Látod-e, eljöttünk újból, hova annyira vágytunk,

s épp ugyanúgy leltünk mindent, mint annyi sok éve:

kéklik a víz meg az ég is, giccses szinte a szépség,

fellegek ülnek a hegy csúcsára a félszigeten túl,

pálmafa áll a fehérfalu házak járdaszegélyén,

lépcsők korlátjáról zölden lóg a leander,

s nénike nézi a bábeli zsibvásárt teraszáról.

Árnyat adó lugasok közt csörren a villa, a tányér,

tengeri herkentyűktől roskad a tál meg az asztal,

gőzöl a gírosz, képernyőn görögül megy a vébé,

s ouzóval telten koccannak a kis kupicáink.

Déligyümölccsel, szőlővel vár sarkon az árus,

és magyarul köszönik meg a vásárlást eladóink:

száz meg száz euró repül el – túl földi az élmény.

Mégis: az isteni itt van az utcán, itt körülöttünk,

s várnak ránk Meteórák, vár még ránk az Olümposz –

isteni még a valóság is, ha kihallod a zajból:

itt jár köztünk, víg nyaralók közt, még Zeusz is tán.

Itt a legenda. Ha jól figyeled: mi vagyunk a regében,

s körben a mítosz; sörben a Mythos, habzik a korsó,

mondom, földi az élmény – mégis szent az apokrif.

S itt jön a hajdani ifjú pár, ugye, ismered őket?

Bár itt őszül a haj már, bár ott szőke a festék,

mind több már a barázda az arcon, gyűlnek a ráncok,

gyűlnek az esztendők, a kilók, ruhaméretük is nőtt:

mit számít? Hova indultak rég, annyi sok éve:

most ott vannak – végül csak befutottak, elértek,

át ezer és ezer útvesztőn jutván be a célba.

Csak már új fiatalság új zaja zsong körülöttük,

hajdani ifjúságuk visszhangzik ki belőle,

még mosolyukban is ők mosolyognak, bennük az élet:

már a Tücsök koma futkos előttük, rúgja a labdát,

s óvó szemmel néznek az andalgó szerelemre.

Itt a jövő, ami múltjuk – kezdvén újra, mi nincs már,

s mind, ami jó és szép, már tőlük zeng ki zsibongva.

Ott vannak, hova indultak rég, annyi sok éve:

állnak a parton, teljes lényük falja a látványt,

mint akik el se hiszik, hogy mindezt újra megélték.

Nézik a tengert, párán úszó klastromok ormát –

állnak a parton, s nincs már kérdés, nincs, csak a válasz.

Nem bonyolult, mert nem bonyolítják. Szent az apokrif.

Állnak a sárga homokban, lábukon átcsap a hullám,

átkulcsolják egymás csípőjét kezeikkel –

s fogják, átfogják most már a kerek nagy egészet.