2020. október 25-én elhunyt Bolberitz Pál Széchenyi-díjas római katolikus pap, teológus, filozófus, egyetemi tanár. Antall József, rendszerváltozás utáni első, szabadon választott miniszterelnökünk fölött mondott gyászbeszéde tette őt országszerte ismertté. Antall szinte megválasztásától fogva az ellenzék, a sajtó és a média lejárató kampányainak középpontjában állt, még betegsége is gúnyolódás tárgya volt. Az ország népe pedig belefáradt a rendszerváltozás sok nehézséget hozó mindennapjainak ricsajába, az egyre többeket érintő munkanélküliségbe, a privatizáció visszásságaiba, egyesek villámgyors meggazdagodásába, mások rohamos elszegényedésébe. A többség belefásult az ellenzéki rágalomözön hallgatásába is, és valahogy úgy gondolta, hogy „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél”, baj-bajra következik, biztos, hogy alkalmatlan a kormány, ha az ellenzék politikusai mindent jobban tudnak nála.
Ebben a tanácstalan, zavaros helyzetben idézte fel Bolberitz professzor úr Antall József halálos ágyon ránk hagyott szavait: „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője.” A miniszterelnök ezzel a közös Európát alapító Robert Schuman, francia politikus szentenciáját fogalmazta újra, aki az ötvenes évek elején mondta ki: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. A szabadpiacos kapitalizmus dzsungelével szemben így nevezte meg az egyetlen megtartó erőt, amely az elnyert szabadság útján a jövő felé vezetheti a két világháború által súlyosan feldúlt és megtépázott földrészt.
Hasonló krízishelyzetben született tehát Antall József testamentuma is, amelyet Bolberitz Pál szájából ismerhettünk meg. A 20. századi traumák, a trianoni veszteségek során és a kommunizmus évtizedei alatt kifosztott és felforgatott, sok sebből vérző ország jövőjére vonatkozott ez az üzenet, amellyel mindannyiunknak szembesülnünk kellett, és amelyet, mint egy végső jóslatot, mindenkinek fel kellett a magában dolgoznia.
Huszonhét esztendővel később, halála alkalmával, ha felidézzük emlékét, Bolberitz professzor úr sok nevezetes megszólalása, véleménye, előadása is az eszünkbe juthat, hiszen korunk egyik legnagyobb hatású hitszónoka, igehirdetője volt. Rendkívüli műveltségű tudós emberként állt hallgatói előtt a szószéken, és minden meggyőző erejét, gondolatát, humorát a legnagyobb alázattal állította Jézus Krisztus és a kereszténység szolgálatába. Legjobban saját életpéldájával hatott közönségére, személyében bizonyította, hogy az istenhit nem csupán a tudatlanok, együgyűek létszükséglete, ahogy azt a marxista-ateista propaganda állítja, hanem a fényes eszű emberek számára is evidencia, ez az életük tőkesúlya. A mindennapi eseményekből, a mindennapi ember gondjaiból és örömeiből kiindulva tudta közel hozni hallgatóságához az Evangéliumok jelen idejét, Jézus tanítását.
Mikor egy interjúban feltették Bolberitz Pálnak a kérdést, hogy legendás, ifjú, szentimrevárosi káplánként mivel bilincselte le népes, fiatal hallgatóságát, azt válaszolta, hogy népszerűségének nem volt semmi egyéb titka, mint hogy ő is fiatal volt, akár a hívei, akik azonosulni tudtak vele és hittek neki.
Érett és idős korában is személyes tanúságtétele volt hallgatói számára a legmeggyőzőbb: ez a számtalan díjjal és kitüntetéssel elismert tudós arra tanított, hogy Jézus nélkül az életünk céltalan, utat tévesztett és végelszámolásában kudarcra ítélt. Filozófus mestereinek gondolatait szívesen építette bele előadásaiba, szentbeszédeibe, de ugyanolyan természetesen végezte a szentmise liturgiáját vagy vette kezébe a rózsafüzért is. Vérbeli pap, vérbeli hitszónok és vérbeli tudós volt.
Mondjunk hálát érte Istennek, és emlékezzünk szavaira, hogy papsága ötvennégy esztendejének ajándékai bőségesen kamatozzanak bennünk, és közelebb vigyenek a keresztény Magyarország Antall József-i látomásához.
/Indulókép: Bolberitz Pál Fotó: Váli Miklós/
