Döbrentei Kornél énközpontú költő. Jellemzően két, minden elemében összefüggő témát versel meg: saját és hazája sorsát. A sors mint a végleteket ötvöző monumentális kép jelenik meg. A saját élet történelmi behatároltsága, külső erőszak eredményezte determináltsága, a sajátjának érzett, ethoszával azonosulni kész nemzetének balsorsa, az erkölcsi elvárásokhoz mérhető tökéletlensége, valamint a keresztény megváltástörténet misztikája közös jelentéssíkba illeszkedik. Paradoxonokon, végleteknek való kiszolgáltatottságon át vezet a kimondás útja. Az intenzív vertikális mozgás, a sárból az égbe törés, a hatalmasság könnyedséggel való egybejátszása, a himnikusság és ódai emelkedettség keserű-groteszk ellentételezése, a pompa, valamint a rút anyagiság, az enyészet közös jelenléte a versben érzékelteti az egység, a teljesség, a harmónia megvalósíthatatlanságát, a kényszerű „félig-létet”. Éppen a korlátok ellen magasodik fel a költemény, ledönteni akarván a kéretlen meghatározottságokat, az önkiteljesítés jegyében a nyelvi áradás eszközével tágasság, végtelenség teremtését óhajtva. Az élet kisszerűségével szemben nagy összeütközések, roppant küzdelmek színtere a vers: teremtett valóság, ahol a harc hősének és szenvedőjének egzisztenciális drámája méltóságot és értelmet kap. Az erős szubjektivitás és vallomásosság, a közösségi számonkérés, az önlefokozásig érő vizsgálat, a tetemre hívás végső soron a szent és a sátáni egymásnak feszülésében mint elvonatkoztatott végső létmagyarázatban, illetve a megtörhetetlenség, a soha meg nem adás morális imperatívuszában fogalmazza meg a remény elvét a tragikus földi élet fölöttes értelmét keresve.
Az élet ideje meghatározóan a kiűzetésé ebben a versvilágban. A felfokozott életvágy, a „mennyboltnyi szomj” (Harmincadik születésnapomra) beleütközik a felismerésbe: „tőlem mindent elvesz a történelem” (Karácsony, 1956). Petőfi – az örök magyar költőideál – alakjába vetítve a nemzeti sorssal bajlódó értelmiségi küldetés saját arcképére formált, tragikomikus képét festi meg A magyar Olümposz című versében: „Héjjasfalva előtt a szánalmas / magyar Olümposzon állong a költő, világszabadság / nemecsekje, civil zakóban tengődnek vereség-nyűtte / vállai”.
A haza helyzete, a nemzet erkölcsi-lelki-szellemi állapota magától értetődő közügy, amellyel való foglalatoskodás „köteles jog” és „gyötrető muszáj”. A felvetés nem tűri a mellébeszélést, tétje végzetes, drámai fontosságú: élet-halál kérdése. Haza- és nemzetképe drámai. Szemléleti öröksége a fennmaradást veszélyeztető, tragikus históriai múlt, alapélménye a nemzeti magunkra maradottság: „Nem üszkösödő vád van / a gyertyalobogásban, / kis ország nagy magánya / vacogva fészkel a lángba” (Halottak napi vers). A hányattatással, veszteséggel teli múlt egyrészről idegen ártó szándék következménye, másrészről a magyarság vétkeinek és tehetetlenségének, gyengeségének a következménye. A kardélre állított sors végső bizalma az otthonosság vágyképében kap nyelvi formát: „honvágyam van / részegen és józan-félszegen, ügyesen lélegezve, életben maradva / sután, / honvágyam van egy sohasem volt-lehetett Magyarország után” (Honvágy egy álom után).
A hazára találás vallásos-metafizikai síkon is domináns témája Döbrentei poézisének. Isten – a „hatalmascsöndű valaki” – elrendelése ellentétes érzéseket kelt a költőben. Az elfogadás, a fejet hajtás és a perlekedés, a fejét folytonosan felütő vita ütköznek egymásnak. Egyrészről magáévá teszi a keresztény világmagyarázatot, vállalja a megpróbáltatásokat a bűn legyőzése, a megváltás bekövetkezte érdekében. Ugyanakkor elutasítja a túlzott alázatot, a fölsőbb rendelésbe való kritikátlan belenyugvást, az eleve elrendeltséget, a „halhatatlanság próbababájának” egzisztenciáját. Az Istenhez fordulásnak a személyes élet tragédiái is okai. A 80-as években Döbrentei Kornél elveszítette édesapját, és újszülött gyermeke, Soma pár naposan meghalt. A veszteségek a személyiség drámai érzelmi krízisét vonták maguk után.
Az apakép a katonatémával paralel, amelyet a szenvedés, a pusztulás, a halál azonosít – de az erkölcsi példa és kihívás is. Történelmi aspektusa a kommunista ideológia által egyoldalúan szégyentelinek és bűnösnek beállított II. világháborús magyar részvétel tematikáját is más megvilágításba helyezi, például a Történetek Anyám szíve alatt című versfüzérben.
Döbrentei Kornél saját szubjektivitását az etnikai, nemzeti, kulturális megelőzöttséggel állítja hangsúlyosan párba. Ehhez illeszti még családi hagyományát, amely a nemzeti emlékezet sajátos területéhez, a honvédő katonai múlthoz, tágabban a két világháború közötti polgári tradíció egyik válfajához, a „nemzeti keresztény középosztály” gondolatvilágához és szokásrendjéhez kapcsolódik. A katonás tradíció hajlíthatatlan acélvázzal erősíti meg a merev értéktudatot és a szigorú erkölcsi kategorizálást.
„Nekem marad az idő fonákja” – írja. A helyzet időtévesztésével tisztában van, de – ahogyan azt a Nagyanyánk utolsó vászna előtt című opusban kifejti – a folytonosan kísértő szégyen, a nyomasztó sors- és élethiány, a méltó arc keresése, amelybe az apai „romlatlan fogadalmi kesztyű” belevágható, mégis ahhoz az önszuggesztióhoz vezet, hogy a remény eleve elrendelés, nincs mód kitérni előle.
Sorjáznak a társadalom- és rendszerkritikus versek a könyvben: a „meghasadt szabadságról” tudósító Erdő, álomi tájban; „ahol én állok, az az ország” öntudatos szólamát zengő Zrínyi Ilona éjszakája; a „lassan otthonossá lakjuk a katasztrófát” döbbenetét megosztó Leíró költemény; a balekségről és árulásról, a vérpadnak a jelenre való árnyékvetéséről szóló Egy Martinovics-arcképre; a lábujjhegyen átosont életet, a jussát váró bámésznépet elítélő Félig-lét. Külön kiemelendő a fétissé emelt apai kard megverselése, a Válságos órán, szemközt egy régi karddal. Megfogalmazódik benne a Szent István-i távlat, a tízparancsolat megfellebbezhetetlen tekintélye, illetve a magyar szenvedéstörténet sematikus vázlata: Muhi puszta, Mohács, Világos, Isonzó, Don, Pripjaty-mocsarak.
Ódon hangulatú, zengzetes pátoszú a hangütés Döbrentei Kornél legismertebb rendszerváltó verseiben. E költemények archaizáló szépirodalmi stílusban, közvetlenül reagálnak a jelen történéseire. Halottak napi vers refrénje – „Nem üszkösödő vád van / a gyertyalobogásban” – kimondja, hogy a gyász most sem a belenyugvás és megbékélés jegyében van jelen. Éppen ellenkezőleg: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kivégzett hőseire való emlékezés a nem szűnő fenyegetettséget tudatosító, a tovább regnáló hóhérok és hiénák elleni tüntetéssé válik. Egy másik híres rendszerváltó Döbrentei-vers az Ez is a Dunánál. Ez esetben Szent István király a megszólított, hozzá szól a siralom hangja, amely magába foglalja a kollektív gyónást: „meghunyászkodó tehetetlenek, / hagytuk, sorsunkból kirekesszenek”. Az államalapítóhoz fordulás oka a történelmi múltba vetett remény: a megmaradás szimbólumává magasztosult koronája lesz a magyarság „megtartó abroncsa”. Ötvenhatos vers a mártír költő, Gérecz Attila emlékére írt A medveölő halála. A cím az oroszok ellen harcoló fiatalembert állítja fókuszba, a szovjet csapatoknak az országból való kivonulása alkalmából.
Döbrenti Kornél poétikáját közösségi tartalmak töltik meg. Mégis az individualitás radikális változatát képviseli. Költészete céljában szuverén, külső behatásoktól szellemileg-erkölcsileg elhatárolt, féltve óvott, alternatív valóság. Önreprezentálása kivetítő, a külső valóság felé irányuló mentális énképviselet. A realitás annak függvényévé válik. A megnyilatkozó szubjektum uralja a rendezett észlelést és helyes felfogást: az értelmes világot. S ebben a világban csak egyetlen igazság érvényesülhet. Radikalizmusa a szubjektivitás érvényesítésének akarata. Döbrenteinél az erkölcs a saját igazság számonkérését jelenti. Egyszerre vív a külvilággal élet-halál harcot, s párbajozik magával. Nem hátrálhat egy tapodtat sem, mert az az önfeladást jelentené: a szubjektivitás jóvátehetetlen sérülését. Egyetlen esélye van: győznie kell, hogy megmenthesse önmagát – akár önmagával szemben is.
