OKTÓBER

 

Még fenn hordja orrát az erdő,

színeit naponta váltja,

de dörren egy durva fegyver,

s szétrebben tarka palástja.

 

Megdermed menten az élet,

valakik ész nélkül lőnek.

Leroskad a büszke szarvas,

szíve szakad meg az őznek.

 

És elhalkulnak a fények,

levél már hírül sem zöldell.

Kúszik a vér az avarban,

elkeveredik a földdel.

 

 

NOVEMBER

 

Áldásra köszörült kések

törtek a felhőcsordára:

csordultig telnek a medrek.

Lesz-e ember a gátra?

 

A föld is undorodik már,

de nyeli az esőt, issza – 

a lelkét pazarló nyárnak

emléke sem jár vissza.

 

Pedig hát jöhetne néha

egy langyos mosoly az égből,

egy mustármagnyi reménység

Urunk szomorú szeméből.

 

 

 

 

DECEMBER

 

December birodalmában

király sem szívesen lennék.

Görcsöt plántál szívembe

az evangéliumi emlék.

 

Terelgetnék inkább nyájat,

szántanék ködtakarókat,

mintsem hogy üldöztessek

védtelen vándorlókat.

 

Bármi oknál fogva, mégis

királlyá kellene lennem, 

madárképemben ülnék

a nagypénteki kereszten.