Szeretsz-e, erdő?
Én szeretlek: lelkemmé vált a te lelked,
fenyőfa toboza én vagyok,
a jegenyenyár hegyén rajtam
fújják napi imádságukat a sárgarigók.
Gyerekkoromban eltévedtem benned,
télen hótól védett meg a rengeteged.
Szálfáid közt lopóztam íjjal nyúl után,
s nekem csak te voltál a magány,
elnyúltam a fűben, lombod alatt egy-egy délután;
nem lett volna belőlem költő se nélküled,
ha nem hallgattam volna zúgásodat,
mikor vihar tépte leveled,
s azt hittem, hogy elveszek,
mert nem találtam meg az ösvényt,
megmutatva azt a törvényt,
hogy csak az ember, aki fa is,
és ágain az égbe visz.
Nélküled én süket és vak lettem volna,
ki a világot céltalanul rója.
De volt egy társam: te, az erdő,
ki homokban, termőföldben úgy nő,
hogy csak megérintem egyetlen gallyadat,
és már megdicsőít a zöld áradat.
Tied voltam már, mint kisgyermek,
ki anyja ölében boldogságát áldja-óvja.
Néha messze vagy, máskor közel,
kit egy gépkocsi mindig árnyadig cipel,
és varjak, őzek, vörösvércsék
verik föl virradatod csendjét.
Még meddig, de meddig magasztalhat

ez a kilencvenkét éves fiatal vad,

meddig cserélem össze veled magamat?