David Lough: Nincs több pezsgő. Churchill és a pénz. Fordította: Szomor Erika. Kiadó: Lázár János és Csepreghy Nándor, Hódmezővásárhely, 2020, 500 oldal 

Lehet-e még újat mondani a XX. század egyik legismertebb politikusáról? A bankár-történész közel félezer oldalas könyvet szentelt az államférfi pénzügyeinek és üzleti kapcsolatainak, eddig feltáratlan forrásbázisra, a könyvelésre alapozva. Műve fordítását két gyakorló magyar politikus adta ki.

A könyv Churchill magánüzleti, pénzügyi tevékenységének és a közszereplésének összefüggéseivel foglalkozik, ami számos, a korabeli politika természetére vonatkozó kérdést is felvet. A könyv cáfolja a közvélekedést, mely szerint politikusnak lenni mindig „jó üzlet”, kényelmesen biztosítja a korlátlan pénzszerzés és társadalmi felemelkedés lehetőségét. A könyvből világossá válik, hogy a főállású politizálásból akkoriban nemigen lehetett megélni, az elvárt arisztokratikus-nagypolgári miliőt pedig főleg nem lehetett finanszírozni és fenntartani belőle. Mikor Churchill hadfelszerelési minisztersége alatt számot vetett anyagi helyzetével, arra jutott, hogy hathavi újságírói ténykedésével több pénzt hozott a konyhára, mint egyéves miniszteri fizetése. 1939-ben, amikor tárca nélküli miniszteri posztot kapott, a megjelent írásainak újraközléséből származó bevételeit duplájára becsülte, mint amennyit a miniszteri fizetése ért. Első miniszterelnöksége alatt pedig szomorúan konstatálta, hogy jelentősen megnövekedett illetményéből a legsürgetőbb tartozásait sem tudja leróni.

Valahányszor, akár saját elhatározásából, akár a sors különös rendelése folytán közhivatal-viselésre adta a fejét, át kellett strukturálnia jövedelmeit, ez pedig a jogdíjakról, kéziratleadási határidőkről és adózásról szóló végeláthatatlan vitákat hozott a nyakára. A korabeli, mind szigorodó adójogszabályok miatt a szerzőknek jogdíjukat tőkeeszközként kellett elkönyvelniük, máskülönben a magas jövedelmeket sújtó különadó szinte lenullázta a hasznukat, ráadásul a fizetéseket is magas közterhek sújtották. Kénytelen-kelletlen Churchill is „adóoptimalizáláshoz” folyamodott, olykor súrolva a befolyással való üzérkedés és hivatallal való visszaélés határát.

Az államügyek intézése mellett egyre megterhelőbbnek találta az írást, műveinek értékesítése ugyanakkor elengedhetetlen volt a magas életnívója (különösen kenti kastélya, a Chartwell) fenntartásához és halmozódó tartozásai törlesztéséhez, az időnként jelentkező pénzfaló hóbortokról – a lovasfogadásról, a kaszinózásról – nem is beszélve. A piaci szereplőkkel való korrekt megállapodáshoz és a brit adóhivatallal folytatott csörték hatékony menedzseléséhez bizalmasok sora szükségeltetett. A szerző rávilágít, szürke eminenciások nélkül sosem lett volna teljes az életmű, de a dolog természeténél fogva említetlenül maradtak. E kitűnő szakemberekből álló bizalmi körhöz tartozott Révész Imre (Emeric Reves), aki nemzetközi sajtóügynökségén keresztül Churchill műveinek terjesztéséért felelt, Korda Sándor (Alexander Korda), aki a filmiparba vezette be őt, az amerikai befektetési bankár, Bernard Baruch, aki főként olajpiaci tanácsokkal látta el, illetve Sir Ernest Cassel, aki a család alapítványi vagyonának intaktságán őrködött.

Lough nem korrupciókrónikát vagy politikusi elszegényedéstörténetet ír. Ugyanakkor Churchill, ha nagy nehezen kievickélt valamely csődhelyzetből, rendre belegabalyodott az újabba. Az amerikai olajpiaci vagy dél-afrikai ércbányászati befektetéseivel kockáztatott, nyert is, mégse bizonyult olyan sikeresnek, mint amikor a politikai döntéshozatalban hazardírozott. Attól sem ódzkodott, hogy aprópénzre váltsa politikai pályája egyes pontjain a közszereplői minőségéből fakadó tetteit. A gyarmati konfliktusokról írott haditudósításai, háborús beszédeinek újrakiadása, ifjúkorának megfilmesítése életmentő összegeket jelentettek neki. E jövedelmekre elsősorban mégis intellektuális, írói teljesítménye révén tett szert. Nagyvonalúan bánt a hivatali működése alatt keletkezett iratok magáncélú felhasználásával is, olyan információs bázist teremtve, amellyel politikustársai java része nem vetekedhetett. Ezt különösen hatkötetes munkája, A második világháború története (1948–1953, magyarul két kötet, 1989, 1995) megírására aknázta ki, amiért megkapta az irodalmi Nobel-díjat is. Élete végén a viszonylagos vagyonosságát és anyagi sikereit valóban háborús miniszterelnökségének köszönhette, ebben az értelemben mindenképpen jó befektetésnek bizonyult a nagykoalíciós kabinet vezetése.

Churchill kora még nem a posztmodern politika időszaka volt. A politikai vezetők és a táboraik nem megsemmisítendő elemekként tekintettek egymásra, s a politikus nem médiaüzenetek hordozója, vizuális elemekkel felöltöztetett reklámpanel, hanem valós önértékkel, humán és anyagi tőkével bíró autonóm személyiség volt. Tanulságos az, hogy Churchill saját politikai tetteinek vagy köztörténeti eseményeknek az alanyi elbeszélését, saját szellemi termékeit értékesítette piaci alapon. Esze ágába se jutott, hogy állami támogatásra tartson igényt, netán közpénzből „tőkésítse fel” magát, finanszírozza hóbortjait. Mindezt végső soron az angolszász politikai kultúra biztosította, az, hogy nem élet-halál kérdés a politikában maradás: a politikai ellenfél győzelme esetén nem áll meg a világ, mint Churchill életében sem az 1930-as években. Nem minősült lojalitáshiánynak vagy árulásnak az, hogy memorandumok sokaságával bombázta a hivatalban lévő minisztereket, hogy a politika félperifériájáról cikkek sokaságával hívta fel a figyelmet a politikai fő-sodor hibáira.

Churchill gyakran élt pénzemberek jóindulatából és kegyeiből: Henry Strakosch osztrák-zsidó származású brit pénzember révén például kétszer is megmenekült a csődtől. Mondták is mindjárt a nácik, illetve utóbb a holokauszttagadó David Irving: zsidó tőkések tették zsebre, csakhogy Lough a viszontszolgáltatás semmilyen nyomát nem találta. Politikai döntéseit Churchill mindig szuverén módon hozta meg. Elvétve előfordult, hogy üzleti csoportok érdekeit képviselte, de semmiképp sem nevezhető kijáróembernek. Nem zárkó-zott el attól sem, hogy a műveinek – különösen emlékiratainak – értékesítéséből meggaz-dagodó kiadók, filmvállalatok megajándékozzák egy-egy tengeri hajóúttal, egzotikus hét-végével, de azok ezt nem a közbenjárás reményében, hanem hálából, az üzleti kapcsola-tok továbbépítésének jeleképpen tették. 

Lough ugyan nem veti véka alá esetenként szigorú ítéletét, de a könyve, kutatásai egészét tekintve Churchillt aligha minősíthetjük sem a mai, sem az akkori mércék alapján korruptnak. Pénzügyi nehézségei, botlásai ugyanis magánemberi minőségéhez kötődtek, pénzügyeit sohasem a közvagyon rovására konszolidálta, a kor politikai etikája és stabil intézményrendszere ezt eleve nem engedte volna meg. A nyilvánosság kizárásával igyekezett bonyolítani üzleti tevékenységeit, részint azért, mert ezek erkölcsileg és jogilag is magánügynek számítottak, másrészt azért, hogy vélt vagy valós botlásait ne lehessen mintának tekinteni. Churchill kényes ügyein többnyire azok botránkoznak meg, akik szerint a politikának az erkölcsi szabályoknak szigorúan meg kell felelnie, miközben régi tapasztalat, hogy mindaz a rossz, amit a politikához és művelőihez társítunk,  általános emberi tökéletlenségünkből fakad. Akárhogy is, a konzervatív államférfi a II. világháborúban nyújtott teljesítményével az egész világ tiszteletét kivívta.

/Indulókép:  A pénznyelő Chartwell House. Churchill 1921-ben vette meg, 1945-ben lakva eladta a National Trustnak, az angol műemlékkezelő alapítványnak. Churchill halála után egy évvel, 1966-ban nyílt múzeumként a nagyközönség előtt. Fotó: wikimedia commons/