A lényeg felé – Baráth Áron festészetéről

Pályájának kezdetén minden jel arra mutatott, hogy Baráth Áronból grafikus lesz. A Képzőművészeti Egyetemen tervezőgrafika szakán tanult, korai kompozíció figuratívak voltak, gyakran tele groteszk lényekkel. Édesapja, Baráth Ferenc is elismert grafikus és plakáttervező, ami ugyancsak meghatározó lehetett volna. De mindezek ellenére Baráth Áron már az egyetemi évek alatt fokozatosan, de egyre tudatosabban haladt a műfaj- és témaváltás felé, mígnem a 2000-es évek közepén végleg az absztrakt festészet mellett döntött.

Baráth munkássága az absztrakt expresszionizmus nagy múltú, Amerikában és Európában egyszerre megjelenő, de egyéni utakon kibontakozó hagyományához kapcsolódik. Ha összevetjük művészetét a nagy ősökkel, azt látjuk, hogy különleges közvetlenséggel képes megidézni ezt a már a saját korában is önmagába forduló hagyományt. Az irányzaton belül munkássága a Jackson Pollock nevével fémjelzett gesztusfestészethez köthető: érezhető a művein a robbanásszerű energia és az a pillanat, amikor a vászonra került a festék. Festményeinek egy részére a kalligrafikus, egyfajta vizuális nyelvként alkalmazott jelrendszer használata jellemző, amely – Robert Motherwellhez és Franz Kline-hoz hasonlóan – nála is fekete sávokra épül. Még közvetlenebb módon kapcsolódik Pierre Soulages művészetéhez: mindkettőjüknél kulcsfontosságú a vastag ecsetvonásokkal felhordott színek intenzitásának különbsége – csakúgy, mint a fekete szín, amely Soulages és Baráth munkásságában is meghatározó.

Baráth Áron munkamódszere szokatlan: ipari festékboltok kínálatából választja ki a festéket, és számos rendhagyó eszközt is bevon az alkotásba, például szivacsot vagy seprűnyelet. A gesztusfestészetben hangsúlyt kap az alkotás rituális része is, amelyet ez a sajátos tárgyfetisizmus tovább gazdagít. A művek létrejöttét ugyanakkor hosszas gondolati tervezés, a munka konceptuális része előzi meg – ezért egy-egy festménynek gyakran több változata ismert. Értelmezhetők sorozatként, de egy közös, láthatatlan képtér látható pontjaiként is, a végtelenségig meghosszabbítható képzeletbeli tér részleteiként.

A Baráth Áron-féle absztrakció kétarcú: első pillantásra nem azt közvetíti, mint amit csak alapos megfigyelés után veszünk észre. A gesztusok kirobbanó intenzitása mögött elmélyült megfigyelő rejtőzik, aki az egymás mellé helyezett színfontok feszültségével kísérletezik, és a színek találkozását – mint kulcspillanatot – kutatja. A színek erőteljesek és tiszták – a koloritválasztásban még felismerhető az egykori grafikus múlt és a plakátművészet hatása. A képek azonban a legkevésbé sem harsányak, Baráth visszafogottan fogalmaz a legrikítóbb színekkel is. Életműve is ebbe az irányba tart: egyre kevesebb színnel – három-négynél többet egy képen nemigen alkalmaz – és egyre elnagyoltabb kompozíciókkal egy mindinkább lírai absztrakt festői nyelvet alakit ki. Az út a soktól a kevés felé, a végső lényegi tartalom megkereséséig vezet.

A képek legjellemzőbb motívuma a fekete. A képmezőre mintha felülről telepedne rá az árny vagy folt, eltakarva, megsemmisítve azokat a dolgokat, amelyek alatta vannak – mindebben az emlékezés-felejtés kérdése is tematizálódik. A fekete mindig az utolsó réteg: mintha időben is érzékelnénk a jelenlétét, azt a váratlan pillanatot, amikor felkerült a képre. Ennek a színnek és gesztusnak erős transzcendens üzenete van Baráth Áron festményein.