Lebontják az egykori Wichmann-kocsma épületét. Látom a hírt, kicsit nehezen hiszem, pedig nem valami szavahihetetlen szájtot nézek. Beírom a Google keresőjébe, ahogy ilyenkor tesz a kíváncsi ember. Bizony, mindenfelé híresztelik már.
Persze önmagában az, hogy Budapesten lerombolnak egy régi házat, nem újdonság. Sajnos az sem, ha egy híreset. Volt már ilyen, lesz is. De ez azért más, nekem és annak a pár korosztálynak, akik életük és főleg ifjabb éveik egy részét a fővárosban töltötték. No és nem volt idegen tőlük az éjszakai élet. Nekünk ugyanis elsősorban a Wichmann-kocsmát jelentette, ahol olcsó volt a bor, közvetlen a kiszolgálás, és vágni lehetett a füstöt. Ahol mindenki megfordult. Hányszor hallottam a mondatot, sőt használtam magam is egy-egy éji, pesti túra után: „Aztán a Wichmannban kötöttünk ki…” Tipikusan olyan hely volt, amire jellemző az a fura, nagyon emberi jelenség, hogy a rossz élmények is szépek utólag. Épp most mesélte egyik kollégám, nagy nevetve, hogy sörtől olyan rosszul még nem volt, mint attól, amit ott ivott egyszer. És mindenki érti, és mindenki nevet. A nosztalgia Gangesze pedig, ami ilyenkor köztudottan szeret előhömpölyögni, partra sodor bizonyos régholt jelendarabkákat. Lelki szemeim előtt megjelennek az asztalok, a söntés, rögvest rá a szűk, pesti utca, a Kazinczy, meg a puritán méltóságú, kopottas homlokzat. Előtte meg ismerős arcok, már nem is vélekszem, érkeztünk épp vagy indultunk tovább…
Nem tudom, akik oda jártunk, hányan ismertük az épület történetét, de itt született a magyar kártya, üzemelt benne bordélyház, Krúdy, Ady látogatta – mindez és még sok más a gazdag múltjából könnyen megtalálható például a falanszterblogon. Nem is ezt sajnálom, hiszen a történelem történelem marad, feljegyzett, idézett emlékezet. Ráadásul aki 1986-ban megvette és alternatív kultkocsmát csinált belőle, Wichmann Tamás sem él már, hogy lássa. Még csak nem is most zár a krimó, hiszen az is megvolt 2018-ban. Ám az, hogy az épület is eltűnik a semmibe, már nagyon kézzelfogható és végleges. Mikor ilyesmit élek át, mindig úgy érzem, kicsit eltörték az időm. El ám, és a városéban is törés lesz, látványos, könnyen felfogható szimbólumokkal: lerogy és elhordatik az 1834-ben emelt, patinás, nevezetes ház, aztán (úgy hírlik) emelkedik a helyén egy modern, többemeletes szálloda.
Mondhatjuk nyilván, hogy „Ilyen az élet!”, és ezzel a közhellyel haladhatunk is tovább – nem is tévedünk nagyot. Vannak más kultkocsmák, régebbiek, újak, a generációk is jönnek-mennek, élik, írják a saját történelmüket, a saját helyeiken. De hát azok ők. Ezek meg mi vagyunk. És talán megbocsátható, ha az ember némi önsajnálattal, talán túlzó módon patetikusan mégiscsak arra gondol: sic transit gloria mundi. Akár érezheti magát kutyául is. Arról meg aztán eszébe juthat, hogy pénz beszél, kutya ugat.