A verbunkos-szerző, hegedűvirtuóz, az első színházi karmester, házitanító Lavotta János a halotti anyakönyvi bejegyzés szerint 1820. augusztus 11-én – a Bécsben megjelenő Magyar Kurír tudósítása szerint 10-én – 56 éves korában, Tállyán elhunyt. Síremlékének déli oldalán a gúla alatti négyszög talapzaton olvasható: „Itt nyugszik a maga idejének Orfeussa”. 

Lavotta János nemzetsége

A Lavotta család egy nemzetségből származott a Kabzán és Kosztura családokkal. Közös őse a magyar király szolgálatában álló kevélyházi Kevély Benedek vitéz volt, aki birtokadományban részesült az akkor Zólyom vármegyéhez tartozó – később Liptó vármegye néven önállósodott területen.  V. László király 1456-ban Izsépfalván új birtokot adományozott a család György nevű tagjának, aki 1470-től a Lavotta (Lavotha) családi nevet viselte, így a leszármazottak teljes megnevezése izsépfalvi és kevélyházi Lavottára változott. A Lavotta család genealógiai szempontból két ágra, az úgynevezett Zólyom vármegyei-, és az Árva vármegyei ágra osztható fel. Tagjai évszázadok során számos nemességigazolással bizonyították származásukat. A család legismertebb tagja Lavotta János, a magyar zeneművészet kiválósága, 1764-ben született a Pozsony vármegyei Pusztafödémesen. 


A verbunkos-szerző és hegedűvirtuóz

Lavottánál legkevesebb 120 művével számolhatunk, melyek nagy részét 1786 és 1797 között komponálta. Legjelentősebb forrása Lavotta műveinek az a kézirat-együttes, amely 1872-ben egy tömbben került a Nemzeti Zenede birtokába. Lavotta verbunkosainak ez idő szerint legteljesebb és terjedelmesebb forrása a Válogatott magyar nóták 18 darabból álló sorozata, közöttük a legnépszerűbb verbunkosával, a „Homoródi” nótával.  Az igen szép Lassú magyar – különböző letétekben – összesen tizenegy múlt századi forrásban fordul elő, sőt Pablo Sarasate Cigánydalok című műve révén még nemzetközi hírnévre is szert tett. 

 

 

A művek között a vonós kamarazene változatos, a kor divatos táncmuzsikájával találkozunk, továbbá figyelemre méltóak pedagógiai céllal írt hegedű- és kürtduói. Külön fejezetet alkotnak programzenéi: az „eredeti magyar ábránd” műfaji megjelölésű, öt tételes Szigetvár ostroma, Nota Insurrectionalis Hungarica (op.66), A vadászat (op.119), Az Égi Háború (op.120). 

Megállapíthatjuk, hogy Lavotta Jánost a 2-3-4 „vonóhangszerre” írt darabjaival, pedagógiai céllal írt műveivel, amelyek persze szolgálhattak házi muzsikálás céljául is, nemcsak a vonós kamarazene-, hanem többszakaszos magyar táncaival – az ábrándtól a két-három tagú formákig – a magyar zene megújítói között méltán tartjuk számon. Lavotta jelentőségét a magyar zene fejlődése szempontjából Hubay Jenő például abban látta, hogy „Lavotta több egy láncszemnél, ő valóságos kapocs a múlt és jelen között. (…) Ha Lavotta a magyar zenét nem vitte volna jó nagy lépéssel előre, úgy későbben a Bánk bán sem íródott volna. Erkel Ferenc ismerte Lavotta zenéjét.”

A gyermek Lavotta hegedűs indulásáról így ír Szemere Pál:

„hajlandósága a muzsika iránt 10 esztendős korában ütött ki, lángot kapván atyjától, ki maga is egyike vala az ügyesebb violinistáknak. Titokban tanula egy-két nótát s atyja megsejdítvén azt, őtet Cardinál Batthányi egyik híres muzsikusának keze alá eresztette.”

Zistler József pozsonyi hegedűművészt, Batthyány József hercegprímás, esztergomi érsek zenekarának vezetőjét nevezhetjük tehát Lavotta első mesterének. Később tanítói: Sabodi Bonaventura, Hosszú Ferenc, valamint Glantz György, a Károlyi-ezred fúvósainak karnagya. 

Lavotta jogi tanulmányainak befejeztével válaszút elé került, s aki a biztos megélhetés helyett a bizonytalan muzsikus létet választotta. A kortársak Lavottát, Csermák Antalt, Bihari Jánost, a három egysorsú muzsikust „virtuóz-triászként” tartották számon.  A „virtuóz Lavotta” szókapcsolatról Csokonai, Kölcsey írásaiban olvashatunk, de nevezték Lavottát „magyar Orfeus”-nak is. Hegedűjátékáról találóan jegyezte meg Erdélyi János: hegedülése „a legmélyebb komoly és fájó indulatokat szaggatta föl a lélekben”.

Az első színházi karmester

Kazinczy saját lapjában, az Orpheusban vetette fel annak gondolatát 1790 februárjában, hogy tartsanak magyar színielőadásokat a Budán összeülő országgyűlés alkalmával, s hozzáfogott tervének végrehajtásához. A magyar színjátszás bölcsőjénél ott találjuk a Pesten tartózkodó Lavottát is, aki 1791 márciusa után már – a magyar színügynek szintén elkötelezett – gróf Zichy Károly országbíró fiainak nevelője. A kor szokását követve a közönség szórakoztatására a nyitózene és a felvonásközi muzsika (hangszervirtuózok felléptetésével) kezdettől fogva dívott, amelyet alkalmanként fizetett zenészek láttak el.

Mivel Lavotta 1786 óta maga is részese „muzsikai akadémiáknak”, kapcsolata a pest-budai színtársulattal nem volt új keletű. Így magától értetődő volt, hogy a végleges megszerveződés után a zenei vezető szerep Lavottának jutott. A Tisztség eladás című érzékeny játék színlapja például arról tájékoztat, hogy „a muzsika igazgatását már régen különös talentomairól esméretes Lavota úr vállalván magára, oly állapotban teszi a muzsikát, hogy nemcsak válogatott szimfóniákkal, hanem nemzeti magyar táncnótákkal is gyönyörködtesse az érdemes Nézőket.” Azonban „lényének rapszodikus mivolta, művészetének csak szólójátékra való berendezettsége, nem tették alkalmassá a karmester fegyelmező, tanító szerepére. Itteni működését alighanem az 1793. március 22-én tartott Muzsikális Akadémiával, mint búcsúfelléptével fejezte be. E hangversenyen a városi kir. színházak első hegedűsének, Schülder Józsefnek vezetése alatt húsz főből álló zenekar működött közre. Lavotta volt a szólista…”

Az első pest-budai magyar színtársulatot azonban az eladósodást követő megszűnéstől 1796-ban a színház megsegítésére hangversenyt adó Lavotta sem tudta megmenteni. 

Három éves miskolci tartózkodás után 1801-ben Kolozsvárra is Lavottát hívják a Wesselényi Miklós báró által pártfogolt színház zenei vezetőjének. A mecénás kezdeményezésére elkészült „Az erdélyi magyar játszószín constitutioja” második fejezete „A muzsika mesterre vagy orgester directorra” nézve hat pontban sorolja fel teendőit. Eszerint a színészeket naponta két órát kell zenére, énekre tanítania, és félévenként egy új operát vagy énekes játékot kell készítenie. Pontos tájékoztatást kapunk Lavotta működéséről egy Wesselényinek a társulat helyzetéről szóló levél írójától: „A muzsika a Lavota directioja alatt sokkal jobb, s megnyerte a publikum kedvét.” Majd így folytatja: „Lavota igen derék muzsikus s jól viseli magát…” 

Ez idő alatt az anyagi sikert is jelentő tájolás során a társulat előfordult Nagyváradon, Zsibón, Marosvásárhelyen, Debrecenben, Szegeden, sőt Miskolcon és Tokajban is, ahol nem ritkán a bálok alkalmával Lavottának a zenekart is vezetnie kellett.
A mintegy három évig tartó kolozsvári korszak lezárultával Lavottának 1811-ben Losoncon még egy színházi közreműködéséről tudunk. Műsorra kerültek „énekes játékok is egy fő rendű hazafi, az már ösméretes Lavotta úr igazgatások után” – írta a Hazai és Külföldi Tudósítások – kik egészen új szerzeményekkel gyarapították ez alkalmatossággal is a magyar muzsikát”. 

 

 

A házitanító

Lavotta harminc éves korára már országosan ismert muzsikus, akit a magyar nemesi családok szívesen láttak vendégül, akár hosszabb ideig is. Haláláig közel húsz kúriában tölt hosszabb- rövidebb időt, elsősorban Kelet-Magyarországon, olyan magyar urak házában, ahol a zongora, meg a magasabb zenei műveltség eléggé otthonos”.

A nemesi családoknál eltöltött idő – leszámítva a színházi éveket – Lavotta életének mintegy felét teszi ki. Komponálása mellett a muzsikai akadémiákon kívül hegedűjátékával e vidéki társadalmi események (bálok, estélyek, házi muzsikálások és egyéb hangászati mulatságok) alkalmával szerezte a legtöbb elismerést. Amikor pedig hosszabb ideig tartózkodott egy-egy nemesi kúrián, akkor vendéglátói Lavottát legtöbbször házitanítói feladatokkal is megbízták. 

Lavotta 33 évesen úgy fogott hozzá zeneoktatói munkájához, hogy addigra a maga „hegedűiskoláját” már megalkotta. Az op. 49-es sorozata címében is árulkodó: Könnyű duók két hegedűre címet viseli. Változatos tempójú, ütem-nemű, előadói utasításokkal gazdagon ellátott kis zeneművek ezek, amely fokozatosan halad az egyszerűbbtől a bonyolultabb, a könnyebbtől a nehezebb felé. Némileg más a helyzet a Hat magyar duett két hegedűre címet viselő op. 22-es darabokkal. Ha összehasonlítjuk az előbbi sorozattal, azt tapasztalhatjuk, hogy kivétel nélkül valamennyi Tempo di verbunk feliratú zenemű, amelyben verbunkos stílus szinte valamennyi jegyét megtalálhatjuk. 

Lavotta, mint annyi más területen, ebben is előfutára annak a zenetanár típusnak, aki már intézményes keretek között, egyre gyarapodó módszertani ismeretekkel, megélhetést biztosító fizetésért oktathatta növendékeit. Bár rapszodikus természetét a róla szóló írások gyakran felemlegetik, a hegedülést, kottaírást napi feladatának tekintette. Közlékeny ember lévén bőséges időt tölthetett tanítványaival, akikkel – mint a Soós úrfiknak ajánlott hat menüett bizonyítja – bensőséges kapcsolat kialakítására törekedett. 
                             
/Indulókép: Lavotta János síremléke Tállyán. A szerző felvétele/