A színészi munka mintha átalakult volna az utóbbi évtizedekben. Művészet, mesterség, foglalkozás? Hol látja a színészet helyét ebben a hármas erőtérben?

Mindháromhoz szorosan kapcsolódik. A rendszerváltoztatás táján, az 1980-as évek vége felé megkezdődött nálunk is a kereskedelmi színjátszás, s ezzel a filmiparban megjelent az, amit gyerekkoromban a Pöttyös könyvek és a Csíkos könyvek, a lektűrök jelentettek. A kereskedelmi televíziók sorozatai, a szappanoperák másfajta színészi jelenlétet igényelnek. Hétköznapivá teszik a színész arcát, s a néző kevésbé látja benne a különlegeset, a kiválasztottat. Igazi színészi játékkal továbbra is a színházban és a moziban találkozhatunk. 

A színházi és a filmszínészi hivatás elválik egymástól?

Óriási különbség mutatkozik a kettő között, mégsem beszélhetünk különválásról. A színész a mesterségét leginkább a színházon belül munkálja ki. A filmkészítés a színész szempontjából nem válhat külön szakmává, hiszen évente talán csak egyszer vesz részt benne. A film összetett művészet, többféle mesterségnek nyújt lehetőséget, amelyben a színészi munka – szakmai értelemben – kevésbé megjeleníthető. Kiemelkedő, különleges szakmaként, géniusz mesterségként – ismétlem – a színházban művelhető ez a szakma. Ott válik életformává, a színpad tartja talpon az embert.

A színésztől szellemi, lelki és erkölcsi tekintetben milyen készenlétet kíván a hivatása?

Mindenki valamilyen tehetséggel születik, de nem biztos, hogy az kibontakozik. Aki a színészi pályára lép – „beengedi” a szakma az egyetemen keresztül, vagy ő maga lép be kívülről és nő naggyá, mint például Latinovits Zoltán –, szembesülnie kell azzal, hogy a tehetség önmagában, szorgalom nélkül kevés. Ha az ember odaáll, hogy kiemelkedő munkára kész és képes, akkor erkölcsisége azt diktálja, hogy ne adja mindenhez a szakmai tudását, a nevét, az arcát. Erkölcsi  és közösségi vállalás ez a színház, az előadás, a partnerei, a szakma érdekében.

És a néző érdekében…

Ez olyan alapvető számomra, hogy nem is említem, hiszen minden a nézőért van, hogy megmutassunk neki valami különlegeset, amit ő joggal el is vár a színháztól, a filmtől és akár még a televíziós megjelenéstől is.

Megfogalmazható-e a színészi tehetség mibenléte?

Ez olyan titok, amelyet mindannyian hordozunk; az a titok, amely megkülönböztet bennünket egymástól, amelyet a mesterségünk gyakorlása közben meglátunk a másikban, ami csak rá jellemző, amitől ő különleges.

Az egyetemi színészképzésben hová helyezi a hangsúlyt, milyen szellemiséget kíván érvényesíteni?

A legfontosabb a személyiség: ki vagy, honnan jössz, mit akarsz? A személyiség megerősítése és kibontakoztatása, a szorgalomra, a munkára késztetés és biztatás. Aztán a szakmai, alkati ügyek felé tereljük a növendékeket. Hogy hősszerelmes, drámai alkat, komikus színész-e? Kiből lesz Rómeó és kiből Júlia, kiből Mercutio, Lőrinc barát, dajka? – rájuk mindenkor szükség van. Az egyetem feladata kiképezni a szerepkörökre a színészeket. 

Milyen főbb tárgyak alkotják az oktatás gerincét?

Egyszer egy fiatalabb színész azt kérdezte idősebb kollégájától: attól lesz jó színész, ha sokat olvas? S jött a bölcs válasz: jó nem lesz attól, de jobb lehet. Nem árt, ha egy művész, aki komolyan veszi magát, tájékozott, múltban, hagyományban, zenében, táncban, történelemben, irodalomban, költészetben, mert akkor jön rá arra, hogy minden művészeti ág ugyanarról beszél, csak más nyelven. S az ember eldöntheti, milyen nyelven kíván megszólalni. A mi hivatásunknál maradva: drámai színészként, rendezőként, dramaturgként vagy operettszínészként?

Az egyetemi képzés feladata, hogy megteremtse a leendő színész számára a legszélesebb körű tájékozódási és művelődési lehetőségeket. A hallgató képes legyen idegen nyelven is eligazodni, élményeket szerezni a különböző kultúrákban – és tenni a dolgát a saját kultúrájában.