A könyv több műfaji csoporthoz tartozó írást is magában foglal: főszerkesztői előszó (amelyet szerzője eredetileg a Magyar Szemle folyóiratban publikált), nekrológ, kiállításmegnyitó, vitacikk és recenzió éppúgy fellelhető benne, mint prózai formájú vallomás vagy klasszikus értelemben vett esszé. Mindezek mellett a kötet újraközli az utóbbi években különböző sajtóorgánumokban megjelent Kodolányi-interjúkat is. Köztük olyan – Elek Tibor által készített – beszélgetés is található, amely akár dialógusformában megírt műhelytanulmányként is értelmezhető („Vissza kell térni a lényeges dolgokhoz”). A szerző sokirányú érdeklődését mutatja, hogy a történelem, az irodalom, a képzőművészet (jelzésszerűen a zene, a film), az építészet, az urbanisztika, a kultúrbölcselet vagy éppen a kommunikációelmélet kérdései egyaránt helyet kapnak a kötet lapjain.

A könyvet tehát műfaji és tematikai szempontból heterogenitás jellemzi. Az, hogy A szavak súlyáról szövegei mégis egységgé állnak össze, alapvetően két tényezőnek köszönhető. Egyfelől annak, hogy a szerzőnek és a szerkesztőnek arányos tagolású, jól elrendezett, áttekinthető kötetkompozíciót sikerült kialakítaniuk. Másfelől pedig annak, hogy Kodolányi másokéval össze nem téveszthető világképének lényegi vonásai következetesen jelen vannak a különböző funkciójú és változatos tárgykörű írásokban.

Különösen fontos hangsúlyozni, hogy a szerző szilárd értékrendet mondhat magáénak. A legjobb értelemben vett humanista és racionalista alapú polgári konzervativizmus határozza meg gondolkodását. Ez az eszmeiség a XXI. században már világszerte visszaszorulóban van, szinte unikálisnak számít; Kodolányi írásos megnyilatkozásaiban viszont még mindig töretlenül érvényesül – mind politikai, mind esztétikai összefüggésben.

Az esszéista – számos egyedi jegyet hordozó – konzervatív világlátása a legkevésbé sem igazolja a hagyományelvű (vagy egyszerűen csak hagyománytisztelő) ideológiákkal kapcsolatos előítéleteket. Az értekező Kodolányitól például mi sem áll távolabb, mint a provincializmus. A szavak súlyáról – valaha mérnöknek készülő – szerzője enciklopédikus műveltséggel rendelkező, széles látókörű művészértelmiségi, tudós, tanár, diplomata és irodalomszervező. A magyarság, a nemzeti eszme – és annak keretei között a Kodolányi János, Németh László, Illyés Gyula és Szabó Zoltán nevével fémjelzett népi ideológia – iránti elkötelezettség nála egyértelmű nyugati orientációval párosul. Mint anglista és amerikanista, az angolszász kultúrának nemcsak kiváló ismerője, hanem meggyőződéses híve, mi több: szimbolikus értelemben vett magyarországi követe is. Hivatásának tekinti, hogy időről időre a magyar olvasóközönség figyelmébe ajánlja az angol nyelvű világ kitüntetett jelentőségű kulturális értékeit. E közvetítő tevékenység ezúttal angol vonatkozásban elsősorban azt jelenti, hogy Kodolányi sokat tesz Shakespeare – Magyarországon az utóbbi évtizedekben viszonylag csekély érdeklődést kiváltó – költészetének hazai újrafelfedezéséért. Míg lírikusként a shakespeare-i szonettek átköltésére vállalkozik, értekezőként saját parafrázisai egy részének esszéisztikus elemzését is megkísérli. Kultúrtörténeti, alkotáslélektani és poétikai-retorikai szempontok alapján mutatja be egyfelől a shakespeare-i líra főbb jellegzetességeit, másfelől azokat a műhelyproblémákat, amelyek az angol reneszánsz szerző alkotásainak magyar nyelvű újraírása, újraértelmezése kapcsán foglalkoztatják (Szabad asszociáció, tudatfolyam és aktív képzelet. Gondolatok a William Shakespeare szonettjeire írt improvizációkról).
Amerikanistaként e kötetében többek között Emily Dickinson költészetéről, Ronald Reagan társalgási stílusáról, valamint New York legújabb kori városképéről, építészeti jellegzetességeiről értekezik. Amerika iránti tisztelete kissé szokatlannak tűnhet Közép-Európában, ahol a humán értelmiség jelentős része gyanakvással tekint arra a civilizációs modellre, amelyet az Amerikai Egyesült Államok képvisel. Félreértések elkerülése érdekében azonban hangsúlyoznunk kell: Kodolányit az amerikai világból a Dickinsonhoz vagy Reaganhez hasonló „reprezentatív emberek” különleges kulturális és közéleti teljesítménye nyűgözi le; a világszerte teret hódító amerikai tömegkultúrával szemben komoly fenntartásai vannak, amelyeknek rendre hangot is ad.

A szerző „hungarológusként” is meggyőző teljesítményt nyújt az utóbbi száz év magyar eszme-, politika- és kultúrtörténetének szentelt írásaiban. Magyar vonatkozású tanulmányaiban a fősodorhoz tartozó történeti elbeszélések korrekciójára, kiegészítésére, esztétikai kánonok részleges átértékelésére is vállalkozik. Hagyományteremtő szándék fejeződik ki például abban a lírai hangvételű, impresszionisztikus emlékező beszédében, amelyben az író, szociográfus, publicista Szabó Zoltán arcélét vázolja fel (Szabó Zoltán képekben). Ugyanez az intenció fogalmazódik meg – koncentráltabb formában – a diplomata Szent-Iványi Domokosnak mementót állító, nagy ívű és roppant érdekfeszítő esszéértekezésében is (Szent-Iványi Domokos, Antall József és a magyar közép). Az utóbbi szöveg, amely a dokumentumpróza műfaji vonásait is hordozza, egy konzervatív ideológiai paradigmaváltás igényével íródott. Kodolányi itt nem pusztán az 1944-es magyar háborús kiugrási kísérletet előkészítő Szent-Iványit tünteti fel pozitív hősként, hanem általában a konzervatív felfogású, mindenfajta szélsőséges eszmei áramlattól tartózkodó, Nyugat-Európa és az Amerikai Egyesült Államok irányában tájékozódó XX. századi magyar értelmiségi középosztály rehabilitációját is kezdeményezi. Ezt a kudarcokkal tarkított közéleti szerepvállalásai ellenére roppant tevékeny és befolyásos csoportot – amely a Horthy-korszakban és az 1944–45-öt követő „koalíciós időszak” első, még kisgazdapárti dominanciájú szakaszában egyfajta hálózatként is megszerveződött – a magyar történelem rejtett szubjektumaként tartja számon. A Magyar Közösség 1947-es „összeesküvési” ügyét döntő fordulatnak tekinti e csoport történetében. Úgy látja: a Szent-Iványit is érintő monstre koncepciós pert követően a konzervatív értelmiségi középosztály több mint négy évtizedre elveszítette befolyását a hazai közéletben, ám nem semmisült meg teljes egészében. Jeles képviselői közül egyesek nyugat-európai és amerikai emigrációban, mások pedig belső száműzetésben hosszabb távon is továbbvitték azokat az értékeket, amelyek majd a rendszerváltozás idején Antall József miniszterelnök nemzeti szabadelvű politikájának ismét alapkövei lehettek.

Kodolányi Gyula gondolatmenetének e pontján túlterjeszkedik szorosabb értelemben vett vizsgálódási területének határain. Nem retten vissza attól, hogy erőteljesen heroizáló, idealizáló, teleologikus elvű – s így óhatatlanul leegyszerűsítő – értelmezést adjon bonyolult, végletes ellentmondásokkal teli eszme- és társadalomtörténeti folyamatokról. Fent vázolt narratívája inkább a politikai romantika sugallatainak is engedő „hívő” ember, mintsem a kritikus, szkepticizmusra hajló elemző teljesítményeként értékelhető.

A szerző több írásában méltatja hozzá közel álló kortársait, köztük a már elhunyt Szabados György zeneszerzőt és Granasztói György történészt, akikhez bensőséges barátság fűzte. Külön blokkba szervezi nagybátyjáról és mesteréről, Kodolányi Jánosról szóló, eltérő műfajú szövegeit, amelyekben – magától értetődő – személyes érintettségét a legkevésbé sem palástolva, apologetikus hangsúlyokkal, de túlzó elfogultságoktól mentesen, imponáló visszafogottsággal mutatja be a nagy író emberi alakját, világképét, emeli ki munkásságának maradandó értékű eredményeit. Górcső alá veszi a sajátos, nehezen besorolható politikai és kultúrfilozófiai nézetei miatt sokat vitatott alkotó pályájának „problematikus” szakaszait; cáfolja a Zárt tárgyalás című tézisdráma szerzőjének 1940-es évekbeli közéleti tevékenységével kapcsolatos közkeletű vádakat. Az interkulturalitás problémája ebben a tematikus blokkban is előkerül: az „amerikofil” esszéista terjedelmesebb tanulmányban foglalkozik édesapja testvérének elementáris erejű Finnország-élményével (Kodolányi János és Suomija). 

Nem esszében, hanem interjúban szól hosszabban arról az idősebb kortársáról, aki legalább olyan meghatározó szerepet játszott fiatalkori szellemi fejlődésében, mint nagybátyja: apósáról, Illyés Gyuláról (1956: Illyésé és mindannyiunké). Illyés 1956-os naplójegyzeteinek posztumusz kiadása adja az apropót ehhez a beszélgetéshez. Kodolányi tapintattal és mély empátiával idézi fel azt a viszonylag ritkán emlegetett biográfiai tényt, hogy az egyesek által „opportunizmusa”, túlzott hajlékonysága miatt elmarasztalt költő a simulékony diplomata és a magabiztos szellemi vezér önazonosnak tűnő álarcai mögött valójában vívódó, befelé forduló, szorongással, depresszióval küzdő ember volt. Az interjú megszólaltatottja kiemeli: Illyést mélyen lesújtotta az 1956-os forradalom bukása és az azt követő megtorlás; kedélybetegségének kialakulása szoros összefüggést mutat a szabadságáért küzdő magyar nép tragédiájával.  

A kötetben található nagyszámú portré, emlékezés, műelemző írás és történeti fejtegetés között üdítően hat néhány könnyedebb, csevegő hangvételű, montaigne-i típusú esszé jelenléte. Közülük nem csupán egzotikus címével, hanem szellemességével, ötletgazdagságával és elegáns stílusával is kiemelkedik a Gutenberg-galaxis továbbéltetéséért határozottan síkra szálló – egyúttal a túlburjánzó technikai civilizációt mérsékelt hangnemben bíráló – Egy valódi alma, egy éjszín nyári ruha és egy mustárszínű Hamvas. A néhány oldalas írás feltűnő retorikai jellegzetessége, hogy benne a könyv
(mint műtárgy) megőrzése mellett felsorakoztatott érvek szorosan összefonódnak azokkal az argumentumokkal, amelyek általában a humán kultúra védelmére irányulnak. Ezt a találó fogalom- és képzettársítást jól illusztrálja a következő szövegrész:

„[…] az olvasók és a könyvek többsége […] nem a ráció szférájába tartozik, hanem az érzelmek, érzetek és élmények szférájába. Vagyis az élet szférájába, s annak szelleme és matériája testesül bennük meg. Mindez, mondhatják komoly, pragmatikus emberek, merő szubjektivitás, merő esztétikum. Semmi köze a lényeghez. / Valóban nincsen? Valóban lényegtelen az, hogy szeretünk-e egy tárgyat? Lényegtelen volna, a tartalom szempontjából mellékes, hogy kedvenc könyvünk nemcsak intellektuális, de teljes érzéki élményt is ad?”
Kodolányi kötete másutt is bővelkedik klasszikusra csiszolt, szentenciaértékű megfogalmazásokban, amelyek olykor a „ráismerés” eleven örömével tölthetik el a bölcsészet ügye iránt elkötelezett olvasót. E tekintetben különösen emlékezetesek az alábbi sorok: „Szomorú igazság, hogy amikor az ember mesterségszerűen olvas, mint szerkesztő vagy bölcsész-tanár, akkor nagyon sok rossz szöveget kell olvasson. Salakdombok közt keresi az élet nyomait. És lassan elfelejti, hogy milyenek a remekművek. […] Aztán kezünkbe kerül hirtelen egy novella Tersánszkytól vagy Déry Tibortól, vagy Tamási Árontól, és akkor eláll a lélegzetünk. Úristen, hát lehet így írni, szakad ki belőlünk az öröm.” (Szabad asszociáció, tudatfolyam és aktív képzelet) Az ilyen, érzelmi és intellektuális szempontból egyaránt felszabadító erejű szövegrészek miatt érdemes kézbe venni, forgatni, tanulmányozni, s akár időről időre újra is olvasni Kodolányi Gyula esszékötetét.