Szilágyi István nem tagadja, hogy többször fölmerült vele kapcsolatban „egyfajta rejtezkedés kérdése”. Nyilván a közszerepléseire, magánélete „titkaira”, nem pedig szépírói alkotásaira gondolva. Az önéletírás körébe tartozó válogatott írásainak megjelenésével világossá vált: éppen hogy nem rejtőzködő fajta. A Katlanvárosban élete első húsz esztendeje – születésétől jogi diplomája megszerzéséig – gazdagon tárulkozik fel. Nem ő maga rejtőzött tehát, hanem az emlékezései, életrajzi jellegű esszéi lapultak annak a hetilapnak, a kolozsvári Utunknak az évkönyveiben, amelynek több mint két évtizeden át főszerkesztő-helyettese volt. Az már a hat írásból álló kötetnek, kiváltképp az első háromnak feltűnő sajátossága, hogy az elbeszélő és a szereplő azonosságán túl a történetek középpontjában nem az élményeket, emlékeket felidéző szerző áll, hanem többnyire a családi vagy a munkatársi környezete. Úgy rajzol önéletrajzi teret maga köré, hogy a rokonok származása, sorsa, barátok viselkedése és társas viszonya fontosabb, mint választ keresni s adni arra az alapvetőnek tartott kérdésre: „Ki vagyok én?” Vagyis Szilágyi István nem arra törekszik, hogy önmagáról szóló beszédet kínáljon az olvasónak, a legtávolabb pedig az áll tőle, hogy egy fejlődésregény hőseként bemutassa, hogyan vált azzá, aki, azaz klasszikus értékű alkotások, például a Kő hull apadó kútba vagy az UNESCO által minden nagyobb világnyelven lefordításra ajánlott Holló-idő írójává.

A Kóborló évek felvillantja, hogy még egyetemista korában milyen előzményeket követően (első díjat kapott az Utunk novellapályázatán) hívták meg belső munkatársnak, mintegy kijelölve számára (aki mozdonyvezető szeretett volna lenni, s szerelőlakatosként dolgozva, esti tagozaton érettségizett) a „munkásíró” státuszát – de pályája alakulásáról, művei fogadtatásáról jószerint egyetlen szava sincs. Annál jellegzetesebben rajzolja meg kollégái arcélét, a „hadfias” öltözékű Lászlóffy Aladártól a „Buddha-nyugalmú” Szabó Gyulán át „a hűség-számonkérő székely falu” küldötteiig, Farkas Árpádig és Király Lászlóig; vagy „a város és civilizáció kerülésben” kezdettől, öt-hat éven át „hű társnak” bizonyult Palocsay Zsigmondig. Adomázik, anekdotázik, élcelődik, a grafikus Gy. Szabó Béla szóvicce szellemében: „Kis lap áll a nagy duma mentében...” Humorát csillogtatja, ironizál – remek a dogmatikus gondolkodású Nagy Istvánnal való beszélgetés jelenete –, a legemlékezetesebb mégis a Szilágyi Domokossal töltött napjainak leírása, főként a Duna-deltai hajókázásra és horgászásra vállalkozó, önmaga elől is menekülő költő kiszolgáltatottságának érzékeltetése („Aztán kitágult a világ...”). A kóborlások mint menekülések tűnnek fel: bujkálás a „fehér lap”, az írás munkájának kötelezettsége, a norma teljesítése elől. Riportút, anyaggyűjtés, közönségtalálkozó? – az egész országra kiterjedő „vidéki úton” a szerkesztőség kocsija volt a „legbiztosabb menedék”. S aztán a passziók egyike: a vízparton „megülő” horgászásé. Majd a másik, az Idelenn, odafenn festette: a hegygerinceken való barangolásoké, tájékozódási pontok követése s kijelölése a Radnai-havasokban éppúgy, mint a Beszterceiben, bejárni a Korongyost, szemlélődni az Ünőkő alatt, míg vihar nem támad, le nem csap rájuk a „hádészi legyintés”, miközben védelemül csak „valami sziklarepedés” rémlik. A félelem felidézheti a groteszk fantasztikumú regény, az Agancsbozót világát – mutatva, hogy a kalandos beszámolókból is vezethetnek szálak a nagy regények „szőttesébe”.

Az Asszonyélet egy sírkövön emlékezője egyenesen beszél erről, mondván, Zilahon a Kő hull… alakjait keresve talált rá ennek a kétszer megözvegyült, „egy nagy családot évtizedeken át szárnyai alatt melengető” „utcabeli néninek” a történetére, akinek kötelességvállaló, rendtartó magatartása ellentétes Szendy Ilka rendhagyó életvitelével. Az elbeszélés a példaállítás szándékát hordozza, egy típus, egy modell felmutatásának akaratát – talán ezért, a személyes érintettség okán sem nevezi meg, hogy ez a „néni” az apai nagymamája, a Donnál veszett fia gyászolója, az ugyancsak özvegyen maradt menyének gyámola. Azonosítása abban
a térben történik, ahol az önéletrajzi és a fikciós művek egymásra utalnak, szembesülnek egymással. Alakja a Vesztesek tablóján is élesen kirajzolódik: ő és a menye, az író anyja a rendtartó családfő mintája, az anyai nagypapa pedig nemhogy a rendhagyóé, de a rendellenesé. Több mű hősének karakterjegye hasonlít az övéhez: a „városszéli szegény ördög”, „ravasz csikasz”, Faggyas Józsié, Szendy Ilka meggyilkolójáé, a Kibic, az árva ember pedig úgy teregeti ki a „karikafacsaró” nagyapa kínos dolgait, hogy életrajzilag azonosíthatóvá teszi a „vén Zemó” névvel. Így neveztetik a „vén kőmíves” a kötet címadó írásában, a Katlanvárosban is, bizarr tettek és durva dolgok embereként, akinek furcsa vágya: abból a márványdarabból, amelyik tatarozás előtt a Wesselényi-kollégium lépcsőfoka volt, faragtasson a sírjára követ. Ezt a lépcsőt a már hatéves kora előtt iskolába járó Szilágyi István is tapodta, hogy nyolc év elteltével egy ötlettől vezéreltetve felkapaszkodjon egy, a szülővárosa, Kolozsvár felé tartó teherautó tetejére. Voltaképp megszökött – tanulni. Nem lett tógátus diák Zilahon – iskolája szelleméről, az ingyenes tanulás módozatairól, Szilágy megye lakosságának gondoskodó figyelméről azonban a példamutatás szándékával adott számot. Védte a múlt értékeit, ahogy a katlanba zárt várost óvták körben a dombok és hegyek – amíg bírták, amíg lehetett.

Az esszé befejezése egy képrészlet a zilahi főtéren álló Fadrusz Jánosnak a jobbágyfelszabadító Wesselényit ábrázoló szobráról, mintegy párhuzamot vonva
a szerző nagyapja márvány sírkövével.Az emlékállítás a Zilahot emlékezethellyé emelő Ady Endre szellemének továbbéltetése is.

/Illusztráció: Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019/