Az 56-os forradalom és szabadságharc leverését követően Kádár János először 1957. május 1-jén állt nagy nyilvánosság elé a Hősök terén. A több százezres tömeg előtt elmondott ünnepi beszédében vázolta az új rendszer ideológiai alapjait: 56 ellenforradalmi olvasatának kollektív elfogadását tekintette a kilátásba helyezett, a tűrhetőbb életet biztosító gazdasági reformok előfeltételének. A diktatúra csak elvben várta el a 60-as évek elejétől, hogy a magyar filmrendezők valós társadalmi problémákkal és a közelmúlt történelmével foglalkozzanak, 56 forradalmát a maga valóságában tilos volt bemutatniuk. Azért is tartották vissza két évig Kósa Ferenc Tízezer napját (1967), mert az eredeti változatában 56 kapcsán forradalomról beszélnek.

 

A korabeli filmekben az október 23. és november 4. közötti események legfeljebb epizódok lehettek a személyes drámák hátterében. Ennek prototípusa az 1956 szilveszteréig tartó Éjfélkor (Révész György, 1957), amelyben egy művészházaspár kapcsolata bontakozik ki, és életükbe kataklizmaként, a XX. századi magyar történelem újabb sorscsapásaként tör be az októberi forradalom és szabadságharc. Viki, a főhősnő így fakad ki a Balatonnál a fővárosból érkező hírek hallatán: „Miért kell még nekem a nászutamon is félnem?” Ezáltal a film, ha burkoltan is, de az ellenforradalmi olvasatot erősíti, hiszen a nő nem a szovjet tankok, inkább a felkelők okozta újabb „felfordulás” miatt disszidálna. A 60-as évek modernista történelmi filmjei nem tartják ellenforradalomnak 56-ot, annyiban viszont a Párbeszéd (Herskó János, 1963), a Húsz óra (Fábri Zoltán, 1965), az Apa – Egy hit naplója (Szabó István, 1966), a Tízezer nap, a Szerelmesfilm (Szabó, 1970) és a Szerelem (Makk Károly, 1971) az Éjfélkor párdarabja, hogy a forradalom a történelem viharában bolyongó emberek és családok történeteinek hátterében zajlik. Ugyanakkor az Apa 56-ot személyes hőstettel kapcsolja össze, így előlegezve meg az eseményeket populárisabban feldolgozó kortárs filmeket.

1956 októbere Takó Bence érésének kulcseseménye: a fegyverropogás közepette zászlót szerez, így indul el az önállósodás útján, végre kilép a hősnek képzelt apa árnyékából.

A Kádár-korszakban a nyíltan propagandisztikus játékfilmek nem voltak jellemzők, 1957 és 1963 között mégis készült néhány, a történelmi tényeket a puha diktatúra ideológiája szerint meghamisító alkotás. Keleti Márton Tegnapja (1959) és Virradja (1961), valamint Az arcnélküli város (Fejér Tamás, 1960) a munkásságot védő, drámai hősökként ábrázolt rendfenntartókat állítja szembe a „megvezetett csőcselékkel” és a negatívan bemutatott felbujtókkal. A Tegnapban az agresszív tüntetők ellen vezényelt bizonytalan, jámbor katonák meginognak, sőt, van, aki átáll. Az utcára vonuló embereket söpredék helyett népnek, a győzelem után a felkelést forradalomnak nevezik a hadsereg felvilágosult tisztjei. Ám Keleti művében arra megy ki a játék, hogy a néző belássa, a „győztesek” alkalmatlanok voltak bármilyen demokratikus rendszer megteremtésére, és az általuk okozott károkat a szovjet tankok „hozhatták helyre”.

Közvetlenül nem foglalkozhattak 56 és a megtorlások valóságával, ezért néhány rendező a parabolikus-allegorikus megközelítést választotta: korábbi, hasonló jellegű és végkimenetelű történelmi eseményeken keresztül (Dózsa-féle parasztfelkelés, 1848–49-es forradalom és szabadságharc, kommunisták akciói a Horthy-korszakban) emlékeztek 56 tragédiájára és a kádári terrorra. Ebbe a sorba illeszkednek a Szegénylegények (Jancsó Miklós, 1966), Kósa Ferenc Ítélet (1970) és Nincs idő (1973), a 80 huszár (Sára Sándor, 1978), valamint Szomjas György westernszerű filmjei (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976; Rosszemberek, 1979). A 80-as években néhány klasszikussá vált film más stratégiát választott: gyermek- vagy kamaszszemszögből tekintett a „szabadság két hetére” és a megtorlást követő korszakra. A 60-as években játszódó Megáll az időben (Gothár Péter, 1982) és a címszereplő disszidálási kísérletét bemutató Szerencsés Dánielben (Sándor Pál, 1983) már leverték a szabadságharcot, ebből következik a hősök már-már tragikomikus morális bukása. A Szamárköhögés (Gárdos Péter, 1987) hangsúlyozott pontossággal követi az eseményeket (a filmben elhangzik Nagy Imre beszéde, bár más olvassa fel). A történetet a kisiskolás Tomi szemszögéből látjuk, aki eleinte csak annyit érzékel, hogy nem kell iskolába mennie, de később a szabadban játszva szembesül egyik társa tragikus halálával, majd az utolsó beállításban a szovjet tankok által rommá lőtt Budapest képével. Ezt a témát folytatja Cantu Mari Rózsadombja (2004) és Erdőss Pál Budakeszi srácokja (2006): a rendszerhű családok gyerekei a forradalom napjaiban látják át, milyen embertelen diktatúrában kellett élniük, és mi vár rájuk felnőttként.

 

A 80-as évek végén, a Kádár-rendszer felbomlásával a cenzurális kötöttségek lazultak. Kósa Ferenc ekkor forgatta a forradalomról nyíltan értekező, A másik ember című filmjét (1988). Az első része a vészkorszakban játszódik, a második az 1956-os forradalom eseményeit követi a nyilasok által meggyilkolt pacifista katonahős, Bojtár Antal fia szemszögéből. Kósa gyógyszer- és élelemszállítással maga is részt vett az októberi eseményekben, de ellenezte a fegyveres harcot. Ezért a Tízezer nap 56-os epizódjához hasonlóan forradalomnak nevezi a történteket, de pátoszmentesen, kritikusan közelített a népfelkeléshez. A másik emberben az ÁVH-s nem szörnyetegként, hanem félelmekkel teli, túlélni vágyó emberként jelenik meg, ahogy a forradalmárok sem egyértelműen pozitív alakok: félnek, dühösek, és ezért gyilkolnak is. A karhatalmisták a terror eszközei, a felkelők a diktatórikus rendszer áldozatai. „Sajnos ebből háború lesz, és nagyon úgy néz ki, hogy megint a kalapács és az üllő közé kerülünk” – mondja a bölcs öreg, aki az ifjabb Bojtár mellett a rendező szócsöve. A másik ember hitvallása szerint ha valaki fegyvert ragad, és nem tekint a másikra embertársaként, akkor elszabadul a mindenkit elpusztító erőszak, legyen az háború, nyilasterror vagy forradalom.

A rendszerváltás után A másik embert néhány hasonló témájú alkotás követte: A halálraítélt (Zsombolyai János, 1990), a Magyar rekviem (Makk Károly, 1990), a Pannon töredék (Sólyom András, 1998), Mészáros Márta két filmje, a Napló apámnak, anyámnak (1990) és A temetetlen halott (2004), valamint a Mansfeld (Szilágyi Andor, 2006). Ezek sokszor egyoldalúan, melodramatikus fordulatokkal, makulátlan hősökként ábrázolták a megbüntetett felkelőket, míg túlzásaikkal karikatúrát rajzoltak a hatalom kegyetlenkedő képviselőiből. A Pannon töredék vontatott, hatásvadász és nem túl jól eljátszott történet, különlegessége, hogy szó szerint a szabadság és a szerelem jegyében ábrázolja a forradalmat: amikor Nagy Imre bejelenti a győzelmet a rádióban, a fiatal főhősök, Péter és Léna öröme vad szeretkezésbe fordul.

Több hibája ellenére Goda Krisztina Szabadság, szerelem című alkotásának (2006) nagy erénye, hogy megkísérelte kidomborítani 56 dicsőségét.

 

 Leegyszerűsítő és történelmi szempontból sokszor pontatlan, de azzal a hatásos dramaturgiai fogással él, hogy a forradalom leverésével, a főhősnő, Viki vallatásával párhuzamosan a vízilabdacsapat, így a főhős Karcsi legyőzi a Szovjetuniót a melbourne-i olimpián – a medencében. Ugyanezt a sporteseményt és a szabadságharcot állítja párhuzamba a hasonló hangvételű amerikai dokumentumfilm, A szabadság vihara (Freedom’s Fury, Colin K. Gray 2006), illetve ezekhez köthető a szintén euforikus, a rendszerváltást 56-ból levezető A lyukas zászló (Torn from the Flag, Kovács Klaudia – Hules Endre, 2007) is.

2000 után számos, a Szabadság, szerelem nyomdokában járó alkotás készült, amelyek egy-egy populáris műfaj (akciófilm, bűnügyi film) keretei között emlékeztek meg a forradalomról és a megtorlásokról. Korábban is születtek zsánerkísérletek, de a Telitalálat (Kardos Sándor – Szabó Illés, 2003) és a Világszám (Koltai Róbert, 2004) amellett, hogy vígjátékok, inkább a gyerekszereplős filmekhez állnak közelebb: kívülállók szemszögéből, a háttérben láttatják a forradalmat. A Nap utcai fiúk (Szomjas György, 2007), a Kolorádó Kid (Vágvölgyi B. András, 2010) és a Köbli Norbert forgatókönyveiből készült mozifilm színvonalú tévéfilmek (Bergendy Péter: A vizsga, 2011, Trezor, 2018; Fazakas Péter: Szabadság – Különjárat, 2013, Szász Attila: A berni követ, 2014) a fiatalok forradalmát mutatják be, és hősként ünneplik 56 bátor felkelőit.

A vizsga és A berni követ mellett a két évvel ezelőtt bemutatott Trezor sikerült a legjobban, ami 1956 novemberében, közvetlenül a szabadságharc leverése utáni napokban játszódik. A betörésért jogosan, gyilkosságért ártatlanul elítélt Beck János a börtönben hithű sztálinistává válik, ezért elhiszi, amit a rádió közöl a forradalomról: a fővárosban fasiszta felkelés zajlik. De amikor az ÁVH-s Honti kikéri a börtönből, hogy törjön be újra az egykori bankba, ahol kompromittáló dokumentumokat is őriznek, egy itt elbújt fiatal forradalmár és karmester, Iványi hatására megváltozik Beck álláspontja. Iványi tételesen cáfolja a kommunista propaganda ellenforradalmi olvasatát, és ezzel nemcsak a sztálinista betörő világlátása, de az egész rendszer hazug ideológiája is összeomlik. Kint elbukik a szabadságharc, de bent, a trezorban újabb forradalom zajlik, ami győz, mert Beck szabadsága árán segít megszökni Iványinak.

A film pozitív végkifejlete vitatható, mivel azt sugallja, a kádári amnesztiát követően jobb és szabadabb rendszer jön el, ám a Trezor abban a tekintetben sikeres, hogy dicsőséges történelmi eseménynek láttatja az 1956-os magyar forradalmat.

/Indulókép: Illés György operatőr és Fábri Zoltán rendező Fotó: Fortepan/Hunyady József/