volt a könnyebb. A módszer! Hogyan tanítsam? Hogyan adjam elő?
Ez a didaktikai gyakorlat, készség is a nevelés része. Oktatást és nevelést persze sosem szabad szembeállítani. Ugyanannak a szülői és iskolai tevékenységnek két aspektusa.
Őszintén szólva sokáig nem értettem, hogy édesapám – aki hatvannyolc évesen bekövetkezett haláláig nyugdíjasan is tanított, mert szaktárgyai ezt akkor is, az ötvenes években is lehetővé tették – délutánonként miért és mit dolgozik íróasztalánál. Kérdésemre egyszer csak annyit válaszolt: „A holnapi óráimra készülök.” Miért kell készülnie? Hiszen tankönyveket is írt, mennyit tanított!
Aztán egyszer egy sétánkon ismét szóba hoztam: „Miért kell neked készülni?” Kiderült, hogy nem a soron következő tananyagból készül, hanem arra,
hogyan is tudná érthetőbben, egyszerűbben elmagyarázni a következő matematikai tételt az osztály gyengébb tanulóinak.
Akkor tárult fel előttem először, gyerekfejjel a tanári tevékenység didaktikai szempontja. Mert a tananyag különböző részeinek magyarázatához, megtanításához más és más módszerre van szükség. Így válik érdekessé és befogadhatóvá az anyag.
Matematika–fizika szakos tanárként, majd gimnáziumi igazgatóként apám gimnáziumi énekkart alakított, vezetett és vezetett győzelemre egymás után háromszor Kaposvárott, Csongrádon és Szekszárdon. Nem volt kórusvezetői, énektanári diplomája, de pedagógusként felfedezte a kóruskultúra pedagógiai értékét. Az országos középiskolai kórusversenyen egymás után új kórussal, más diákokkal háromszor nyerte el az első díjat.
Szekszárdon igazgatóként virágzó cserkészcsapatot talált. Ekkor már ismerte a cserkészmozgalmat. Az akkor még kisváros heti eseményét a cserkészcsapat életében ő szervezte. A vasárnapi diákmisére a cserkészzenekar vezetésével vonultak a diákok. 1933-ban a gödöllői Jamboree-n meghívottként vett részt. Ismertsége miatt ott is kórust alakított és vezetett.
Igen jellemző, hogy a cserkésztörvények jelentőségét abban látta és hangsúlyozta, hogy a tíz törvény nem tiltó, hanem pozitív életszemléletű:
1. A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond.
2. A cserkész híven teljesíti kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik.
3. A cserkész, ahol tud, segít.
4. A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.
5. A cserkész másokkal szemben gyöngéd, magával szemben szigorú.
6. A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket.
7. A cserkész feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik.
8. A cserkész vidám és meggondolt.
9. A cserkész takarékos.
10. A cserkész testben és lélekben tiszta.
A cserkészmozgalom nevelőereje többek között abban áll, hogy önkéntes, szabad közösség.
Édesapám igyekezett fokozni nevelői jelentőségét azzal is, hogy nyári táboraikat rendszerint meglátogatta, sokszor közreműködött a tábori konyhán, elbeszélgetett a tábori élményekről, összeülve a csapat tagjaival.
A gyerekek nevelésének két legfontosabb személye ma is a szülő és az iskolai nevelő. Éppen a család és éppen az iskola nevelő céljai mentén kellene összefogniuk, ha sikerül igazi nevelővé válniuk.
