Másodszor rendezték meg a Filharmónia Magyarország által alapított Orgonák éjszakáját, amelynek keretén belül számos eseményt szerveztek országszerte – koncerteket, orgonás liturgiákat és hangszerbemutatókat egyaránt. A Kőbányai Szent László Templom Rieger-orgonáját Kissné Baranyai Éva orgonaművész és Benedek András, a templom kántora szólaltatta meg. Különleges koncertprogrammal készültek: műsorukat kizárólag Dieterich Buxtehude, a neves XVII. századi dán–német komponista műveiből állították össze.
Az előadás előtt rövid összefoglalót hallhattunk Benedek Andrástól, aki a műsorválasztásról, a zeneszerzőről és az épület orgonájáról mondta el a legfontosabb tudnivalókat. Magyarázatából kiderült, hogy a jellegzetes észak-német hangszín megteremtése helyett tudatosan döntöttek a hangszer lehetőségeinek kihasználása mellett – a templom XIX. századi orgonájának kialakítása ugyanis igen messze áll a barokk orgonarepertoár világától. A koncert példaértékű megfontoltságát a regiszterhasználat alapos megtervezésén kívül az jelezte, hogy a kiválasztott művek az alaphangnemek emelkedő sorrendjében követték egymást: D-dúr Preludium (Buxwv. 139), e-moll Ciaconna (Buxwv.160), F-dúr Toccata (Buxwv. 157), fisz-moll (Buxwv. 146) és g-moll Preludium (Buxwv. 149).
Buxtehude évtizedeken át, egészen 1707-ben bekövetkezett haláláig töltötte be a lübecki Mária-templom kántori állását, ahol egy XVI. századi, három manuálos hangszer állt a rendelkezésére. A Szent László Templom orgonája azonban a XIX. századi, romantikus zeneirodalom elvárásainak megfelelően készült, ezért a barokk mester műveinek regisztrálása nagy kihívást jelentett. Az előadók célja ebből fakadóan az volt, hogy új, szokatlan megvilágításba helyezzék a kompozíciókat, ennek megfelelően egészen merész ötletekkel is előálltak, és éppen ez a merészség tette különlegessé az interpretációt. Buxtehude műveinek új, kissé romantikus oldalát ismerhette meg a hallgató, és ez kiválóan reflektált arra az észak-német nyersességre, ami a zenei anyag egyik legfőbb sajátossága.
Az eseményt átható megfontoltság ugyanakkor az interpretáció felett is uralkodott, így olyan részek váltak kimértté, túl pontossá, amelyek több szabadságot biztosítottak volna az előadóknak. A zeneszerző Preludium és Toccata című darabjaiban ugyanis szabad- és fúgaszerkesztésű szakaszok váltakoznak egymással, előbbiek pedig nagy előadói fantáziát, kötetlenséget igényelnek. Az Affektustan szelleme – a barokk zenei gondolkodás egyik legfontosabb eleme – hiányzott leginkább az előadásból. Az érzelemkifejezés e sajátos, egész korszakra kiterjedő koncepciója ugyanis jelen van Buxtehude műalkotásaiban, függetlenül attól, hogy a kompozíció köthető-e bármilyen szöveghez, tematikához vagy sem.
Az orgonaest összességében mégis pozitív benyomást keltett, ami a különleges regiszterhasználat mellett annak köszönhető, hogy a dramaturgia minden mű esetében összhangban állt a zenei anyaggal. A meggyőző disszonancia-kezelés és az egyes darabok folyamatos fokozódása arra hívta fel a hallgató figyelmét, hogy a legnehezebb helyzetekből is találhat kiutat. A kijutás pillanata már a fisz-moll Preludium tetőpontjával elérkezett, míg a teljes feloldozás az utolsó, g-moll Preludium záróakkordjában valósult meg.
Az estről készült rövidfilmben elhangzik:
Dieterich Buxtehude: D-dúr preludium (BuxWV 139) – Kissné Baranyai Éva
Dieterich Buxtehude: e-moll ciacona (BuxWV 160) – Benedek András
/Indulókép: A Kőbányai Szent László Templom/
