Kellemetlen kérdéseket szegez mindannyiunknak zavarba ejtő könyvével az újságíró-történész a magyar–zsidó együttélésről. Nem a régi toposzokat ismétli, melyek szerint az antiszemitizmus kizárólag a (szélső)jobboldal bűnös ideológiája és gyakorlata lenne. A szerző közvetett vagy közvetlen bizonyítékok sorát nyújtja arról, hogy a zsidóellenesség – vagy legalábbis az egypártrendszer kiépítése érdekében történő cinikus felhasználása – a kommunista pártot is jellemezte közvetlenül a második világháború után. Azt a kommunista pártot, amelynek vezetőségében, tagságában és az általa irányított politikai rendőrségben is feltűnően sok – vallását-származását megtagadó internacionalista – zsidó tevékenykedett.
Ezért sokan azt gondolták: a népbíróságok és a B-listázások révén megnyilvánuló politikai számonkérések és leszámolások a holokauszt miatti „zsidó megtorlás” vagy „zsidóuralom” eszközei. Mint a kommün után a „zsidókérdés” létét korábban és a későbbiekben is tagadó Babits Mihály, Berzeviczy Albert és Kosztolányi Dezső, a jelenségek láttán most is többen – például Márai Sándor – tettek a zsidókat keményen bíráló kijelentéseket, holott gondolkodásukat soha nem torzította el az antiszemitizmus.
A Tanácsköztársaságban valóban kiemelt szerepet játszottak a zsidóként azonosított személyek, a vezetők legalább kétharmada, a lakosságon belüli arányuk több mint tízszerese közülük került ki. Mindez magyarázhatja ugyan a kommün utáni antikommunista és antiszemita indulatokat, de semmiképpen sem igazolja az erkölcsbe és jogba ütköző intézkedéseket (ártatlanok kivégzését vagy a törvény előtti egyenlőség elvének bárminemű korlátozását, a numerus clausust) – már csak azért se, mert a zsidók többsége magyar anyanyelvű és érzelmű volt.
Csakhogy 1945-ben nem egy százharminchárom napos kommunista diktatúrát, hanem a vészkorszakot, az antiszemita törvényalkotást, a német megszállást és a nyilas uralmat követően kellett volna a rémtettekkel szembenézni. Azzal, hogy miként történhetett meg több százezer magyar állampolgár teljes jogfosztása, deportálása és megölése, mekkora szerepet játszott ebben a német terveket és utasításokat kivitelező magyar közigazgatás. Ilyen tisztázást a kommunista párt – ahogy a szerző bemutatja – egyáltalán nem akart. A megszálló szovjet haderőt kiszolgálva és arra támaszkodva igyekezett a hatalmat mielőbb megszerezni, s annak ellenére, hogy vezetői közül többen zsidó hátterűek voltak, a társadalmi támogatottságra sok korábbi „kisnyilas” átvételével és a túlélők vagy a haláltáborokból visszatérők iránt érzett ellenszenvre aljasul rájátszva próbált szert tenni.
Az első fejezetben (A holokauszt vírusa) a vérvádas hisztériák XIX–XX. századi kelet-közép-európai és magyarországi történetét – Tiszaeszlártól az 1940-es évek közepéig – vázolja föl a szerző. Itt fejti ki egész munkája elméleti és módszertani alapját, a kérdés pszichoanalitikus és szociálpszichológiai hátterét, és leginkább erre vezeti vissza a vérvádak ismétlődő kitörését. Elgondolkodtatóak ezek a magyarázatok, de Pelle eltúlozza jelentőségüket.
A paraszti és a munkástársadalomban aligha ezek mozgatták az egyébként ritka vérvádakat. A társadalmi tényezők fontosabbnak látszanak: a politikai jogokhoz jutott nincstelenek idegenkedtek a náluk jobban élőktől, illetve a tőlük (az akkoriban sokkal fontosabb identitásképző erő, a vallás alapján) elkülönülőktől. És ez az idegenkedés ösztönösen, generációkon át öröklődve vezetett olykor véres, ám többnyire elszigetelt leszámolásokhoz. Teljesen különbözik persze ettől a keresztény középosztály antiszemitizmusa, amely elsősorban a szabad értelmiségi pályák zsidó túltelítettségét sérelmezte. Ez a magyar társadalomfejlődés sajátosságaiból (a zsidóság látványosan gyors polgárosodásából) adódott. Ezért az általánosan soha el nem terjedt vérvádak olyan mikrotörténeti vizsgálódást kívánnak, amilyet Kövér György – Pelle által is többször említett – Tiszaeszlárral foglalkozó munkájában végzett el.
A kötet további fejezetei ilyen mélyfúrásokat, helyi eseteket mutatnak be, melyek részben szintén ellentmondanak a pszichológiai megközelítésnek. Mert – miként a szerző gondosan dokumentálja – a taglalt vérvádak hátterében rendre manipulatív politikai akciók álltak, amelyek persze meglévő antiszemita indulatokat használtak ki. Az Egy népügyész Kaposváron Frankl Lászlója a munkaszolgálatból megszökve tért vissza szülővárosába, ahol azonnal megszervezte a népügyészséget. A város korábbi polgármesterével, a zsidókkal 1944-ben is emberségesen bánó Kaposváry (Vétek) Györggyel szemben abszurd vádakat emelt, ami feszültségeket idézett elő a keresztények és a zsidók között. Ezt lovagolta meg egy kommunista provokáció, amelynek eredményeként 1945. november 4-én, közvetlenül a nemzetgyűlési választások előtt antiszemita röpcédulákat osztogattak a városban, miután egy eltűnt kétéves kisfiú holttestét csak napok múltán találták meg. Erre vérvádhisztéria terjedt el, de atrocitások nem történtek. 1946 júliusában többezres tömeg jelenlétében szerveztek ankétot a zsidókérdésről, ahol a pártok és a zsidó hitközség képviselői közös harcot hirdettek az antiszemitizmus ellen. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy Kaposváron a helyi kisgazda szervezetet Antl Ödön hitközségi elnök irányította, aki élesen szemben állt Frankllal.
Az „Őszinte szó” és hisztéria című tanulmány Darvas Józsefnek, a Nemzeti Parasztpárt kommunista társutas prominensének 1945. március végi cikke, illetve öt hónappal későbbi, a Városi Színházban mondott beszéde antiszemita kitételeit, illetve a kommunisták 1946 eleji, „reakcióellenes” – valójában a zsidókkal azonosított feketézőkkel és spekulánsokkal szembeni – kampányát kiemelve taglalja, milyen végzetes következményei lehetnek a politikusok uszító szavainak. Pelle néhány vidéki antiszemita megmozdulás (Hajdúszoboszló, Ózd, Békéscsaba, Szegvár) mellett részletesen elemzi a budapesti Teleki téren 1946 májusában kitört vérvádhisztériát is.
A kötet bemutatja a három halálos áldozattal járó, 1946. május 20–21-i kunmadarasi pogromot, a makói zsinagóga 1946. május 31-i felgyújtásának körülményeit, illetve az 1946. július 30-i és augusztus 1-jei miskolci lincselést. Mindhárom esetben egyértelmű volt a kommunista közreműködés. A miskolci népítélet előtt egy héttel Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára a „spekulánsokat” feltűnően durván fenyegető, harcias beszédet mondott Miskolcon. Az akkor bevezetendő forint megvédésének ürügyén kijelentette: „[…] bár a jó pénz még meg sem született, máris vannak, akik spekulálnak vele. A mi véleményünk az, hogy aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára.”
A szavakat gyors tettek követték: két nagyüzemi miskolci tömegtüntetés antiszemita dühkitöréssé fajult, két zsidó polgárt meglincseltek. A harmincöt tettes és felbujtó 1947 februárjában már szabadlábra került. Felmentésük előtt Oszip István, Borsod megye és Miskolc kommunista főispánja a Magyar Nemzetnek adott, 1947. január 31-ei interjújában ingerülten kérdezett vissza: „Nem értem az újságokat, miért »piszkálnak« egy ügyet, amikor végre elcsendesedett. Mit akarnak már megint tőlünk? Ami Miskolcon történt, nem volt pogrom, nem előkészített cselekedet volt. Az éhes emberek önkénytelen kitörése. A bíróság majd dönt. Szerintem mindegyikük számára enyhítő körülmény, hogy félrevezették őket.” (A kötetben kissé pontatlanul közölt és datált idézetet nem követi hivatkozás, így az eredeti szöveget citálom.) Végül leginkább a kommunisták igyekeztek elkenni és elfelejte(t)ni a rendkívül kínos „kettős miskolci »népítéletet«”.
Pelle taglalja továbbá Márai 1943–1944-es naplójának 1945-ös (akkor még nem teljes) kiadása zsidósággal kapcsolatos bejegyzéseit, Horváth Mártonnak Márai polgári hozzáállását bíráló recenzióját, Bibó István és Molnár Erik zsidókérdésről szóló tanulmányait, illetve teljes terjedelmében közöl és elemez két „nemzeti kommunista”, a szélsőbaloldalon is meglévő antiszemitizmusról tanúskodó röpiratot. Az erre adott zsidó reakciók bemutatása után kitér az 1956-os, ugyancsak antiszemita indíttatású miskolci lincselés történetére. A Historiográfiai áttekintés pedig röviden, de lényegre törően ismerteti a kérdésre vonatkozó legfontosabb szakirodalmat.
A kötet 1945–1946-os antiszemita pogromokról szóló, történetileg hiteles esettanulmányai számos mozgatórugót feltárnak, így minden bizonnyal hozzájárulnak a kérdéskörben meglévő ellentétes álláspontok kívánatos közeledéséhez.
