A címadó költemény, a Készülődés már a hátoldalon melankóliájával szembesít: a révbe érés legkevésbé sem a nyugalom és a biztonság szinonimájaként, sokkal inkább az elmúlás előszobájaként kerül látóterünkbe, harminc év múlva esedékes kései versekként, „a test romlása”, a „fogyatkozás lassú ünnepe” képében. Teljes benyomást persze a nyolc, egyenetlen terjedelmű, témáiban olykor egymásba érő, ám mégis értelmezési támpontokat jelentő ciklusba sorolt nyolcvan írás összessége ad – ahol a rezignált fanyarság indításként is tetten érhető. A nyitó Apjuknak nem a torzóikban egymásra találó, félbemaradt versekkel („nem lesz hozzájuk közöm, / apjuknak nem vallanak engem”) a befejez(het)etlenség csendes bele­törődéséről vall, míg a kezdőciklus címét adó Újra csak költő soraiban „a szavak megszállott szerelmese” a mindennapok nyűgei elől menekülne a kezdetekbe. A múltban a minden­korit leljük meg az Itt repül a kismadár! századelős képeslapjainak véletlen szereplőivel, akik az ismeretlenség, a mulandóság, ám egyben az örökké­valóság lenyomataiként is „várják, hogy felröppenjen / a mester furcsa dobozából / az öröklét madara”, a Badacsony fájó-szép félrímei pedig már az elején a kötet és a Zsille-univerzum esszenciáját adják, egy valahai szüret, kedves halottak („apám s anyám árnya”) emlékével, az elmúló és a velünk maradó ellentmondásával, az időtlenség rejtelmével és a hittel, „hogy az elhullajtott szemekből / összerakható a teljes szőlőtábla”. Megszólal a polonista is: a Szmolenszk a megtörhetetlenség katarzisaként ábrázolja a síugró nemzeti hős diadalát a lengyel elit 2010-es repülőgép-katasztrófájának perceiben, majd az „újra csak költő” a Származástanban tiszteleg eldugott helyekről, kétkezi munkás családokból érkező zseni elődei és „a líra genetikája” előtt.

A saját élet ismerős idegensége, az otthon otthontalansága (Ki lakik itt) metafizikus úti élményekhez vezet, játékos-ironikus budapesti „nyaraláshoz” (Idegenben), a Vadászat utazó és vadász közötti szórakoztató párhuzamához („a második vágányon már fickándozik a vad”), és az örök orientáció szerelmes földrajzának lengyel tájaihoz: „virrasztok lengyelül”, idézi meg Nagy Lászlót és a varsói éjszakákat a Bölényfüves vodka; megjelenik a háborús felkelés, Wrocław, a Balti-tenger, s „határt lépve” a globálissá lett Észtország is (Valami készül, Tallinni mellékdal).

 

Az Üzemi hőfok kíméletlenül őszinte párkapcsolati ciklusában – a kötetet szerkesztő költőnőt, Simon Adrit meg is nevezve – a Tengerparti erotika szójátékától („Zsille az Adriján”) az objektív leírásba rejtett bimbózó viszonyon át (Tokaji Írótábor) a héjanász-érzésekig jutunk, a nyers humorú Erőszak testiségéig és a Gyümölcs se veled, se nélküled „őrült veled-egy” magányáig. Az olvasót szinte tolakodóvá avató öngyilkossági kísérlet (Ötvenhatos vers) után a Tiszaladányi elégia idillje engesztel ki, ám végső benyomást a fővárosi közös lét nyomasztó illúziótlansága, a „kéregetők, dőlt kémények, / szennyes járdák sokasága” ad (Mi fáj majd, ha tényleg). A haza a magasban, a valahová tartozás és a kívülállás („A hazám a túlparton van” – Zágrábból Pestre) rövid fejezete után a Ha itt írnának példaképektől, pályatársaktól búcsúzó ciklusában a Nem ismerni az induláshoz visszatéréssel, az „újra csak költő”-érzéssel („érezni a hajnali mámort, / a pörköltszaft ízét az Arabs Szürkében”) vágyik a régi nagyokra is: „Csoóri, Faludy, Hárs Ernő, Bella. / Az lenne jó, ha még élnének, ha még itt írnának”. A további versek személyes, bensőséges élményekkel állítanak emléket többek között Lázár Ervinnek, Nagy Gáspárnak, Oláh Jánosnak, Csontos Jánosnak; Deák Lászlótól három költemény is búcsúzik, és a Deák László készülődik címűben megfogalmazott haldoklás ismét kesernyésen rezonál a könyv címére.

 

A mind erősebb hangulatiság a Végig­kísér ciklusára is átfut: az Esztergom – Aquincum elmúlásízű útleírásában „bámul testvérünk, / a halál”, az Asztalok, ízek mint „dacos hadüzenet a végnek” emlékezik gyászokra, lakomákra, vendéglőkre, míg a Fél temető a gyermekkor szereplőit takarja. A Testvérem, társam és az Alkony, virradat szereplőiként megjelenített fájdalmat, kínt méla öniróniával oldja A nagy öreg elmélkedése jövőbeli és egykori teniszbajnokokról, és ugyanígy tesz az Egyszer majd megszeretem Zsille Gábort is, mely a tükörképpel szembenézve, s – hogy „kevésbé fájjon a búcsú” – magára közönyt erőltetve morgós-panaszosan mégis az életszeretetről vall – új értelmezés lehetőségét adva az itt felbukkanó kötetcímadó Készülődésnek. Mindez előkészíti a Félmúlt, félmost-rész oldottabb hangvételét és hol könnyedebb, hol súlyosabb mögöttesét: kétszer is megidéződik Arany János, a Bizalmas a hajdani iskolatárs régi szerelmi titkáról fecseg, a Tárgy: Költészet Napja szarkasztikus görbe tükör a költői szolgálatról, a Dal tizen­két sorba sűrített léthelyzeti paradoxonja („úgy végzem, hogy sose haljak”) viszont már a tovább élő múlt fejezetcímadó eszmeiséget taglalja, hogy a szellemesen pikírt Egysoros – strófájában egy helyett négy sorral, majd három megjegyzés-versszakkal – bólogató félmosolyra késztesse olvasóját: „Így lepi el a világot / a mértéktelen bölcselkedés.”

 

A kötet végén lépünk ki leginkább az alanyiságból: a Komment az internet világán át láttatja meg a tömegek állandó álszentségét („Barabás röhög, mert tudja: / lábáról mindjárt lehull a bilincs”), a Felvilágosult hagyomány a francia vidék sármány­pusztító szokásával mutat a lényegi mélységet felélő rikító felületesség általánosságára: „a világ őrülten zöld, de csönd van, nincs madárdal”, a Sikeres év pedig a hírvilág bulvárjellegét karikírozza ki.

A személyes, a múlás azonban velünk marad: a beremendi szőlőhegy az elhordott szomszéd domb hiányát vetíti elénk (Fáj), míg a Kívánságműsor a valahai rádióműsorral összekapcsolt régi zamárdi nyaraló és a család­tagok, rokonok elvesztését. Kötet­zárásként a Visszavedleni az „újra csak költő” kezdőgondolatát is meghaladná, visszatérve a folyóiratcímek eredeti értelméhez (forrás, holmi, műhely, liget), ám a kiszabott sors nem tágít: „úgy kell élnem, hogy azt hallva: hitel, / kizárólag Csoóri Sándor lapjára gondoljak.”

 

A par excellence költő mindenséget verssé transzformáló, sokszínű változatosságában is egységes könyve végére érünk ezzel, amely épp annyira fáj, amennyire fel is old, hiszen torzókból, hiányokból, veszteségekből, mulandóságból, visszavágyódásból, ellentmondásokból, nincsekből és fosztóképzőkből építkezik, ám az elmúlásban az örökké­valót kereső sziszifuszi munka egésszé áll össze. Tán nem tévedek, ha minden rezignált vissza- és előretekintés, búcsúérzet dacára is e teljességre törekvést, az elhullajtott szemek szőlőtábláját látom a készülődés célkeresztjében.