Az énekes, karmester és zeneszerző José Cura új operájának bemutatóján jártunk.

Kevés kortárs operát hallunk, mintha maga a műfaj is inkább a múltban élne. Persze, összetett a kérdés: a kortárs zene mennyire gyökerezhet meg a repertoárban? Mire is van igény? A múltba révedünk, vagy a jövőbe nézünk? Hasonló kérdéseket vet fel José Cura új operája, a Montezuma és a rőthajú pap. Alcímében az énekesből – a karmesterségen keresztül – lett operaszerző maga is érzékelteti a problémákat: az alcím, Vígopera (de azért nem annyira) jelzi, hogy a műnek számos aspektusa van. Noha a súlyos kérdéseket tréfákba csomagolja, miután kinevettük magunkat, az üzenetén is el kell gondolkoznunk.

A kubai író és zenetörténész, Alejo Carpentier Barokk zene című kisregénye alapján készült librettó főhőse egy mexikói báró, aki műkedvelő tenorként Európában próbál szerencsét, és Filomenóval, fekete rabszolgájával számos rasszista megjegyzést kell elviselniük. A kultúrák közötti konfliktusok a felvonultatott zeneszerzők között is ott feszülnek, az akcentusok, a különböző európai viselkedési szokások ütköztetése elsősorban komikus hatású, de egyfajta visszajelzésként is szolgál. A morális igazságok kimondója a bölcs Filomeno, aki mindvégig kívülről nézi Európát, és felszabadítása után – Louis Armstrongra utalva – trombitásként lesz híres Párizsban.

A Montezuma zenei elemzése viszonylag egyszerű: nem akar több lenni, mint egy igényes zenei paródia, ami valahol félúton van a Monty Python intellektuális humora és Alfonzó közismert Mozart-jelenete között. Hasonlóan, ahogy a zenei tréfáiról és stílusgyakorlatairól is ismert Vujicsics Tihamér komponálta rádiókabaréit, például az operai műfajt parodizáló Éjféli látogatást. De így is rejtély marad, miért nevetünk a több száz éves megidézett zenéken (például Händel Hallelujáján), és miért ezekre emlékszünk a hangversenyteremből kifelé jövet ahelyett, hogy az újonnan komponált dallamokat dúdolnánk.

Az alaphelyzet zseniális: Vivaldi, Scarlatti és Händel – illetőleg zenéik – találkoznak 1709-ben a velencei karneválon. A Montezumának öltözött mexikói báró története adja Vivaldinak az azték uralkodóról komponálandó operája ötletét. Később, egy temetőben térnek magukhoz, ahol éppen Wagnert búcsúztatják. A mexikói báró szolgája a német zeneszerző operáiból idézett fantasztikus lények alapján Wagnert összekeveri Walt Disneyvel. Filomeno fekete bőrszíne Verdit és az Othellót idézi, egy utalás erejéig Sztravinszkij is megjelenik a Cirkuszi polkával. Komikus jeleneteket eredményeznek a barokk nadrágszerepek is, miközben az énekesi babérokra pályázó mexikói báró keveset ért az európai közegből, akárcsak a bennfentes zenész-zsargonból.

A Montezuma zenei derűje mögött nem véletlenül húzódnak meg súlyos társadalmi kérdések. Az argentin születésű Cura harminc éve bevándorlóként érkezett Európába, és a saját bőrén érezhette a beilleszkedés nehézségeit, a megbélyegzést, a rendőrségi eljárásokat – keserű tapasztalatairól is vall operaparódiájában.

José Cura az idei évadtól a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek állandó vendégművésze, ezért az opera ősbemutatója – velük közösen – a budapesti Zeneakadémián volt. A szólisták kiválasztása kihívást jelentett: Vivaldi szerepéhez nemcsak kiváló énekesi kvalitások szükségesek, de a színpadon virtuóz módon kell hegedülnie is. Varga Donát remekül megoldotta mindkét feladatot. A naiv és őszinte mexikói bárót egy argentin vendégművész játszotta, Matias Tosi. Filomenót Megyesi Zoltán, Händelt Blazsó Domonkos, az olasz dzsigolóként megjelenő Scarlattit pedig Gál József alakította a félig szcenírozott előadásban

/Fotók: Vörös Attila, Magyar Rádió Művészeti Együttesei/