Az öregember hosszú kabátban ült a konyhai asztal mellett, maga alá húzott lábbal az asztalra könyökölve. Cigaretta égett a körme között. A fiát várta, aki ma ígérte be látogatását. Innen, a konyha ablakából ráláthatott a főutcára, a térnek arra a sarkára, honnan a fiának érkeznie kellett. Délután két óra volt. Ilyenkor szokott ledőlni egy kicsit a keskeny ágyra, miután megebédelt, és elmosta a lábasokat.
A félig vályog-, félig téglaház, amiben élt, négy nemzedék óta szolgálta ki lakóit, s ahogy fogyott falai közül a népes család, úgy lett egyre árvább a ház is, egyre gondozatlanabb. Az öregembernek azonban így is megfelelt, a három szobából mindössze egyet lakott, a legkisebbet, a másik kettőbe hétszám be se tette a lábát. Ha olykor-olykor kimozdult, az udvart járta körbe, a kamrát, az állatok nélküli ólakat, a kertet, életének azokat a színtereit, melyek korábban feladatot adtak neki. Az utcára nemigen járt ki, emberrel ritkán találkozott, kivéve az önkormányzat alkalmazottját, aki kis furgonjával az ebédet szállította naponta, és azokat a fontosabb élelmiszereket, melyeket hetente két alkalommal egy kis kockás füzetlapra összeírt. Három éve halt meg a felesége, azóta élt egyedül.

Újabb cigarettát húzott elő dobozából, amikor meghallotta a kapu nyitódását. Kigombolt dzsekiben teltpiros arccal a fia lépett be a konyhába. Magas, erős férfi volt, omló barna haja a homlokába hullott.

– Hát te, itt várlak, nézek kifelé, mégsem láttalak.

Bandi megölelte az apját és két oldalról megcsókolta.

– Mert Ladány felől jöttem, el kellett hoznom, ami apámé.

– A Parai-házból?

–  Onnan – mondta a fia, és dzsekijét az ajtó fogasára akasztotta. – Szoboszlóra költöznek, már összepakoltak mindent, épp csak perceket voltam náluk.

Az öreg poharakat állított az asztal közepére, de fia letakarta tenyerével a felé eső pohár száját. – Nem ihatok, tudja jól, édesapám, kocsival vagyok.

Az apja bort töltött a magáéba, nem nyúlt hozzá, fürkészőn a fiát nézte. Bandi most olyan, mint ő volt fiatalabb korában, tűnődött. Sikeres ember, bútorasztalos, külön cége van, öten is dolgoznak a keze alá. Két kislánya iskolás, jó tanulók, sorra nyerik a megyei versenyeket. Boldog ember. Bandi meg, ahogy körbejártatta tekintetét a falakon, a laskásodó vakolaton, ezt gondolta: semmi sem változik. Ez az öreg ház konokul őrzi ezt az öregembert, nem engedi el, hiába hívja magához Kabára, a családi házba, az emlékek szálai eltéphetetlenek, idekötik végérvényesen.

– Hát, mi az a fontos, amit meg akarsz mutatni – kérdezte az apja, és megfogta poharát. Bandi előkotorta barna pénztárcáját, s annak egyik rekeszéből egy kártyalap nagyságú fényképet csúsztatott az asztallapra. – Ezt, ezt hoztam magának a Parai-házból.

Az öregember kérges ujjbegyeivel érte nyúlt, szemüvegén keresztül nézegette a sarkában meggyűrt fényképet. A kép őt ábrázolta még egész fiatalon, húsz-huszonkét éves korában. Fakerítés előtt állt, melynek kúp alakban végződő léceire egy terebélyes diófa ágai borultak, félig árnyékba takarva arcát. Vakító fehér inget, vasalt szövetnadrágot viselt, kezét csípőre tette, és mosolygott.

– Kitől kaptad? – kérdezte szárazon. 

– A férjétől, Parai Dénestől.

Az öregember még mindig a régi fotót nézte, melynek fekete-fehér foltjai már itt-ott megbarnultak, apró rozsdaszínű pontok pöttyözték a diófa leveleit, melyekből néhány a fiatalember fehér ingére is jutott, mint valami lőfegyver nyomai. Hüvelykujjával végigsimította a képet, aztán elolvasta a hátlapjára írt sorokat. „Az én kedves Erzsikémnek el nem múló szeretettel, Ferenc”. Dátum nem szerepelt a hátoldalon, de az öregember előtt azonnal megjelent az 1955-ös esztendő, annak is a legszebb hónapja, május.

– A költözésnél került elő Erzsike néni ballonkabátja, a kabát bélésébe varrva találták meg a fényképet.

Bandi tudta, hogy ez a közlés a lelke mélyéig felkavarja az édesapját. Polyák Erzsiről senki nem beszélt a családban, de létezett anélkül is, élt elevenen, nem is olyan messze tőlük, egy másik férfi oldalán. Csak később tudták meg a húgával, akkor sem az apjuktól és nem is az anyjuktól a történteket. És az is homályos volt.
A füst vékony csíkban kígyózott a mennyezeten, vágni lehetett már, belepte a konyhát, ahogy a csendet is, mely lassan megülte a besötétedő helyiséget. Akkor apja kiitta a pohár bort, és nehezet sóhajtva, halkan, tagoltan, kéretlenül beszélni kezdett.
Esteledett erősen, mikor Bandi beült az autójába. Lassan, óvatosan, elgondolkodva vezetett kocsija reflektorának fényében. Üres volt az országút. Magas jegenyék oszlopán villant meg a lámpa fénypászmája, felfutott egészen az alsó ágakig, aztán, mintha nem is lettek volna a fák, belesüllyedtek a sötétségbe. Milyen csalóka is ilyenkor a világ! A fény kettéosztja, kétfelé vágja a valóságot, látható és láthatatlan dolgokra. Amit magunk mögött hagyunk, az már ismeretlen tartomány, csak az létezik, az is csak egy rövid időre, amit épp látni enged a fény sugara. Azon az estén is, melyről az apja beszélt, a fény és árnyék alakította a történteket. Átformálta, félreérthetővé tette a látottakat. A kisállomáson, akkor, 1956 októberének végén, a rosszul megvilágított indóház előtt, valóban egy fiatal lányt tartott karjaiban az édesapja. 

A húga volt, kis szürke kabátjában, mely épp csak a derekáig fedte a fehér köpenyt, a tizenhét éves önkéntes vöröskeresztes ápolónőt. Egy teherautóval érkezett Lenke két másik nővérrel a fővárosból kötszerekért és segélycsomagokért, hogy még azon az estén forduljanak is vissza. Szülőfaluja határában megkérte a sofőrt, hogy amíg a szomszéd településen fölpakolnak a kocsi platójára, hadd látogassa meg a szüleit, akiket hetek óta nem látott, s azok se tudnak felőle semmit. A szüleivel töltött szűk órát követően bátyja kísérte vissza a vasútállomásra, a megbeszélt találkahelyre húgát, ahová nemsokára a teherautó is begördült. És ekkor, az elköszönés pillanatában, ahogy megcsókolták egymást, látta meg a testvéreket az út túloldalán, biciklijén hazafelé tartva Parai Dénes. Parai nem ismerte fel Lenkét a rossz világításban, egyedül Gál Ferencet, Bandi apját látta teljes bizonysággal.

A konyhai asztal fölött az öregember újabb cigarettára gyújtott. Hosszan tűnődve, mélyen szívta a tüdejére. Megint csak a képet forgatta a kezében, érdes ujjait végigreszelte a szélein. A fehér inges, mosolygós fiatalember a fényképen valamikor Polyák Erzsivel, a falu legszebb lányával tervezte összekötni az életét. Nagy szerelem volt, a fénykép akkor készült, amikor eljegyezték egymást. 

A húgával történt találkozást követő napon a patikába ment, s ahogy az utcasarkon befordult a templom irányába, a bolt előtt egy beszélgető társaságra lett figyelmes. Ahogy elhaladt mellettük, felismerte Király Gyula kásás hangját: – Szép kis alak, ez is megéri a pénzét. –  Estére az egész falu azt beszélte, hogy összeszűrtem a levet egy pesti lánnyal.  – Egy idegen lányt ölelgetett az indóház előtt – terjesztette Parai Dénes. Ekkor már tudtam, hogy ő is szemet vetett Erzsire, nagyon akarta őt. Hiába ment át apja a Polyák-házba, Parai Dénesnek hittek.
Hangoskodó, éneklő csoport ment el az ablak alatt, egyikük hadonászó keze az ablaküveghez verődött.

– És Erzsi, Erzsi kinek hitt? – kérdezte a konyha homályában Bandi. A lámpa még fehérebbre festette apja még mindig dús, rakoncátlan haját, az érzelmi vihar, mely lelkét földúlta, elvette szavát is. Beszélni nem tudott, hiába kényszerítette magát, hang nem jött ki a torkán. Maga fölé tartotta a fényképet, mint valami perdöntő bizonyítékot. Jó magasra nyújtotta, hogy Bandi jól lássa.

Éjszaka felkelt, és a kisszoba kertre nyíló ablakán keresztül kikémlelt az égre. Fekete sötétség ült a kerten, koromszínű volt az égbolt, két-három óra körül járhatott az idő. Megivott egy pohár vizet, aztán visszafeküdt az ágyába. Egymást kergették a gondolatai. Azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy feleségével boldogtalan lett volna a házassága. Végül is leéltek harminckilenc esztendőt békében, szeretetben, és felneveltek két szép gyereket. Küszködtek, mint mindenki ebben az életben, akik egy láncolat láncszemeiként akarják továbbörökíteni azt, amit az elődöktől kaptak, s meg akarnak felelni az utánuk jövőknek. De a nagy szerelmet mégiscsak Erzsi jelentette, és ezt nem tudta felejteni. Nyakának illata, mosolya, a nevetése mindvégig vele volt, és szerette volna hinni, gyötrő óráiban teljes bizonyossággal remélte, hogy Erzsi sem változott meg érzéseiben iránta. Aztán eltelt fél év, és Parai Dénes elérte célját. Erzsi a Dénes felesége lett. Soha többé nem engedték a közelébe. Egy faluban éltek, mégsem találkoztak, talán ha évente egyszer, akkor is futólag.

Nyugtalanul forgolódott az ágyában, megizzadt, újabb pohár vízért nyúlt. Tudatában volt annak, hogy a maga mögött hagyott nap, mely éppolyan eseménytelennek indult, akár a többi, felforgatta addigi életét. Valami kifejezhetetlenül nagy elégtételt érzett, olyan igazságszolgáltatás-félét, amit már nem remélt, s most bekövetkezett. Bizonyságot szerzett valamiről. Ismét felkelt, az asztalon kotorászott, és egy meg-
gyújtott gyufaszál fényénél nézte a fényképet, amely az Erzsi kabátja béléséből került elő. Amit Parai Dénes megtalált, és eljuttatott hozzá. Aztán hajnal felé lecsukódtak a szemhéjai, és elszenderült.