Szabados György nevét sokáig csak a kortárs, azon belül a free jazz rajongói ismerték: immár egy évtizeddel a távozása után azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy személyében a magyar zene Bartók és Kodály utáni történetének egyik legfontosabb alkotóját tisztelhetjük. Ez a főhajtás – mint kultúránk megannyi nagy alakjának esetében – ismét megkésett, hiszen Szabadost élete során hivatalos részről sokkal inkább elutasítás övezte, mint a tehetségének és teljesítményének kijáró megérdemelt elismerés. Nyilván gyógyírt jelentett e sebekre (különös ez a kifejezés egy orvos kapcsán, aki a zene mellett elkötelezetten művelte választott hivatását is) a tanítványok-muzsikustársak kis körének rajongása, a független személyiségre felfigyelő közönség érdeklődése, a rendszerváltás utáni években a lemezfelvételek és művészetével foglalkozó publikációk számának némi gyarapodása, végül a 2011-ben – kevéssel halála előtt – átvett Kossuth-díj.
A művészetével kapcsolatos értetlenség legfontosabb oka talán az volt, hogy Szabados György tevékenysége egyértelműen túlmutatott a zenén. Célja: a bartóki örökség továbbvitelével a magyar népzene (mint anyanyelv) és az afroamerikai jazz szintézise. Azonban a rögtönzésen alapuló „szabad zene” megteremtése szinte már filozófiai problémákat vetett fel. Szabados – aki önmagát egy interjúban „elsősorban gondolkodó és átfogó, ölelő emberként” jellemezte – szerencsére bőséggel nyilatkozott gondolkodásának alapelveiről: számos tanulmányt írt, verseket publikált, és szívesen adott interjút. A korpusz nagy része a szombathelyi illetőségű B. K. L. Kiadó jóvoltából három kötetben kézbe vehető már (Tanulmányok, esszék – 2008; Versek – 2011; Beszélgetések, interjúk – 2015), és még gazdagabb anyaggal szembesít a nagyszerű Szabados György világa honlap.
Munkásságának értő elemzésére eddig csak kevesen vállalkoztak. A tárgyilagossághoz szükséges történelmi távlat mindazonáltal már adott – és a Magyar Művészeti Akadémia jóvoltából végre kézbe vehetjük a Szabados György életművével foglalkozó, hét szerző hosszabb-rövidebb írását felvonultató, Szabados című tanulmánykötetet. A szerkesztő, Bicskei Zoltán rövid, tartalmas előszava azonnal leszögezi: „A szakma részéről ez az első könyv, ahol megértő és elfogadó módon, komoly szellemi megközelítéssel szólnak Szabados Györgyről és művészetéről. Jellemző, hogy e könyv alkotói sem tudták különválasztani az embert és művét.” E megfogalmazás sejteti, hogy a tanulmányok nem csak zenéről szólnak. Bicskei – dicséretes önkritikával – maga jellemzi a kötetet úgy, hogy némileg eklektikus, amelyre mentséget a Szabados-recepciót jellemző „feszítő hiányok sora és a siettető adósságérzet” adhat. (Az efféle eklektikusság persze hasznos is lehet, hiszen – bár egységes képet valóban nem nyújthat – többféle látásmód, megközelítés megjelenítését teszi lehetővé.) A szerzők között egyaránt találunk muzsikusokat és a szellem más területeiről érkezőket; Szabados személyes ismerőseit, és olyanokat, akik nem álltak kapcsolatban vele.
/Szabados. Szerkesztette: Bicskei Zoltán
MMA Kiadó, Budapest, 2019 300 oldal/
A kötet méltó és illő módon két fontos Szabados-szöveggel indul: Az élő Bartók (Bartóki modell?) a Műhelyben 2009-ben megjelent előadás; A zene kettős természetű fénye az 1990-ben azonos címmel kiadott, Szabados mellett Váczi Tamás által jegyzett könyv nagyesszéjének újraközlése. A tanulmánykötetben való megjelenésük feltétlenül indokolt: mély tartalmuk mellett az olvasót a művész jellegzetes stílusával szembesítik.
Bert Noglik 2010-es Elfelejtett énekek. Szabados György portréja című írása egy nagymarosi látogatás közegébe ágyazva, riportjelleggel a művész életútját vázolja fel, az őt ért hatásokat, fontos emberi-szakmai találkozásokat egyaránt felvillantva. Ha egy átlátható életrajzot és tételes diszkográfiát nem is helyettesít (amelynek hiánya egy úttörőnek szánt könyv esetében azért felróható), a dolgozat támpontokat ad Szabados tevékenységének felméréséhez. (Eltekintve néhány erősen vitatható kitételtől: például az 1945 utáni időszak magyar zenéjét egy „tartalmilag ellaposodó, a politika szolgálatába állító Kodály-majmolás” félmondattal elintézni nem egyéb nagyképű tájékozatlanságnál.)
Nemanja Sovtić Szabados György gondolatrendszere című esszéjének egy olyan rendszer tételes leírása a célja, amelyet maga az alkotó nem foglalt tételekbe. Aligha lehet: a Szabados írásaiból kirajzolódó kép egy „szabad, időtlen és hatalmakon kívüli világ” felé irányuló, folyamatosan gazdagodó, fejlődő megértési és fejlődési folyamaté. Erről az univerzumról Szabados csak rá jellemző, költői, gyönyörű szimbólumokkal élő nyelven szól, amelyhez az intézményesült esztétikai diskurzus kommunikációja kevéssé ér fel. „A nyelvközpontú, lineáris gondolkodással szemben előnyben részesíti absztrakt konceptusát a nem fejlődő, magában indított zenei permanenciának, ami minden egyes hangi eseménynek a közvetlen környezettel való kölcsönhatásba lépésével párosul” – az ehhez hasonló mondatok inkább viszik távolabb az olvasót a lényegtől, mintsem közelítenék hozzá.
Két kiváló jazz-zongorista írta a kötet szorosabban vett zenei analíziseit. Ha az előbb módszertani problémákra utaltam, úgy ez a gondolat itt is megáll: Szabados zenéjének értelmezése sajátos eszközöket igényel, amire egy kiváló példa kínálkozik: A zene kettős természetű fénye című kötetben Váczi Tamás 1983-ra datált nagyszerű írása az Adytonról. Váczi a beavatott tanítvány pozíciójából, jól megválasztott módszerekkel, ugyanakkor mesteréhez méltó nyelvi tökéllyel elemzi a darabot, a hangzó zenén túli fontos összefüggésekre mutatva rá. Binder Károly dolgozata (kissé rapszodikus bevezetés után) A szarvassá vált fiak bemutatását vállalja (autentikusan, a műről készült lemezfelvétel egyik zongoristájaként) a Váczi Tamáséhoz technikai értelemben nagyon hasonló módon, de kisebb sugarú körön belül maradva: szinte kizárólag a Markó Iván felkérésére írott darab zenei anyagának leírására összpontosít, értékes fakszimilék segítségével.
Pozsár Máté más alapállásból közelít témájához. A Grencsó Kollektíva tagjaként 2014-ben aktív részese volt több Szabados-kompozíció feltámasztásának: e misszió hangzó eredménye a 2015-ben kiadott Derengés (Dawn) című dupla CD-n hallható. A próbafolyamat és a többszöri előadás tapasztalatait feldolgozva Pozsár izgalmasan ír az Adyton, az Esküvő és a Fohász belső összefüggéseiről, alkalmat találva arra is, hogy Szabados világának zenei alapelemeiről is érdemben szóljon. A képzett jazzteoretikus Pozsár szerencsés kézzel nyúl a szaknyelvhez, szövege jól olvasható és a laikus olvasók számára is igen informatív. A lemez meghallgatása és a dolgozattal való összevetése pedig reménykedésre ad okot: a Szabados-darabok izgalmas új életre keltek a szakma és a kritika által jól fogadott albumon. (A gondos előkészületekről sokat megtudunk a szövegből.) A felvétel a szabadosi gondolat továbbéltetéséről tanúskodik, amelynek során olykor le is térhetünk az eredeti ösvényről anélkül, hogy a célt szem elől tévesztenénk. Noha nem hallgatja el kétségeit sem a „szabad zene” jövőjével kapcsolatban, Pozsár rámutat: „Szabados zenéjéből nem az eszköztár a lényeges, hanem ahogy ő maga is mondja: a megnyilvánulás.”
Windhager Ákos hatalmas ívű tanulmánya a műhelyt négy nagy formátumú kompozíció (Idő-zene, Szertartászene, A szarvassá vált fiak, Három ének) elemzésén át vizsgálja. A szerző már a választott módszerrel értékítéletet mond, hiszen széles kontextusban, magától értetődően helyezi el Szabados darabjait a zenetörténet nagy kánonjában. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az életművet a Bartók utáni generáció legnagyobbjaihoz lehet csak mérni, de feltámadása még várat magára; és összetettsége többféle hermeneutikai megközelítést tesz lehetővé.
A kötet utolsó fejezete az egyik magnum opus, a Franciaországban élő táncművész, Nagy József társulata számára készült A kormányzó halála című táncoperával foglalkozik. Szabados saját feljegyzéseit követően Kodolányi Gyulának, a mű librettistájának szép, emelkedett hangú tanulmánya a keletkezés titkaira világít rá, majd Bicskei Zoltán (mintegy a kötetet keretbe foglaló) dolgozata, az 1989-es párizsi előadásról szóló hosszú recenzió szuggesztíven állítja elénk a magyar színpadokon mindeddig sajnálatosan lehetőséget nem kapott művet.
A Magyar Művészeti Akadémia kiadványa könyvészeti szempontból igényes, jól szerkesztett, szép kiállítású munka: jelentős lépés Szabados György varázslatos világának teljesebb megértése felé.
/Indulókép: Bicskei Zoltán: Szabados/
