Fehér György Miklós háromfelvonásos zenedrámája II. Rákóczi Ferenc száműzetését dolgozza fel. A mű kulcskérdéseit a szerző így foglalja össze: „Miért választja valaki a megalkuvás helyett, amivel megtarthatná hatalmas vagyonát, a száműzetést? A remélt szövetségkötések meghiúsulása miatt Lengyelországból Franciaországba, majd onnan Törökországba hajózó, ott hatalmas pompával fogadott Rákóczi” miként került „képletesen »két part közé«? Végül, hogyan érkezett mégis haza a szívünkbe?” A feltett kérdések ígéretes kiindulópontot adnak egy kortárs nemzeti zene­dráma számára. Az már a szövegkönyv és a zene fel­adata, hogy a felvetett dilemmákat művészi erővel megjelenítse. Hogyan lehet 2020-ban korszerűen ábrázolni Rákóczit? Milyen tartalmi, nyelvi és zenenyelvi elemek szükségesek, hogy egy kortárs nemzeti opera a mára is érvényes felismerést adjon a nézőnek? Miként tudják az egykori politikai célok megszólítani a nézőt, ha azok régen teljesültek? A történelemkönyv nem zenésíthető meg sikerrel, erre utal a korábbi Rákóczi-dalművek sikertelensége: Zichy Géza Rákóczi-trilógiája, Kacsóh: Rákóczija, Kodály Zoltán Czinka Pannája és Kadosa Pál Huszti kalandja.

Tehát a bemutató fő kérdése az volt, hogy a Két part között cselekménye – Rákóczi bujdosása – alkalmas-e arra, hogy sokakat megszólító nemzeti zenés eposszá váljék?

A történeti hitelesség, a patetikus emlékezés és a magasművészet mibenlétét, meglétét vitatja José Cura 2020. január 29-én a Zeneakadémián bemutatott Montezuma és a rőt­hajú pap című operája. Cura műve éppen azt példázza, hogy a posztmodern művészet a legtragikusabb eseményeket sem tudja valódi tragédiaként bemutatni. A romantikus és őszinte pátoszt keserű beszólások, a katartikus gyászt requiem-gegek, a mitológiai témákat politikai események váltják fel/pótolják/helyettesítik.

A KOSh az összevetésre nem adott lehetőséget, mert Fejér György Miklós 2010 és 2019 között írt háromfelvonásos operájából, sajnos, csak tizenkét perc hangzott el. Az első jelenetben a fejdelem a feleségével vitatkozik (valójában alulmarad egy veszekedésben), a másodikban Mányoki Ádám képe előtt imádkozik. A rövid jelenetek zenéje tetszett a közönségnek, ám ahhoz is kevésnek bizonyultak, hogy a zenei alapregisztert megismerhessük. A szerző saját stílusát eklektikusnak nevezi. Valóban: az elhangzott jelenetek melodikus, magyaros minimalizmust sejtetnek, az imajelenetnél némi Erkel-utalással, a közösségi megosztón hallható számítógépes részlet késő romantikus, a versailles-i udvar barokk zenei imitáció. Az oratórium­szerű előadáson a Zeneakadémia hallgatói, Topolánszky Laura és Miroslav Sýkora korhű megjelenése felidézte a XVIII. századi késő barokk világát, de sajnálatosan mindketten kottából énekeltek.

A történelembe ágyazott párkapcsolat a témája Andrássy Frigyes Ady és Léda című háromfelvonásos operájának is. A szerző az Operaház címzetes magánénekeseként egy évtizede alapította a Szirt Együttest, az új zenei stílus műhelyét. Andrássy ars poeticája így hangzik: „A zene lehet szép – annak ellenére, hogy már oly sok szép dallamot leírtak az elmúlt századokban; és a zene lehet harmonikus – annak ellenére, hogy a környező világban annyi káosz van.” Az Ady és Léda című operában mindkét alkotói elvet érzékelte és díjazta a közönség.

A dalmű az elmúlt három évben született. Andrássy Krisztina szövegkönyve az életrajzi adatokat, leveleket és verseket dramatizálta. A Bernáth Büfében felhangzó húszperces részletben a szerelmesek tragédiája nem jelent meg, viszont hallható a párizsi jósnő misztikus jövendőmondása és Ady édesanyjának megindító siratója. A zeneakadémiai hallgatók – Kafferh Zsuzsanna, Kissjudit Anna, Mráz Nikolett, Szeleczki Artúr és Szenthelyi Krisztián – hangja drámaian szólalt meg, de a szép szöveget a hangképzés olykor elhomályosította. Andrássynak sikerült könnyen befogadható zenét írnia. Olyan zenenyelvi regisztert keresett, amely a leginkább alkalmazkodik Ady lírájához, főként Puccini és Kodály stílusára utalt. A részlet keveset árult el a stílusról és a dráma kibontakozásáról, de a közönségből kitörő őszinte és lelkes taps igazolta a törekvést.

Párkapcsolati drámát jelenített meg Karosi Bálint darabja is. Az Egyesült Államokban élő zeneszerző kiváló orgona- és klarinétjátékos, és hosszú ideje az amerikai minimalizmus stílusával kísérletezik. Karosi egyfelvonásos dalműve, a Lonely Hearts (Magányos szívek) egy társközvetítő cég pénzügyi csalását meséli el, de egy férfi és egy nő tragikus kapcsolata adja a mű drámai erejét. Az operából harminchat percet hallhatott a közönség, de a zenére adott reakció, annak ellenére is felemás volt, hogy Almási-Tóth András rendező a kétfős kamaradarab szerepeit megtöbbszörözte. A nőt Fürjes Anna, Katoh Hiroko, Süle Dalma és Topolánszky Laura, a férfit Bartos Barna, Endrész Ferenc, Halász Gergely és Miroslav Sýkora felváltva játszotta. A darab az énekesek számára művészi kihívás, de a hallgató fülének is próbatétel. Az amerikai minimalizmus új dalaival hozzánk még csak betörni lehet...

Az előadást követően Meláth Andrea művésznő, zeneakadémiai tanár, Kocsár Balázs, az Operaház főzeneigazgatója és Ókovács Szilveszter főigazgató megköszönte Baja Mónika és Termes Rita zongorakísérők igényes játékát, majd mindhárman értékelték a produkciókat. A Két part között kapta a legbátrabb, az Ady és Léda a legmelodikusabb és a Lonely Hearts a legdramatikusabb jelzőt. Ez a közönség ítéletével is egybeesett, mert amilyen izgalmas volt a Magányos szívek amerikai minimalizmusa, annyira fülbemászó volt Ady románca. Rákóczi történetéből operát írni tényleg bátorság kérdése.