Arvo Pärt: Válogatott beszélgetések és írások. Összeállította: Fülöp József, Budapest, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2019, 248 oldal
A magyar zenei könyvkiadás az utóbbi években reneszánszát éli: folyamatosan jelennek meg zeneszerző-életrajzok, jelentős zenetudósok munkásságát összefoglaló tanulmánykötetek, valamint korszak- és életmű-monográfiák. A gazdag kínálatot a Rózsavölgyi és Társa Kiadó jóvoltából – a hiánypótlás szándékával – visszafogottan elegáns küllemű forrásgyűjtemények egészítik ki: 2017-ben Mozart (Válogatott levelek és dokumentumok) és Debussy (Összegyűjtött írások és beszélgetések) írásos hagyatékából jelent meg gondosan szerkesztett összeállítás. Mindkettő évtizedekkel korábbi magyar első kiadások bővített újraközlése. Ebbe a sorba illeszkedik a legújabb, 2019-ben publikált, Arvo Pärtet bemutató, Válogatott beszélgetések és írások című kötet, amelyet Fülöp József gondozott és (részben) fordított. Utóbbi munkában Tamm Anne, Rácz Kata, Takács Tímea és Veress Dávid működött közre, a szerkesztő Ignácz Ádám, a kiadást a Károli Gáspár Református Egyetem támogatta.
Arvo Pärt 1935-ben született. Rakverében nőtt fel, itt kezdte zenei tanulmányait, majd Heino Eller vezetésével a Tallinni Konzervatóriumban tanult tovább, ahol 1963-ban szerezte meg diplomáját. Tanulóévei alatt színházban dolgozott, filmzenéket írt, utána éveken át az Észt Rádió hangmérnökeként tevékenykedett. Korai művei Sosztakovics és Prokofjev hatását mutatják, majd a dodekafónia, később a szeriális és az aleatorikus, valamint a kollázstechnika alkalmazása jellemzi kompozícióit.
A 70-es években – a gregorián ének és az elmélyülten tanulmányozott XIV–XVI. századi francia és franko-flamand zeneszerzők hatására – teljesen átalakítja zenei nyelvezetét. Így vall erről: „Elég egyetlen hangot szépen megszólaltatni. Ez az egyetlen hang, a csend vagy a némaság megnyugtatnak. Kevés anyagból építkezem, egy szólamból vagy kettőből. És a legegyszerűbb elemeket használom: egy hármashangzatot, egy bizonyos tonalitást.” (Olav Egil Aune: A csend mikrokozmoszában, 72. oldal) Ezt a kompozíciós eljárást Pärt tintinnabulinak nevezi el. (A latin eredetű tintinnabuli szó harangocskákra utal.)
/Fotók: Arvo Pärt - wikimedia.commons/
Zenéje a nyugati világban is egyre ismertebbé válik, a Szovjetunióban viszont elfogy körülötte a levegő: 1980-ban családjával együtt emigrál. Bécsben, később Berlinben telepedik le. Észtországba először 1992-ben látogat vissza, majd 2010-ben – a politikai helyzet átalakulásának köszönhetően – hazaköltözik. Végleges megérkezése jeleként Tallinn közelében, Laulasmaa községben 2018-ban nyitja meg kapuit az életmű méltó elhelyezésére, kutatására és bemutatására alapított Arvo Pärt Központ, amely festői környezetben várja a mester zenéje iránt érdeklődő szakembereket és zenerajongókat.
Az elmúlt évtizedekben több mint hatvan rangos kitüntetéssel, tiszteletbeli tagsággal és díszdoktori címmel elismert Arvo Pärt művészete élénk esztétikai diskurzus tárgya: a látszólagos egyszerűség mögött felsejlő mély spirituális tartalom világszerte nagy érdeklődést keltett. Csakhogy a zeneszerző nem könnyíti meg hallgatói dolgát: ellentétben azon kollégáival, akik szívesen nyitják meg műhelyük ajtaját a külvilág előtt, Pärt a Summa című darabjához csatolt kommentárjában egyértelműen fogalmaz: „Igencsak nehezemre esik, ha megjegyzéseket kell fűznöm műveimhez. Azt gondolom, hogy szó és zene között különösen óvatos viszonynak kell fennállnia. Esélyt kell adni a zenének, hogy egyedül fejezze ki magát. A szavak sarokba szorítják a zenét. És a zene is hajlik arra, hogy függetlenítse magát a szavaktól. Teret kell szabadon hagynom magamban a zene számára. Ám ha ezt a teret szavak foglalják el, nem lesz igényem zenével kifejezni magamat – és megfordítva: ha megírtam egy zeneművet, többé nincs mit szavakkal elmondanom.” (Megjegyzések a Summához, 9. oldal)
Számos hasonló gondolatot idézhetnénk a komponistától, amelyekből egy sajátos törvények szerint működő világ képe bontakozik ki – és megismerése akkor is rendkívül tanulságos, ha valakit Arvo Pärt különleges atmoszférájú zenéje egyébként nem érint meg.
Az idén magyarul is megjelent könyv hosszú, befelé vezető utazásra hívja az olvasót. Az első oldalakon Pärt aforisztikus jellegű feljegyzéseiből kapunk elgondolkodtató válogatást. A következő fejezetben a zeneszerző négy, 2007 és 2012 között rangos elismerések átvételekor elmondott köszönőbeszéde kapott helyet, majd nyolc, 1978 és 2003 között készült, eltérő terjedelmű interjú mutatja be a több évtizedes pályát. (Az egyik kérdező nem kisebb muzsikus, mint Jordi Savall, a régi zene előadásának élő legendája.) Az interjúk közül az utolsó, az Enzo Restagno mikrofonja által rögzített a legátfogóbb: több mint kilencven oldalon foglalja össze a művész életének fontos eseményeit, röviden elemzi az életmű sarokpontjainak számító kompozíciókat. A beszélgetésekben fontos szerepet kap az életút legközvetlenebb tanúja, Arvo Pärt felesége, Nora, aki értékes hozzászólásokkal egészíti ki a férje által elmondottakat.
A szövegekből kirajzolódó kép sokszínű és érdekes. Az ismétlődések kiemelnek bizonyos pontokat – ilyen például a zene és a nyelv kapcsolata –, de a gondos válogatásnak köszönhetően mindig bőséggel kapunk új információkat is. A laikus olvasót feltehetően az életmű szellemi hátterével kapcsolatos gondolatok érdeklik inkább, míg a muzsikusok a kompozíciós munkafolyamatokról tudhatnak meg sokat: a tintinnabulitechnikáról Enzo Restagnónak mondottak a kötet legfontosabb lapjai közé tartoznak. Pärt még ilyen szorosabb értelemben vett szakmai kérdésre is magasabb perspektívából megfogalmazott választ ad: „Ahogy a gyermek hasonlít a szüleire, úgy hordja magában a tintinnabuli szólam a dallam génjeit. Talán azt is mondhatnám, a dallam a bűneimet és a tökéletlen lényemet mutatja be, míg a második szólam a megbocsátást, amelyben részesülök. Így szubjektív tévedéseimet is kijavítja.” (Enzo Restagno: Beszélgetés Arvo Pärttel, 130. oldal)
Az interjúk az éveken át tartó kísérletek eredményeként létrejött technika kikristályosodását követő időszakból valók: jellemző, hogy az első, 1978-as Ivalo Randaluval készült beszélgetésben Pärt milyen homályosan beszél a témáról – a később keletkezett szövegek már sokkal tudatosabban, ennek következtében sokkal pontosabban fogalmaznak. Az előzményekről, a pálya első szakaszáról ugyanakkor csak vázlatos képet kapunk: érdemes lett volna a korábbi időszakból is egy-két beszélgetést bemutatni. Azonban a záró interjú sok mindent pótol: ezzel együtt e meghatározó fordulat elemző bemutatását a kötet feladatul hagyta egy jövőbeli, átfogó Pärt-monográfiának. A szerkesztő, Fülöp József ígéretes lépéseket tett ez irányban a könyv végén elhelyezett, alapos tájékozottságról tanúskodó, Arvo Pärt – Életút pályaképpel című tanulmányával, amely negyvennégy oldalon foglalja össze a zeneszerző életrajzát, listázza fontosabb műveit, beszámol azok fogadtatásáról, és informál az utolsó interjú óta eltelt tizenhét év eseményeiről.
A Válogatott beszélgetések és írások elolvasása után a maga útját következetesen járó, szuverén személyiség portréja marad meg emlékezetünkben, aki saját tevékenységéről szólva elsősorban nem a tudatos döntések fontosságát hangsúlyozza, inkább az alkotás kegyelmi, ajándékjellegét. Akár mottóként is szolgálhatna a következő mondat: „Az ember addig tisztogassa a lelkét, míg az énekelni nem kezd. Éppen akkor fog a zene megszületni, amikor egyáltalán nem várod.” (Feljegyzések, 10. oldal) Pärt – ortodox szerzetesekre emlékeztető bölcsességgel – szenvtelen távolságtartással nézi életét, és személyének nem tulajdonít túlzott jelentőséget. (Jellemző, hogy a beszélgetésekben a siker szó lényegében nem fordul elő.) Ugyanezzel a tárgyilagossággal tekint vissza fiatalkori radikalizmusára (amely a Szovjetunióban nem volt veszélytelen, mint azt egyik-másik korai művének heves indulatokat kiváltó fogadtatása mutatja), és határozott ítéletet fogalmaz meg az avantgárd mozgalmakról: „Sajnos azonban a komponisták gyakran azt hiszik, hogy a sok gondolkodás egyúttal sok mondanivalót is jelent. Nem veszik észre, hogy szinte semmi mondanivalójuk sincs. A nagy bonyolultság mögött csak a tudás hiánya van, és nem az igazság. Az igazság egyszerű, a komoly emberek ezt jól tudják. A komolytalanok, vagy akik teljesen elvétik a dolgot, nem értik ezt, tévedéseiket pedig beleírják a zenéjükbe.” (Jamie McCarthy: Interjú Arvo Pärttel, 48. oldal)
Művészetének világsikere őt igazolja: amíg a XX. század közepének dühös lázadói többnyire feledésbe merültek, Pärt csendes, a lélek mélyéből fakadó muzsikája szelíd állhatatossággal hódítja meg hallgatóinak újabb generációit.
