A klímaválság, a fenyegető környezeti katasztrófa a környezetszennyezéssel egyetemben viszont továbbra is létezik. Igaz, kevesebb szó esik róla, hangsúlyosabb a pandémia és vonzata, a gazdasági recesszió – ami érthető.
A világjárvány egyértelműen a globalizáció hozadéka, sok más szörnyűséggel, vagy épp csak kellemetlenséggel együtt. De el kell ismernünk, hogy a globalizáltságnak pozitív hatásai is vannak. Az egyik – sőt, úgy vélem, az egyik legfontosabb –, hogy valóban képesek lennénk világszintű összefogással bolygónk megmentéséért küzdeni. Hozzáteszem: az eszközök egy része a pandémiás zár ellenére is meglenne, az információ, példának okáért, nem fertőz, határozatokat hozni ugyancsak lehet. Mégsem nagyon megy. Hogy miért nem? Erre politológusok, közgazdászok, önjelölt véleményvezérek és környezetvédelmi szakemberek, mozgalmisták mondják és keresik a válaszokat. Elképzeléseik általában árnyaltak, összetettek, máskor konteóba fulladnak, vagy egyszerűen a kapitalizmust emlegetik, mint olyat. Utóbbiról én sem merném kijelenteni, hogy ártatlan: a profitmaximalizálás ugyanis nemigen szenvedheti a fennkölt eszméket, ha azok az ő szárnyait nyirbálják. Mindamellett a kapitalizmusnak olyan tulajdonsága is van, hogy ott hajtja a pénzt, ahol csak lehet. Márpedig a környezetvédelem is iparág. Ergo komolyan hiszek benne, hogy létezik a közgazdászok által is aláírható verzió. És mégsem működik a dolog. Valahogy nem. Talán mert nem vagyunk hozzászokva. Egyszerűen nincs benne még gyakorlatunk.

Márpedig klímaválság van, pusztul, fogyatkozik a természet, ez tapasztalati tény, hatásai pedig nyilvánvalók. Oka, jelen ismereteink szerint, mi vagyunk. S az emberiség erre ráébredni látszik.

Hatalmas korszakváltás előtt vagy inkább elején állunk, ami egyelőre a környezetünkkel, a természettel kapcsolatos szemléletünk gyökeres átalakulásában érhető tetten. Röviden szólva: a természet már nem leküzdendő ellenség. A bolygó immáron nem meghódítandó. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez kvázi megtörtént. Erősebbek lettünk a természetnél, a természeti környezetünknél – annyira legalábbis, hogy tönkretehessük, saját életünkre alkalmatlanná. Mondhatjuk, hogy ez mára közhellyé lett. Talán az. A felett a kérdés felett viszont érdemes kissé elidőzni, hogy mióta van ez így. Nos, ezért a válaszért sem kell sokat kutatni az elménkben: nem régóta. Vagy még inkább: rendkívül rövid ideje. Ha az emberi fajnak a Földön töltött összes idejéhez mérjük, akkor pedig egyenesen elenyésző időtartamról van szó. Előtte az ember a természettel, a természeti erőkkel folyamatos küzdelemben állt, félte és tisztelte ugyan. És ez még akkor is így volt, amikor mai szemmel nézve összhangban élt vele. Fát vágott, állatokat ölt, feltúrta a földet, hogy jobb megélhetést és nagyobb túlélési esélyt biztosítson magának és utódainak. Amit a technikai, társadalmi fejlődés történetének hívunk, nem más, mint ezen harc és terjeszkedés fokozatosan bővülő és erősödő eszköztárának története. Ez a történet pedig csak most kezd véget érni. Maga a jelenség olyan lendületben van, olyannyira belénk ivódott, és jólétünk biztosító rendszerének olyannyira szerves része, hogy egyelőre olybá tűnik, hamarabb állítana meg egy kamiont az átlagos, mondjuk, lipótvárosi polgár kötéllel visszafelé rángatva, mint ezt a folyamatot.
Hogy a természet nagy és erős mégis? Nos, azt is kezdjük látni. Ahogy António Guterres ENSZ-főtitkár fogalmazott, utalva a klímaváltozásra és következményeire: „Sok évtizeden át az emberi faj háborút viselt a bolygó ellen, és a bolygó most visszatámad.” Szép ez a megszemélyesítés, tudattal és személyiséggel ruházza fel bolygónkat. Hanem az a „sok évtized” nem állja meg a helyét. Csak éppen annyi ideje lett igazán látványos. Azóta isszuk kollektíve ennek a háborúnak a levét. Azóta gyorsult fel ennyire. Azóta nem magyarázható, nem igazolható könnyedén – és ami a legfontosabb, a mából visszatekintve azóta nem rokon értelmű a „haladással”. Új kor van születőben, a poszthumanizmus kora?