„Itthon legyél sötétedés előtt!” -  Buzsáki György szülei

A mottóban olvasható gyermekkori szabályra emlékszik vissza az agykutatók Nobel-díjával, az úgynevezett Agy-díjjal (The Brain Prize) jutalmazott Buzsáki György tavaly Amerikában megjelent könyvében, amelyben az agykutatás számára javasol új szabályokat, új paradigmát. A sötét 50-es években az emberek a családba menekültek. Az elől a sötétség elől is haza akartak menni.

Buzsáki György már gyermekkorában kereste a fogalom jelentésének és használatának, azaz a szabályoknak a határait: „A sötétség meghatározásán lehetett vitatkozni.” Ha sötét a társadalom, gyújtsunk fényt az elmében, és kutassuk hordozóját, az agyat, mondhatta volna gyermekkorában, ha sorsát előre látta volna. Korunk egyik legjelentősebb agykutatója immár a New York-i Egyetemen oktatva-kutatva igyekszik hazaérkezni a meghatározhatatlan sötétség elől olyan agykutatás révén, amely úgy teremt önmagának szabályokat, hogy e szabályok folyamatos újraalkotása nélkül nem léteznék. A folyamatos önalkotás az agy létezési módja.

A kérdés természetesen az, hogy az önmagának szabályokat adó agy létezett-e a szabályadás előtt. És ekkor jön a klasszikus filozófiai dilemma: ha már létezett, akkor létezik-e anélkül, hogy önmagának szabályokat adna, ha pedig nem létezett, akkor a kérdés az, hogy mi volt a szabályadás alanya. Erre ma a kognitív tudósok és agykutatók az emergencia fogalmára hivatkozva szoktak válaszolni. Csakhogy a kognitív tudomány emez inkább misztikus, semmint tudományos fogalmát Buzsáki alighanem megkérdőjelezné: ugyan mit jelent?

Az agykutatás napjainkban vajon a sötétség tartományában jár, vagy sikerül hazaérkeznie előle? Buzsáki könyve ez utóbbit igyekszik elősegíteni. Sokféle sötétség képzelhető el. Az egyik az lenne, ha elvetnék az agykutatást mint napjaink talán legkülönlegesebb eredményekkel kecsegtető, legnemesebb tudományágát. Ez a diszciplína ma még a hatalmas erőfeszítések ellenére is csak részleges tudást nyújt az agyműködésről, távol van az egész magyarázatától. Márpedig a koponyában egyetlen, egész agy van, és a tudatot egyetlen öntudat hordozza, vagy a tudat egyetlen öntudatot hoz létre. Ezért e kutatást egységbe kellene foglalni. De ki teszi meg ezt? Mikor lesz annyi biztos és senki által sem vitatott eredmény, hogy elkezdődjék a szintézis? A kutató kénytelen apró részletekkel foglalkozni, de ha ezek a részletek nem foglaltatnak össze egy nagy, a kutatók által jóváhagyott, működőképes egészben, akkor az agykutatás egy marad a fiziológiai vagy az idegbetegség-terápiákat kereső kutatások közt, de nem lesz az, aminek remélni szeretnénk. Hogy megmagyarázza végre, kik vagyunk.

Buzsáki új otthon építését javasolja, ami tágasabb, fényesebb az előzőnél. Mit jelentene itt az otthon? Az agykutatás új szemléletét, irányát, gyújtópontját. Ha minden törvényt, minden kapcsolatot, az agy minden működési módját feltárnánk – ez lenne a hazaérkezés? Ha az agy folyamatosan önmagát alkotja, akkor természetesen csak az állandó önalkotás, nem pedig végső állapot, szerkezet vagy akár törvényszerűség megfejtését remélhetjük. Saját életében Buzsáki újraélte az aranykor mítoszait, mint elárulja, a fényből, a paradicsomból jött: „Gyermeki paradicsomban nőttem föl, még ha a szüleim nemzedéke a kommunista diktatúrát a legszörnyűbb korszakként élte is meg.” Az agykutatás talán a paradicsomba, a fénybe visszavezető út, vagy maga a paradicsom? Mint a Georg Cantor matematikusoknak teremtett paradicsoma, ahogy David Hilbert állította?

Akkor vagyunk otthon, amikor önmagunkhoz megyünk haza. Az agy akkor agy, amikor önmagánál van, amikor alkotja önmagát. Mint fiziológiai rendszert is létrehozza magát, és a tudat mint az agy járuléka vagy várományosa kutatja ezt az önerőből kialakulást, ránéz, ami szintén része a létrehozás folyamatának. Az agy és a tudat létrehozásáé.

Van valami különös, félelmetes az agy kutatásában. Fiziológiát, mechanikát, fizikát keresünk és találunk; mondhatnánk, gépezet működik alattunk, akár motor az óceánjáró gyomrában: sétálunk a fedélzeten, gyönyörű a látvány, kellemes szellő fúj, hadd dolgozzék a mélyben a dohogó szörny, jól utazunk akkor is, ha sejtésünk sincs a törvényeiről. Valami működik a koponyánkon belül, legfeljebb nem fölötte sétálunk a fedélzeten, hanem azonosak vagyunk vele. Tudatunk nem más, mint az agyunk. Anélkül, hogy ezt az azonosságot valaha valaki el tudta volna magyarázni. Ha az emberi gondolkodástörténet egészét vesszük, ezt várnánk az agykutatóktól. Az individuum, az én kimondása, az „én gondolkodom” közvetlen tudata, a saját belső, önmagunkra tekintő látás, amely csak az enyém, csak én vagyok (hiszen ha azt mondom, „én”, azt te ugyanabban az értelemben nem mondhatod rólam, és viszont) – ez azonos a nem egyedi, hanem a természet általános törvényei szerint mindenkire érvényes fiziológiával. A nagy feladat az én–te viszony egyértelmű lefordítása a fiziológia nyelvére. A siker nagy esemény lenne emberi mivoltunk feltárásában.

Ha van kérdés, amiért kutatni kell az agyat, és az agykutatást támogatni kell, az éppen ez: hogy lehetek én, az ember, az egyed, a személy, a méltósággal rendelkező, a halandóságáról tudó, a megismételhetetlen azonos egy általános törvényszerűségek szerint leírható, az individualitás, az én gondolait nem ismerő fizikai rendszerrel. Szókratész kérdése, „mi valami?”, az emberre vonatkoztatva: „Mi az ember?” Előtte Hérakleitosz még így invitálta vendégeit: „Lépjetek be, itt is istenek vannak.” Isteniek vagyunk, akik megfejtjük és kézbe vesszük saját titkunkat – sok van, mi rémisztően titokzatos, de az embernél nincs rémisztőbben titokzatos, mondhatjuk Szophoklész után. Avagy maradunk egysorsúak a szitakötővel, azzal a kedvrontó körülménnyel, hogy tudunk halandóságunkról?

Ám nemcsak az istenek és képmásaik, de a malacok mivoltáról is elbizonytalanodhatunk. A gyermek Buzsáki megkérdezett egy tudományfilozófust, vajon min gondolkozik Rüszü, a malacuk, és miért nem beszél vele. A tudós hosszan válaszolt, érthetetlen szavakat mormolt, és diadalmasan zárta le előadását, „most már tudod”. De nem tudtam, írja a szerző, mert nem értettem a szavait. Ekkor találkoztam először saját problémámmal a tudományos magyarázatokban használt szavakat illetően. És megszületett a tudós Buzsáki.

Mert nem az a tudós, aki sokat tud, hanem aki gondolkodni tud, a fogalmakat jól alkalmazza, és új fogalmakkal új tartományokat fedez föl vagy alkot meg. De mely fogalmakat, milyen struktúrában és mire? – kérdezhetnénk. Robert Brandom felismerése, hogy fogalomhasználó lényekként, minden egyéb lénytől eltérően, a világgal nem közvetlenül, hanem fogalmainkon keresztül találkozunk. Ezekkel ismerünk meg, és határozzuk meg cselekvéseinket. 

Fiatalon Buzsáki elkapta a fenomenológiai elégedetlenségnek nevezhető filozófuskórt. A tudományos magyarázatok nem elégítették ki, valódi jelentésük érdekelte. Az, milyen a valóság, amelyre alkalmazzák. A gravitációt nem értette. Ez tudós nem értés volt. Iskolatársai sem értették, de nem firtatták. A genfi részecskegyorsító néhány évvel ezelőtti felfedezéséig senki nem tudta, mi az, hogyan működik és miért, csak a matematikai képletet ismerték, amely az eldobott követ „leviszi a földre”, vagy a megfelelő sebességre kalibrált űrhajókat a föld körül keringteti.

A tudósok, írja Buzsáki, ha valamit nem értenek, feltalálnak egy vagy két szót, és felkiáltanak, heuréka, a megoldás. De ez nem tudomány, hanem szómágia.


Buzsáki György: The Brain from Inside Out
Oxford University Press, New York, 2019, 439 oldal

Hatalmas, költséges agykutatói programokat vezérelnek mindenütt gyakorlati célok: vizsgálják az agyműködés, a modellépítés, az idegbetegségek és a megismerés mechanizmusait, de nem keresik a működés alapvető elvét. Mintha nem találták volna még meg a kutatás vezető paradigmáját. A fiziológia, a neurológia, a biológia vagy az elektromosságtan eszközeivel korábbi generációk problémáit vizsgálják, csak pontosabban. Hiányzik a szintézis.

Buzsáki a Popper- és Kuhn-féle deduktív metodológiát veszi elő, amely szerint először nagy elméletet kell alkotni, és utána empirikus kutatásokkal ellenőrizni azt. Ő azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy „az idegtudományok nagy területei téves filozófiát követnek”. Ezzel azt mondja ki, hogy az agykutatás során a filozófiához kell folyamodni, vagy talán azt, hogy az agykutatás a filozófia egy ága, hacsak nem a filozófia? Ez viszont maga után vonná az egész filozófiatörténetet, a vitáit és a modern neurológia előtt kialakult fogalmait, amelyeket Buzsáki számos társával együtt használhatatlannak tart. Ugyanakkor agykutatóként nemritkán vált az agytudományi beszédmódról a tudat- vagy elmefilozófiai beszédmódra. Ha az agy–tudat kapcsolatról a filozófia nyelvén beszélünk, választanunk kell, akár hipotetikusan is, a kettőnek milyen viszonyát feltételezzük. Elősorolni is sok rendelkezésre álló irányokat: reduktivizmus, fizikalizmus, naturalizmus, azonosságelmélet, nem reduktív fizikalizmus, dualizmus.

A nem reduktív fizikalisták és a dualisták támogatják Buzsáki György nézetét. Ne akard a gyakran népi pszichológia hatáskörébe sorolt öntudati állapotokat vagy tudatot magyarázni, ne használd a filozófusok fogalmait, menj a magad útján. Úgy vélik, az agykutatásnak saját nyelvet kellene kidolgoznia.

A fizikalistáknak és a naturalistáknak Buzsáki Györgyhöz hasonló kérdéseik vannak a fogalmakról és kifejezésekről. Úgy vélik, a tudat/agy egy nyelvre vezethető vissza, és hisznek a pszichofizikai törvényekben. Davidson szóhasználata alapján Buzsáki az anomális monizmus elkötelezettje, és a tétel kifejezett elfogadása az agykutató problémáját megoldaná. Nem kellene a múlt mentális nyelvével foglalkoznia, csak a tudomány fogalmaival. De ezzel együtt fel kellene adnia reményét, hogy a hétköznapi nyelvet, a pszichológia és a múlt nyelvét használó szélesebb közönségnek elmagyarázza a koponyán belül lévő valami működését. Nemcsak az agyét, hanem a tudatét is.

„Könyvem fő érve, hogy az agy önszervező rendszer, eleve adott összekapcsoltsággal és dinamikával, amelynek fő feladata, hogy cselekvéseket hozzon létre, valamint vizsgálja és előre jelezze a cselekvések következményeit”

 

- írja a szerző. Tudnunk kell, mit jelentenek az ilyen szavak, mint én, szervezés, rendszer, kapcsolatiság, dinamika, előzetes létezés, cselekvés, létrehozás, előrejelzés és következmény. Mindezek a szavak és a mondat maga agyi folyamatok és események által manifesztálódnak, ezek tartják fönn azokat. Nincs agy, nincs mondat, egyszerűsíthetnénk. A mondatot az agy hozza létre, és másik agy (és önmaga) érti meg. Mindez és minden, ami az emberrel történik agyi folyamatokra redukálható? Miért van szüksége e leleményes szervnek a sok szóra és kifejezésre? Két agynak meg kell értenie egymást. Miért nem kommunikálnak az agyak közvetlenül, idegsejtjeiken keresztül? Miért van szükségük az emberi nyelvre, testre, arcra? Az agy fejlesztette a nyelvet, vagy a nyelv fejlesztette az agyat? Ki volt a feltaláló? (A „Mi volt a feltaláló?” kérdésnek nincs értelme.) Ha az agy hoz létre cselekvéseket, akkor a nyelv és a logika áthatotta észszerű gondolkodást is az alkotja, alternatív cselekvések fogalmait dolgozza ki, és a nyelven keresztül, nagyon régi, hagyományos eszközökkel kommunikál más személyekkel, azaz agyakkal. Ezek után dönt a cselekvési alternatívák közt. Ha nincs alternatíva és nincs döntés, akkor cselekvés sincs. De nem az agy, hanem a test cselekszik, és ezt nyelvi parancsok révén éri el. Miért fejlesztette ki az agy a mindennapok nyelvét a szavak bonyolult jelentéseivel együtt? A szavaknak eltérő kontextusban más-más jelentése van, vagy akár egyetlen kontextusban is lehet több jelentésük, úgy változtatva jelentésüket a mondaton belül, mint a kaméleon a színét. Hogyan vizsgáljuk ilyen képlékeny fogalmakkal a fizikai világot, melynek törvényei állandók, és a kontextusát soha nem változtatja, mivel nincs neki?

Buzsáki szerint az agy meghatározza, mi történhet vele. Sokkal összetettebb annál, semhogy külső behatásokra adott válaszai alapján próbáljuk megérteni. Természetének akkor felelünk meg, ha saját szerkezetét és működését önmagában kutatjuk, anélkül, hogy a külvilággal való kommunikációjából következtetnénk struktúráira. Belülről kifelé haladó modellnek nevezi paradigmáját. Megfordítja az irányt, az agy mélystruktúráit vizsgálja, és ha azzal történetesen megmagyaráz valamit az ember viselkedésében, az váratlan, jó következmény.

Az agy fölött nincs semmi, ami a tevékenység megszervezését illeti, az agy magára van utalva, szó szerint megteremti világát – ezen alapul az emberi kultúra. Az agy képes önmagának képzeletbeli valóságot felépíteni, amelyben új elgondolásokat és cselekvéseket tud tesztelni. „Külső kényszerek nélkül, szabad működéssel az agy belsővé tett »virtuális világot« és új tudást képes létrehozni, helyettesített vagy képzelt megtapasztalással, amit a létező és tárolt tudás segítségével tesztel.”

A pragmatikus filozófia alapelvét Buzsáki György fogalmazta meg a legjobban: „A »gondolat« nem más, mint a késleltetett cselekvés tárhelye.” Charles S. Peirce és John Dewey mit nem adtak volna ezért a formuláért! „Természetesen az újonnan létrehozott eszmék érvényességét a valós világbeli interakciókkal kellene tesztelni. Addig a belső tartalom hit marad. Röviden a megismerés időben elhalasztott cselekvés.” Mindaddig, amíg a cselekvés meg nem valósul, a hit tartalma nem tartható „igaznak”.

Buzsáki folytatja: „A személyes emlékek fontos epizódjai életünknek, mert hozzásegítenek ahhoz, hogy érezzük önmagunkat, és ezek az individualitás egyetlen forrásai.” A mondathoz fűzött jegyzetében hozzáteszi: „»Individuummá« válni azt jelenti, hogy arra az egyedülálló tudatra teszünk szert, hogy az énünk  nem osztható föl részekre vagy alrendszerekre.” Buzsáki itt kilép agykutatói státusából, és olyan évezredes fogalmakat használ, amelyeket amúgy bírál.

A személyes emlékek, tehát a személy megelőzi énünk tudatát? A személyes emlékekben ott a személy. A személynek meg kell előznie vagy azonosnak kell lennie az én tudatával. Mi van tudatában az énjének? Az én vagy a személy? Mi az éntudat és a személy közti viszony? A személyes emlékek az individualitás forrásai? Az individualitást érezzük, vagy ez csak érzés eredménye? Ha érezzük, ki érzi? Ha az érzés eredménye, kinek az érzése ez? Az, ami érez, maga individuális, vagy pusztán ez az érzése van? 

Individualitás nélkül nincs érzés, legalábbis nincs észlelhető érzés.

Az érzést az akarat indukálja? Énünk csak érzés? Miféle érzés? Meleget, hideget, szerelmet érzünk, de önmagunkat is érezzük? Nem mindig vagyunk képesek meleget, hideget érezni, de önmagunkat mindig tudjuk érezni, ha akarjuk. Érzés, amelyet az akarat képes indukálni.

Én, individualitás, személy. Három fogalom egy mondatban, amelyeket emberek találtak ki, teljesen különböző történelmi korszakokban. Csak néhány példa. Az én (Selbst) fogalmát Freuddal kötik össze. Az individualitás az in-dividuum kifejezésből jön, oszthatatlan, jellemzi a személyt, amelyet Boëthius így határozott meg: „Persona est rationalis naturae individua substantia.” (A személy értelmes természetű egyedi lényeg.) Máshol azt is mondja, hogy nem tudja magát teljesen kommunikálni, nem tud mással teljesen egyesülni, megőrzi különböző, nem keveredő önmagaságát.

Kezdetben volt az önszervezés, állítja Buzsáki: „Önszerveződő aktivitás a neuronális hálózatok alaphelyzete.” Az agy önállósága és öntörvényűsége révén a tanulás sem egy kívülről befelé kényszerítő folyamat, ahol az új tapasztalatokkal új neuronális szekvenciák alakulnak ki. A tanulás is belülről kifelé halad. Az agy számtalan pályaívet hoz létre, némelyik sikeres cselekvésnek felel meg, és ezáltal értelmet nyer. Mindig hatalmas mennyiségű pályaív van raktáron. A jól iskolázott agyban ugyanannyi pályaív van, mint a naivban, csak az előbbi sokkal több jelentést képes hordozni, és tudja, mely pályaívekhez csatlakozó cselekvések sikeresek a világban. A hatalmas mennyiségű pályaív stabilitást ad a rendszernek, az új tudás nem olyan löket, amely felborítja azt, hanem a sok pályaív közül kiválaszt néhányat. Hatalmas érv a lehető legmagasabb szintű iskolázás érdekében.

Buzsáki kantiánus lett. „Az információ gazdagsága nem a mondatmintázó generátortól függ, hanem az olvasó mechanizmustól.” Ha többet akarunk tudni a világról, magunkról, és gazdagabb interakciókat akarunk, akkor az olvasó mechanizmusokat kell fejlesztenünk. Nem a világ érdekes, hanem az olvasója. Buzsáki György az idegtudomány antropológiai fordulatát hajtotta végre.

Hazaérkezett. 

*****

Időközben Buzsáki György könyve elnyerte az Amerikai Könyvkiadók Egyesületének kiváló prózáért járó díját.

/Indulókép: Az Agy-díjat 2011-ben együtt kapta meg három magyar agykutató (Freund Tamás, Buzsáki György, Somogyi Péter) Fotó: MTI/EPA/Jens Noergaard Larsen/