Egy éven keresztül közelről figyelhettem, hogy milyen elkötelezetten válogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramját. Több tízezer kilométert utaztak, rengeteg színházban jártak, fejenként kétszáz előadást láttak, volt olyan nap, amikor többet is néztek. Most mégis teljesen bizonytalan, hogy megvalósul-e az a program, amelyet összeállítottak.

Uray Péter: Arra még éppen volt időnk, hogy befejezzük a válogatást, és összeállítsuk a versenyprogramot. Leadtuk a borítékot a szervezőknek, és másnaptól, március 13-ától zártak be a színházak. Először egyszerűen csak örültem annak, hogy végig tudtuk csinálni az évet, és a koronavírus megjelenése nem törte félbe a válogatást, és ezzel sikerült teljesítenünk a válogatói működésünket. De amikor jöttek a hírek, hogy talán mégsem lesz POSZT, akkor nagyon rossz érzés fogott el. Mert elvégeztünk valamiféle szürke eminenciási feladatot, azaz végigbóklásztunk hetvenhat színházat, és eltöltöttünk egy teljes évet ezzel az egyébként nagyon nehéz és nagyon izgalmas feladattal, de mindez úgy foszlik semmivé, mintha meg sem történt volna.

Dér András: Kár lenne vitatni, hogy már a járvány kitörése előtt is bizonytalan volt a POSZT helyzete. Ha stabil lábakon állt volna, akkor most nem lenne annyi kétely azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán megvalósul-e az idei program. De az utóbbi években – részben politikai, részben színház szakmai okok miatt – teljesen bizonytalanná vált a POSZT helyzete. Olyan politika és szakmai erővonalak rajzolódtak ki körülötte, ami miatt úgy érzem, hogy a járvány kitörése sokaknak kapóra jött, hogy azt mondják, a jelen helyzetben sajnos nem lehet megtartani a POSZT-ot, majd jövőre lesz De nonszensznek tartanám, ha egy évad válogatása semmivé válna. Az olimpiát el lehet tolni egy évvel, de a mi válogatásunkat nem lehet egy év múlva bemutatni.
Hiszen amikor kinyitnak a színházak és új bemutatókat is tartanak, azonnal érvényét veszíti a program, amely a 2019. március 1. és 2020. március 11. között bemutatott előadások közt válogat.

/Uray Péter Fotó: Kátai Kinga/

U. P.: Bizonyos események tagolják az életünket. A júniusi pécsi találkozó a maga reprezentatív előadásaival, beszélgetéseivel, kocsmázásaival olyan eseménynek számít, amire készülünk. Ünnep a nézőnek! De ünnep, egyfajta elismerés és gesztus az ott megjelenő színházak számára is, mert az évadjuk egy előadása különleges megvilágításba kerül, mintegy felmagasztosul. Engem az is foglalkoztat, hogy vajon mit szólnak a POSZT elmaradásához (elhalasztásához?) azok a színházak, amelyek bekerültek a válogatásba.

D. A.: Szerintem is az az igazi kérdés, hogy meg lehet-e tenni a szakmával – és nem velünk, válogatókkal –, hogy ilyen módon annulláljanak egy teljes évadot. Mert a válogatásunkkal kiemeltünk a sokaságból tizennégy előadást és az ezeket létrehozó színházakat, alkotókat, színészeket. Ők vajon elfogadják-e, hogy elmarad az a fórum, ahol megmérettetik a teljesítményük? Szerintem nem érdemeli meg a szakma, hogy mindezt egyetlen tollvonással eltöröljék, és ilyen módon semmibe vegyék azokat a művészi erőfeszítéseket, amelyeket az elmúlt egy évben tettek a társulatok.

Most hogy érzik, végül teljesen elmarad a POSZT, vagy azért lesz valamiféle pót-fesztivál?

D. A.: Azt nyilvánvalóan be kell látnunk, hogy a jelenlegi helyzetben semmiképpen nem lehet megtartani a fesztivált az eredeti időpontban. Egy őszi POSZT-nak lenne némi realitása, ha a szakmai és a politikai akarat is összecsengene. A járvány múltával ez gesztus lenne a társadalom, a szakma felé: íme, Magyarországon ismét megnyílnak a színházak kapui, és ezt valóban ünnepi eseménnyé tehetné a Pécsi Országos Színházi Találkozó.

/Dér András Fotó: Komka Péter/MTI/
 

U. P.: Talán számolnunk kell azzal is, hogy a színházak újranyitásakor a POSZT-on való szereplés lesz a legkisebb gondja a társulatoknak. Le kell játszaniuk az elmaradt bérleteket, vissza kell csábítaniuk a nézőiket, és be kell indítaniuk az új évadot. Önmagában már az a kérdés is drámai, hogy ezek után milyen is lehet, milyen kell lennie a színháznak. Nem tudom, efféle dilemmák között számottevő maradhat-e a POSZT-on való szereplés kérdése. A konkrétumokra térve: hivatalosan is megnevezték a fesztivál két új ügyvezetőjét, Márta Istvánt és Moravetz Leventét, akik úgy nyilatkoztak, hogy megpróbálnak utána járni, milyen lehetőségek vannak a fesztivál megtartására. Ha pedig mégsem lehet fesztivál, akkor megkeresik annak a formáját, hogy miképp lehet a figyelmet ráirányítani a válogatásba bekerült előadásokra.

Tulajdonképpen ennek a beszélgetéssorozatnak sincs más célja.

D. A.: Mint ahogy lényegében a POSZT-nak is ez a dolga. Mert ez az egyetlen reprezentatív, húsz éve fennálló összmagyar színházi seregszemle.

Így is válogattak? Egy reprezentatív színházi seregszemle programját állították össze, amely számvetésre, összegzésre késztet?

D. A.: Én így fogtam fel a dolgunkat. Az ízlésünk, esztétikai mércénk szerinti legjobb előadásokat igyekeztünk összegyűjteni. Miközben alapvetően szakmai szempontok alapján mérlegeltünk, természetesen az egyéni szemléletből adódó tényezők is közrejátszottak a döntésben. De ez egyszerűen kikerülhetetlen.

U. P.: Hasonlóképpen gondolkodtam erről én is. Már az elején elhatároztam, hogy olyan előadásokat próbálok keresni, amelyek magas minőséget képviselnek. Tehát olyan produkciókat, amelyek minden összetevője – a darabválasztástól a dramaturgián, a rendezői koncepción, a színészvezetésen át a színészi játékig, illetve a díszlet-, jelmez-, zenehasználatig – értéket képvisel, és erős művészi összhatást teremt.

D. A.: Több részértékkel találkoztunk, mint egészében sikerült előadással. Nagyon sok tehetséges megoldást láttunk, ötleteket, ügyességet – és szándékosan nem azt mondom, hogy ügyeskedést –, jó színházi nyelven előadott produkciókat, csak a gondolat volt kevés bennük. Nem is untam, szívesen végignéztem őket, de amikor elkezdtem megfejteni, mégis mit láttam, mit kaptam az előadástól, akkor az derült ki számomra, hogy az alkotók nem mentek végig azon az úton, ami ahhoz kellett volna, hogy a gondolat lényegéig is eljussanak.

U. P.: Számos olyan előadást láttunk, amelyet kellő szakmai hozzáértéssel állítottak színpadra, és amit a közönség (jobbára a színház saját, lojális közönsége) is szeretettel fogadott. Más volt a helyzet, amikor az derült ki, hogy az alkotókat egy kérdés foglalkoztatta, és az előadást ennek a keresésnek, illetve az ezzel szemben megfogalmazódó szándéknak  rendelték alá.
Ezekben az esetekben szinte kivétel nélkül egyfajta erős kollektív alkotói akarat volt tetten érhető, és látszott, hogy a rendező, a színészek, valamint az alkotóközösség más tagjai is fontos, egyedi eseményként élték meg a színpadra állítást.

D. A.: Számomra az volt az alapvető kérdés, hogy az előadás létrehozói hová emelték a tekintetüket: a horizont fölé vagy a horizont alá. Az anyaggal, a textúrával való foglalkozástól kezdve a díszletvilágon át a rendezői munkáig mindenben érzékelhető, hogy az alkotók milyen perspektívát tűznek ki maguk elé. Tudnak-e elég magasra nézni, és magukban elég mélyre látni. Ennek a kettőssége határozza meg az előadást. Többnyire az a problémám, hogy az egyik vagy a másik hiányzik, ezért bicsaklik meg a központi gondolat.

U. P.: Fontosnak érzem, hogy a mai magyar viszonyok ismeretében az alkotók felismerjék, a színháznak miről kellene beszélnie ahhoz, hogy a néző a benne formálódó kérdésekre választ kaphasson.

Eddig elsősorban az előadások összhatásáról beszéltek, de azért bizonyára voltak olyan szakmai szempontok is, amelyekre különösen figyeltek.

U. P.: Én a színészi munka minőségét éreztem a legfontosabbnak. Nagyon eltérő felkészültségű és érzékenységű színészekkel találkoztunk az elmúlt egy év során. A figurateremtés, a szövegen keresztüli kommunikáció, a fizikalitás, tehát a színész testének ábrázoló, megjelenítő képessége, illetve a gesztusrendszer gazdagsága tekintetében komoly különbségeket tapasztaltunk. Hiába volt nagyszerű egy színész az adott előadás alatt, ha a kohézió nem valósulhatott meg a partnerek esetenként gyengébb teljesítménye miatt. Ugyanakkor ez felvet egy fontos kérdést: az adott színház vezetése foglalkozik-e a társulatépítéssel, törődik-e azzal, hogy a színészek hol tartanak, és azok a feladatok, amelyeket a színészek kapnak, szolgálják-e a fejlődésüket. Ebből a szempontból rendkívül eltérőek a tapasztalataink. Láttunk társulatokat inspiráló vagy elkeserítően nehéz körülmények között. Kitapintható volt a vezetők, a rendezők felelőssége ebben a kérdésben, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt.

Abból indultunk ki, hogy a felfogásuk szerint egy reprezentatív fesztiválra válogattak. Végül is mennyire lett reprezentatív a versenyprogram?

D. A.: Annyiban reprezentatív a válogatás, hogy csak a létező előadások közül válogathattunk, de ezek közül a legjobbakat próbáltuk kiválasztani, és ezzel azt jeleztük, milyen további előadások megszületését szeretnénk.

U. P.: Úgy érzem, erős válogatás született. Fontos kérdés volt számomra, hogy osztályvezető tanár lévén tudok-e majd rangos, egy lehetséges paradigmaváltás irányába mutató programot mutatni a hallgatóimnak. Természetesen úgy is kellett gondolkodnunk a fesztiválról, hogy a nézők – szakmabeliek és érdeklődők – a versenyprogram alapján próbálnak tájékozódni arról, milyen a mai magyar színház. A végletek bemutatása helyett mi a kiemelkedő előadások legjelentősebb darabjaira összpontosítottunk.

D. A.: A válogatásunkból inkább az rajzolódik ki, hogy mi az a színházi eszmény vagy ideál, aminek jobb érvényesülését szeretnénk. De azért azt ne felejtsük el, hogy a magyar színjátszás viszonylag szűk regiszterben mozog: alapvetően realista előadások születnek, és ennek különféle válfajai, módozatai jelennek meg a színpadokon. Például a mágikus realizmus, a költői színház csak nyomokban jelenik meg nálunk, ezek rendezői jellemző módon többnyire nem magyarok. A realista gyökerű magyar színjátszás könnyen áthajlik a groteszkbe, de nehezebben mozdul a szürrealizmus irányába. Ezért tartom jelentős vállalkozásnak a Katona bemutatóját, a Ha elmúlik öt év című Lorca-darabot, amit Zsámbéki Gábor rendezett. Ez a mai magyar színházban egyedi kísérlet.

Sorozatunk 2. részét, a beszélgetés folytatását ITT olvashatja el!

A POSZT versenyprogramjába beválogatott tizennégy előadás: 
Katona József: Bánk bán – Katona József Színház

The Cage – Frenák Pál Társulat (Koncepció, rendezés: Frenák Pál)

Tar Sándor-Dargay Marcell: El valahová – Forte Társulat (A szövegkönyvet Tar Sándor novelláiból összeállította Földeáki Nóra és Horváth Csaba; Az előadásban elhangzik Monteverdi Tankrét és Klorinda című műve, hangszerelte és a zenéjét szerezte: Dargay Marcell)

Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye – Miskolci Nemzeti Színház

Kertész utcai Shaxpeare-mosó – Örkény István Színház (William Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája, Závada Péter átirata és a Társulat improvizációi alapján)

Örkény István: Macskajáték – Nemzeti Színház

Feridun Zaimoğlu-Günter Senkel-Luk Perceval: Moliere – The Passion – Radnóti Színház

Ibsen: A nép ellensége – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

Synge: A Nyugat császára – Vígszínház, Pesti Színház

Székely Csaba: Semmit se bánok – Rózsavölgyi Szalon

Pintér Béla: Szutyok – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Ibsen: A társadalom támaszai – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Tennessee Williams: A vágy nevű villamos – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (A szövegkönyvet írta Bagó Bertalan és Tucsni András)

A vadkacsa – Miskolci Nemzeti Színház (A szövegkönyvet Ibsen azonos című műve, Simo-ne Stone „The daughter” című filmforgatókönyve és a színészek ötleteinek felhasználásával írta Rusznyák Gábor)