Gyermekkori eszménye a ponyvairodalom volt, majd Szerb Antal prózája nyűgözte le. Ez utóbbiról mondta: „Élvezettel olvastam őket… és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.” Az irodalomtörténet-írás legközelebbi világirodalmi rokonának García Márquez mágikus realizmusát tekinti. Maga Gion „dúsított realizmusnak” nevezte írói módszerét, olyannak, amely nagyon is a valóságos világból nő ki, de kicsit „megemelve”.

A gioni életmű világának középpontja a vajdasági Szenttamás, soknemzetiségű – magyar, sváb, szerb, zsidó, bosnyák, bunyevác – hétköznapi embereivel, ideje pedig a teljes (bővített) XX. század: a századelőtől az író korai haláláig (1941–2002). Az idővonalat kissé kizökkenti az 1993-as esztendő, Gion ekkor telepedett át Budapestre. S hogy miért is „emelte meg” kissé a valóságot, az már a kezdetektől átdereng írásain, ám az utolsó évtized prózájában sokkolóan nyilvánvaló lesz: egyre durvább, nyersebb-brutálisabb az a valóság, amelytől nem elrettenteni akarja az olvasót, hanem tanúskodni róla (olvasmányosan, látszólagos könnyedséggel, szellemességgel), és megszerettetni ezeket a fájdalomba-szépségbe-tragédiába forduló bácskai sorsokat.

Amikor megjelent Gion pesti novellákat tartalmazó posztumusz kötete (Mit jelent a tök alsó?, 2004), gyanítottuk, hogy további kéziratok is előkerülhetnek, de ennyire hatalmas  életműre aligha számítottunk. 2007 és 2012 között a Noran Kiadó öt vaskos kötetben jelentette meg az összegyűjtött munkákat, most pedig, a sorozat folytatásaként, Gion kiadatlan prózai és drámai írásaiból nyolcszáz oldalas kötetet adott közre a Napkút Kiadó, Kurcz Ádám szerkesztésében. (Ígéret szerint lesz még hetedik is.) Ez a mostani, amely naplórészletek, visszaemlékezések mellett főleg hangjátékokat, színpadi műveket, filmforgatókönyveket tartalmaz, teljes keresztmetszetet ad Gion életéről és írói pályájáról. Most, hogy együtt olvashatjuk drámai formába átírt fő műveit, a Virágos katonát meg a Latroknak is játszott című regényét, és az elbeszélések hangjáték- vagy filmforgatókönyv-adaptációit, különösen látszik, hogy Gion mennyire saját világot, saját univerzumot teremtett. A gioni elbeszélésekben kezdetektől gyakori, hogy vissza-visszatérnek a hősök, ismétlődnek a figurák, a helyszínek, az utolsó korszak színpadi műveiben, hangjátékaiban azonban még feltűnőbb a szereplők átvándorlása. Kitüntetett szerepet kap például a regényíró M. Holló János, az Izsakhár (1994) című regény narrátor főhőse – Gion legihletettebb alteregója –, ezúttal a Szivárvány harcosa Budapesten terjedelmes hangjátékban, ahogy régi és új elbeszéléseinek más hősei is, mintegy jelezve: valamennyien egyetlen organikus, többé-kevésbé zárt, félzárt közösség részei.


/Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából, Napkút Kiadó
Budapest, 2019, 800 oldal/

Gion leginkább a Latroknak is játszott tetralógia ragyogó elbeszéléskötetei (Angyali vigasság, Mint a felszabadítók) és A kárókatonák még nem jöttek vissza című, méltán klasszikussá lett ifjúsági regény írójaként ismert. Ezek a (részben még Jugoszláviában született) művek közvetlenül kapcsolódnak a szenttamási világhoz. 93-as áttelepedése után egyrészt folytatta ezt a tematikát. Megírta a tetralógia harmadik darabját, az Ez a nap a miénk címűt, benne az 1945-ös hideg napokat, a partizánok bosszúhadjáratát (ahogy említette, Jugoszláviában nem akarta olyan virágnyelven megírni, amit vártak tőle), és záródarabját, az előzőekhez képest fáradtabb Aranyat talált címűt, amelynek cselekménye már részben az 50-es évek Magyarországán folytatódik. Másrészt – kevésbé ismert tény – nagyon izgalmas fordulatot vett pályája. Nem a múltértelmezés felé fordult, elmagyarázni a magyarországi naiv olvasónak a jugoszlávizmust, a jóléttel fedett diktatúrát és a népek békétlen egymás mellett élését – mint nem egy határon túlról áttelepült író is tette –, hanem úgy mesélt a jelen idejű világról, hogy tulajdonképpen a dolgok, folyamatok logikáját követte. Újabb alkotói korszakához a 90-es évek egymást követő négy, népirtásokkal, európai szemmel nehezen értelmezhető vérbosszúkkal súlyosbított délszláv belháborúja szolgált bőséges munícióval.

Gion továbbra is a szülőföldjéről írt – a kibővített szülőföldről, a délszláv háborúk következményeiről, amelynek hadura szétszórta népét a nagyvilágba és Budapestre. Hősei követték az írót a magyar fővárosba, szó szerint utána jöttek az Ibrahimok, Juszufok, Szelimek, Teofilok, a macedónok, a koszovói albánok, Szarajevó ostromából menekült bosnyákok, csempészek, ügyeskedők, szerencselovagok, meg Leonyid, a kitüntetett szerepű ukrán bérgyilkos. Ők mind M. Holló Jánosnál, a magyar írószövetség választmányi tagjánál, mint budapesti kontaktszemélynél kötnek ki. M. H. J. – állítja magáról, hogy világhírű író (tényleg az!), legalább kétszázan ismerik, sok pénzt keres, már legalább kétszáz eurót félretett – korántsem a társadalom elitje, pláne nem a „nemzet lelkiismerete”: éppúgy a periféria része, mint a strichelő egyetemista lány vagy a pisztollyal hadonászó bosnyák kamasz. A kései „pesti” írások a régi ország és szülőföld átszivárgó marginális alakjai mellett a budapesti peremlét látleletei is, a kőbányai kocsmák világáé, meg a budai villáké – persze, nem a konszolidált nagypolgároké, hanem a maffiózóké, feketegalléros bűnözőké. Írásainak tárgya tehát a soknemzetiségű Bácska után a soknemzetiségű, balkániasodó Budapest lett. Az a multikulturális periféria, ahová az író hazatalált.

E mostani kötet legmegrázóbb írásainak témája a régi Jugoszlávia társadalmának szenvtelen könyörtelenségbe, közönybe, nihilizmusba forduló szétesése. A Fülek és fejek például egy el nem készült film irodalmi forgatókönyve, fő színhelye az ostromlott Szarajevó, amint éppen fölszámolja multikultiságát. Balla, a főhős magyar etnikumú újságíró, ugyanakkor embercsempész, csakhogy szerb feleségének és két gyereküknek egyik éjjel elvágják a torkát. Nappal hírlapot ír, éjszakánként portyázik, elvágja – szerb és bosnyák – katonák torkát. Végül helyismerete miatt egy nemzetközi delegáció tagjaként Budapesten köt ki. Igen, ennyi brutalitáshoz nem árt dúsítani a realizmust, ha nem is humorral, legalább kesernyés, talányos iróniával. Mint teszi a Málnaszedő gyógyulásában Irmai József, rezignáltan megjegyezve fia összeroppanásáról: „Háborús hős. Hőstetteiért most éppen jutalomszabadságot kapott. Valamelyik szép város romjai közül jött, maga is derekasan segédkezett a romok megteremtésében.”

/Indulógrafika: Szöllősi Géza/