Gyerekkorom óta álmodom vele. Zöld és barna mohával benőtt mészkő fal nyílásán mászom be, valami ablakféle lehet, alacsonyan van, alig húsz centire a földtől, rozsdás vasrácsok keresztezik, épphogy át tudom préselni magam a résen. Máskor az ablak magasan van, jóval a fejem fölött, úgy kell feltornáznom magam a sötét, öreg téglafalon. Megint máskor erdőben vagyok, vízmosás mélyén, lábam alatt avar zörög, állok a súlyos kapu előtt. Szürkére festett, lekerekített vaskapu, amilyen a légópincéké. A föld mélyébe nyílik. Zárva van, öklömnyi lakatok lógnak rajta, de nekem mindig kinyílik. Nehezen mozdul, nyikorog a nehéz vas, orromat megcsapja az ismerős szag. Nem hűvös, nyirkos bűz, inkább meleg és poros. Óvatos vagyok, nem szeretném, hogy lelepleződjek, behúzom magam mögött az ajtót, elindulok a sötétben.

Nem tudom, mikor jártam ott először. Nem emlékszem első alkalomra. Mindig is hozzám tartozott. Olyan sokszor jártam benne, hogy úgy érzem, ismerem, pedig nem lehet, mert ahogy telnek az évek, velem együtt változik, így mindig ugyanaz a homályos, megismerhetetlen hely marad. Így megy ez évtizedek óta. Nem tudom, mikor kezdődött, de ha ott vagyok, azonnal felismerem. Ismerős a szaga, a neszei, a sötét zugaiban haldokló és kápráztató fények, és ismerős a félelem. A rettegés, hogy észrevesznek. Pedig még soha senki nem látott meg, se holt, se eleven nem szólt hozzám, nem találkoztam senkivel. De tudom, hogy ott vannak. Tudok a létezésükről. Hogy őrzik azt, amiről elképzelésem sincs, hogy mi lehet.

Kölyökkoromban sokat tekeregtünk igazi alagutakban: a kazánház alatt, ahol csikorgó csillék imbolyogtak a sötét folyosókon és pucér lámpaégők fuldokoltak a fekete sarkokban, a mosoda gőzben úszó pincéiben, a kastély díszlépcsőinek nyirkos járataiban, ahol visító patkányok surrantak a hasunk alatt. De álmomban nem ezekben járok, hanem abban a képzeletbeli pincében, aminek mindig zárva a kapuja, öklömnyi lakatok lógnak a súlyos vasajtón, én mégis bejutok. Beszököm az erdő avarjában megbúvó szellőzőablakon, eldugott omlásokon, sárszagú réseken, pókhálós alagutakon. Sokszor egyszerűen csak bent vagyok. Kúszok, mászok, lopakodok. Sötét van, lámpám nincs, mégis látok. Osonok a sötét járatokban. Keresek valamit.

Valahányszor ezt álmodom, ismerős terepen járok. Sosem ugyanott, mégis örökké ugyanott. Én sem vagyok ugyanaz, hiszen minden egyes alászállással több vagy más vagyok, emlékszem a korábbiakra, ismerem a megismerhetetlen terepet. Nem a pincék szövevényes járatait, hanem az érzést. A bizonytalanságét meg a bizonyosságét. A keresését. Attól nem tartok, hogy eltévedek vagy baleset ér, attól félek, hogy lebukom. Nem lenne szabad itt lennem. Mégis újra és újra itt vagyok, alá kell szállnom, mert van itt valami, keresek valamit, amit sosem találok meg. Nem tudom, mi az. Nem tudom, mi szükségem van rá. Nem lehet létfontosságú, hiszen megvagyok nélküle, és nem is úgy keresem, mint akinek fogytán a levegője, nem kapkodok, nem kutatok halálra váltan. Kitartó vagyok, nyugodt és türelmes.

Hogy mire szolgálnak a pincék, nem tudom. Nem tudom, kik és mit tartanak bennük. Nem egyformák. Egyszer kazamaták, máskor rendes pincék, koszos farácsú rekeszekkel, limlommal, katonaládákkal, korhadt utazókosarakkal, öreg szánkókkal, girhes állólámpákkal, sárkányfejű csaptelepekkel, rothadó irhájú, vicsorgó macskatetemmel. Katonai raktárak, tágas alagutak, amikben valaha teherautók közlekedtek, és talán fognak is még egyszer. Amikor ott vagyok, nem jár bennük senki. Elhagyatottak és rejtelmesek, senki és semmi nem mozdul, csak én osonok a csepegő boltozatok alatt, ki tudja, hová.

Sokféle, mégis mindig ugyanaz. Agyagfalú alagút, nekropolisz, iratkötegektől roskadó levéltár. Nem tudom, mi van bennük, vagy ha tudom, nem érdekel. Mennem kell, osonnom tovább, egyre beljebb és lejjebb, nem állhatok meg, még ha sejtem is, hogy sosem érem el a labirintus szívét, azt a helyet, ahol az a meghatározhatatlan valami rejtőzik, amiért újra és újra vissza kell térnem, még ha a halálom lenne is az.

Így volt ez ma éjjelig, amikor ismét ott jártam. Az első pillanat olyan volt, mint máskor. De csak az. A legelső pillanat. Azonnal tudtam, hogy ott vagyok. Ablakon másztam, nyikorgó vasajtón, vagy hirtelen teremtem ott, nem tudom, nem is érdekes. Ugyanaz volt minden, és semmi sem. Minden más volt, mert ugyanazt másnak éreztem. Féltem. Iszonyúan. A falakon sétáló őröktől, az áruló holdtól a szögesdrótok fölött. A kőhöz lapultam. Egyetlen óriási, dübögő szív. „Ne szard össze magad!” Moccanni sem tudtam. „Ne félj! Hányszor sikerült már!” Szívem a mellemben, torkomban, fülemben vert. Az őr harákolt, odább sétált, megigazította a puska szíját, topogott, felbámult az égre. Megembereltem magam, csúszva-mászva elindultam lefelé. Meddig tartott, nem tudom. Az alagutat biztonságosabbnak éreztem, de azért ott is féltem. Ismerős volt, mégis nyugtalanító. Amikor felülről hangokat hallottam, továbbosontam lefelé, egyre beljebb és beljebb, lejjebb és lejjebb, míg azt vettem észre, hogy idegen folyosókon járok, ismeretlen alagutakban, sosem látott pinceboltok alatt. A csönd is megváltozott. Megálltam. Füleltem. Rágcsálók motozása, bogarak kaparászása sem hallatszott. Vízcsepp nem cseppent, homok nem percent. Visszatartottam a lélegzetem. Nesztelen csend volt. Tagolatlan, tér nélküli. Egyetlen tömb. Semmivel teli barlang. Mélyen a föld alatt, ahol nincs éjjel, nincs nappal, talán idő sincsen. Továbbsurrantam a szűkülő járatokban lefelé, mindig csak lefelé, míg egyetlen alagút maradt, mely egy óriási barlangba torkollott, aminek az alján kerek tó sötétlett. Akkora, mint egy kút. Talán az is: színig telt kút. Vize nem sötét, hanem fekete.

„Itt vagyok. Hát mégis eljutottam ide.”

Nem örültem, nem féltem, nyugtalan várakozást éreztem csak. Körülpillantottam. A csarnokba járatok futottak minden irányból, olyanok, amilyenen magam is érkeztem. Először nem közelítettem a kúthoz. Felkészületlennek éreztem magam. Leültem a kőre. Langyos volt és sima. Tudtam, hogy bele kell néznem a kút vizébe. Tudtam, hogy ezért vagyok itt. Azt viszont nem tudtam, hogy mit látok ott, félnem kell-e vagy örülnöm. Az évekre, a sok-sok alászállásra gondoltam, szerettem volna ünnepélyessé tenni az eseményt. Később feltápászkodtam, közelebb léptem. A cipőm orra szinte a víztükör széléig ért. Megálltam. Lehunytam a szemem. Előredőltem, lehajtottam a fejem, kinyitottam a szemem, és a fénylő, sötét körben megpillantottam az arcomat. Ahogy fürkésző szemmel bámulom magam. Azt hittem, a tükörképem az. Felemeltem a kezem, intettem. Ő mozdulatlan maradt. Iszonyodva, kétségbeesetten meredt rám. Mögötte felmagasodó fal, szögesdrót, posztoló őr árnya, és a pirkadó égen a közömbös hold.

 

Fekszem a sötétben. Talán ébren vagyok, talán még mindig álmodom. Ágyam egybenő a külvilággal, pokrócom és a város hajnali neszei egymásba folynak. Sötét mezőn fekszem, egyszerre kívül és belül a szobán, nem gondolkodom, nem kérdezek, történjen, ami történik, álom vagy kusza valóság, várom, hogy átlépjem a titokzatos határt, a sejtelmes mindenmindegy derengő peremvidékét. A pokróc hullámai már a folyóig érnek, villamos csikorog, részegek nevetnek az Arany Kaviárnál, a távolban egy rekedt női hang halk, szomorkás dalt énekel, alszom és nem alszom, csodálkozom és nem csodálkozom, sokadszor élem át ezt a testetlen lebegést, amikor tudok mindenről, hogy én én vagyok, létezem, meg több is vagyok magamnál, mert a zajok is én vagyok, a derengő felhők a sötét égen, az álmok, amik vissza-visszatérnek, ugyanazok és mégsem ugyanazok, moccan a levegő, valahol messze bevág a huzat egy ajtót, a folyó felől rothadt uszadék szagát hozza a szél, valaki beszél, de ki lehet az, és ki vagyok én, hogy álmodhatok, ha nem is alszom, nincs erőm tisztázni, nem is érdekel, jó ez így, hogy nem tudom, ki vagyok én és ki nem vagyok, és hogy melyikünk mesél a másiknak, aki alszik, vagy aki álmodja az alvót.