Lukasenka elnök slendrián járványkezelési tanácsától híresült el mostanság Belorusszia: a koronavírus ellen igyanak több vodkát, mondá. A vodkaivás jótékony hatása mélyen gyökerezik a keleti szláv hagyományban. A csernobili atomkatasztrófa likvidátorainak és a terület rehabilitálóinak is azt tanácsolták – ha már semmilyen, de semmilyen védőruha nincs, és minden, de minden százszorosan-ezerszeresen sugárfertőzött –, igyanak vodkát, amennyit csak bírnak. Hogy miért is kell annyi vodkát inni, vagy akármilyen alkoholos izét, nem tudták. Pincétől a padlásig csak azt tudták: a Szovjetunió tökéletes, az atomerőmű hibátlan, a technikába vetett hit abszolút, a szovjet ember pedig vodkát iszik, és meghal a hazáért. 

Szvetlana Alekszijevics egy három évtizede létező ország, Belorusszia (Fehéroroszország) sikeres, nemzetközileg elismert írója. Könyveit vagy félszáz nyelvre fordították le, 2015-ben Nobel-díjra érdemesítették. De miféle siker, ha (Az utópia hangjai könyvciklus) annyi keserűséget, fájdalmat, erőszakot, emberhez méltatlan sorsot tár föl a Szovjetunió eltitkolt múltjából, félmúltjából (nők a II. világháborúban, afgán háború), hogy az olvasó már-már arra gondol, talán jobb volna nem tudni ennyi rettenetről.

Feszengve nézem a HBO csatorna nagy sikerű – részben Alekszijevics kutatásaira támaszkodó – Csernobil című filmsorozatát. Okos, körültekintő, mértéktartó, profi, korrekt, hiteles. Főleg a felsővezetés (reaktor, ország, KGB) működési mechanizmusát nyomozza, de megjelenik a „nép” is, éppen csak a szovjet lélek marad el. Mire gondolok? A fölrobbant reaktor tetejéről el kell takarítani a sugárzó grafittörmeléket. A japán robotok csődöt mondanak. A szovjet emberrobot, a katona kerül bevetésre. A filmben a tiszt határozott parancsokat oszt, a katonák fegyelmezetten vonulnak, és lapátolják az atomot. De készült egy ukrán játékfilm is, a Csernobili pillangó, afféle csernobili Titanic: szerelem, remény, őrület és halál az apokalipszisben. Itt a parancsnok összekacsint a katonákkal: a japcsi robot nem bírta, a szovjet katona megmenti a hazát! Szorongó, néma arcok. Majd: aki önként vállalja, hogy lapátol, hazamehet, aki háromszor kimegy a tetőre, leszerel – ujjongás! A tiszt arcán alig észlelhető rándulás: aki háromszor lapátol, meghal. Nem is csak egyszerűen meghal: iszonyatos fájdalmak közt múlik ki. És betont öntenek a cinkkoporsójára, hogy ne „világítson”. A szovjet embernek a vészhelyzet az igazi eleme, a hős pillanat, amikor meg kell menteni a hazát. Háborúra és áldozatra lett beprogramozva, ezért csakis önként és csakis lelkesen küldhetők a félig gyerek katonák a legerősebb radiokatív sugárzásba.

Szvetlana Alekszijevics húsz évig írta könyvét „minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófájáról”. Gyűjtötte a személyes emlékeket. Sokféle embert hallgatott, zónába visszaszökő parasztot, likvidátor feleséget, özvegyet, pilótát, katonát, rendőrt, tanárt, tudóst, párttitkárt, kommunistát, ellenzékit és haldokló gyereket. A visszaemlékezéseket nem szakítják meg az író kérdései, kommentjei. Nem kérdez, nem kommentál, csak hallgat és figyel. Ebből a sokféle monológból – és a három fejezetet záró kórusokból – formálódik a zaklatott és felzaklató szovjet-fehérorosz nagyregény. Nagyregény, mint Tolsztojé.

1986. április 26-án fölrobban az ukrajnai Pripjatyban az atomerőmű négyes blokkja. A méhek napokig nem repülnek ki, a kukacok mélyre ássák magukat a földbe, csak a szovjet embernek nem működik az önvédelmi reflexe. A legszűkebb körzet lakóit kitelepítik ugyan, de május 1-jén felvonulnak, mert olyan nem történhet meg, hogy nem. A hatalom titokban tartaná, de már Amerikában is mérik a sugárzást. Gorbacsov május 4-én szólal meg először nyilvánosan. A szennyezett földet továbbra is művelik, az állatok, termények kereskedelmi forgalomba kerülnek, mert a tervet teljesíteni kell. A nukleáris szél beteríti a közeli Belorusz SZSZK-t, a radioaktív por hatvan százaléka Fehéroroszországban rakódik le. Az ország területének negyede ma is szennyezett, ma is kétmillióan élnek ilyen területen.

/A csernobili 4-es reaktor maradványai a robbanás után. Fotó: theatlantic.com/

Csernobil új időszámítás: azelőtt, és azután. Egyszerre omlik össze az öröknek hitt szovjet birodalom, tűnik semmibe a kommunizmus, és a történelemben először megalakul az önálló Fehéroroszország. És belerokkan Csernobilba.

Nem fordulhatott volna elő…” Túlélték az 1937-es nagy tisztogatást, az 1941-es népirtást, a háborút, túlélték Sztálint. Nincs ellenség, mégis háború van. „Csernobil… A háborúk háborúja. Sehol sem talál menedéket az ember. Sem a földön, sem a vízben, sem az égen.” A beteg, haldokló férj már nem ember – „fertőző radioaktiv tárgy”. Kétszázezer kényszerabortusz, isten tudja, mennyi születési rendellenesség. A gyerekek a halálról beszélnek, és nem nevetnek. Nem érintik a füvet, a vizet, a virágokat, mert minden „világít”, szennyezett. Az irodalom nem ad választ, a filozófia sem, a könyvek sem.
„Az én diagnózisom… Érdekli?

/Pripjaty Fotó: Deák Attila/

A börtön és az óvoda keveréke, ez a szocializmus. Az ember odaadta az államnak a lelkét, a lelkiismeretét, a szívét, cserébe pedig kapott élelmiszer-fejadagot” – mondja egy képviselő, szociális segítő. És mégis: azok a vakmerő, fanatikus robotemberek, a likvidátorok – hősök voltak, nem áldozatok. Nem a hazát mentették, hanem az életet. A miénket is. (A robbanás kis híján kiirtotta fél Európát… vagy a fél világot.)

Az író nem kérdez, nem kommentál. Hallgat és figyel. Közvetít. Médium. És mégis, megrendítő erejű sors- és létértelmező eposz formálódik a magántörténetekből, monológokból. A tónus nagyon ismerős – Sára Sándor dokumentumfilmjeiből. Szvetlana Alekszijevics Csernobili imáját csak Sára filmeposzaihoz tudom mérni (Krónika; Csonka-Bereg; „Sír az út előttem…”; Magyar nők a Gulágon). Nem beszél, nem kérdez, nem értelmez: hallgat és figyel.

/Indulókép: Pripjaty, a szellemváros kórháza. Fotó: chernobylwel.com/