Klukon Edit és Ránki Dezső kétzongorás estje Liszt Ferenc és Dukay Barnabás műveiből, Párbeszéd Háza, Budapest, 2016. szeptember 29.
 

Karanténkoncert.

Ízlelem, ízlelgetem a nem is oly régi szóleleményt. Ha higgadtan végiggondoljuk, legyen is bármily lesújtó az üres színházak, néptelen koncerttermek helyzete, mégiscsak a hangrögzítés és a képtovábbítás korában élünk, így aligha akad művészetkedvelő, aki számára elérhetetlenek volnának a klasszikus művészet archivált kincsei. Tán olyasvalaki is találtatik, aki sietett kihasználni a mögöttünk álló másfél hónapot, hogy az elmaradt olvasmányokkal, koncertfelvételekkel utolérje magát. Megértem persze, hogy az előadóművészeti műfajok jelesei mindent bevetnek, csak életben tartsák kapcsolatukat a közönséggel. Jeles színészek verseket olvasnak föl, mesét mondanak online, színházak megnyitják archívumukat, muzsikusok pedig hol virtuális örömzenéket szerveznek, hol meghívják a kamerát oda, ahová a szigorú rendszabályok élő embert be nem engednének. Nehéz helyzetben volnék, ha el kellene döntenem: a közönségnek vagy nekik, az élő műfajok szereplőinek fontosabb ebben a kényszerhelyzetben a jelenidejű kapcsolattartás, annak demonstratív átélése, hogy a publikum és a föllépő közösen alkotnak meg egy bűvös együttlétet, érik el a katarzist, amelyet színházi avagy koncertélménynek nevezünk.

Morfondírozásom kulcsszava a jelenidejűség. Az előadó-művészetek titka és sikerük legfőbb záloga évszázadokon át – ha a nyugati kultúrkör mezsgyéin távolabbra tekintünk: évezredeken keresztül – a jelenidejűség volt. Művész (eredetileg és eredendően alkotó-művész, egy személyben) és publikum közös megmerítkezése a kreáció és a reprezentáció ihletett, titokzatos csodaidejében. Hangozzék bármily romantikusnak és patetikusnak: a nagy koncertélmények közös és kölcsönös „transzpillanatokat” idéznek elő pódiumon és auditóriumban. Befogadó és előadó egyaránt részese a megmagyarázhatatlan csodának. Semmi lényeges sem változott a sámánisztikus révület kora óta.

Ebben a tekintetben (is) megkerülhetetlen változást okozott a hang-, utóbb a képrögzítés, még inkább az online tartalomszolgáltatás vívmánya. Az egyszeri és megismételhetetlen élmény helyébe a sohasem elérhető tökéletesség eszményét és a „lemezminőség” követelményét állította. Az első eset a könnyebb. A stúdiótechnika mára szinte Urtext változatnak tette meg a zeneművek egy-egy kiváltságos, exkluzív fölvételét. Kitartó szabás-varrással, retusálással és keverési manőverekkel elérhetővé válik a zenemű makulátlan hangzó változata. Legyőzhetetlen akadályokat állítva az élő műfajok képviselői elé.

Hisz az élő, egyidejű zenei vagy színészi előadás élménye, ha olykor nem is ér a kanonikusnak kikiáltott, szöveghű stúdióváltozatok nyomába, mégis kimondhatatlan többlettel ajándékozza meg a közönséget. Ki ne emlékeznék olyan megrázó vagy fölkavaró koncertélményére, amely fölvétel híján is évekre, évtizedekre meghatározta egy-egy művel vagy életművel kapcsolatos élményvilágát? Mint ahogyan az is megesik, hogy a katartikus élményként számon tartott esemény – színházi előadás vagy hangverseny – utóbb, fölvételről visszahallgatva csalódást okoz. Pedig nem az emlékezetünk csal meg: az ott és akkor élményét épp a rekonstruálhatatlanság teszi megrendítővé. Nem szólva az egyes interpretációk váratlan csodaként bekövetkező, ihletett pillanatairól, az előadó változó értelmezési szempontjairól, olvasatairól. Mi is lenne a zenerajongókkal, ha nem hasonlítgathatnák össze újra meg újra Toscanini és az NBC Szimfonikusok öt eltérő fölvételét Beethoven Nyolcadikjából? Az operarajongókkal, ha nem győzködhetnék egymást és önmagukat, mikor vágta ki ütősebben Corelli a magas C-t a strettában? Zenei értelemben nem léteznek végleges és végérvényes hangzó változatok!

Mindezek már-már föloldhatatlan dilemma elé állítják mindazokat, akik a digitális korban is pódiumra lépnek, netán vállalják a kihívást a manipulált, elvont tökéletesség teljesíthetetlen kívánalmaival szemben. Igen: talán most, az agyonpolírozott stúdiófölvételek és halálra effektelt digitális Urtextek világában érkezett el az ideje, hogy bátran, a közönség szemébe nézve nekiálljunk tanítást adni a művészet eredendő hivatásáról. Kezünkre játszik e muzsikamentességgel sújtó korban jeles művészeink digitális archívuma.


/New York, 2007. november 29. Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraművészek New Yorkban, az Angel Orensanz Centerben adnak közös koncertet november 28-án. A New York-i Magyar Kulturális Intézet által szervezett programot a magyar főkonzulátus és az ENSZ-misszió támogatta. MTI Fotó: Revesz Tamas/

Ezek közé tartoznak a Klukon Edit – Ránki Dezső alkotta zongorista házaspár koncertfelvételei. A Párbeszéd Házának alkalmi koncerttermében lezajlott, 2016-os hangversenyüknek már a színhelye is különleges. Nem „hivatalos” koncertszínhelyről van szó. Magára valamit is adó művész azonban nem nézi, hol és hogy milyen merítésű közönségnek játszik. Neki csak egy a dolga: művészete legjavát nyújtani. Keresve sem találnók megfelelőbb színhelyet eme vállaláshoz, mint a magyar jezsuiták sokat látott egykori kápolnáját.

Aki manapság Liszt Dante-szimfóniájával áll a közönség elé – még ha magának a szerzőnek kétzongorás változatában is –, nem keresi a publikum olcsó kegyeit. Lisztet egész életében már-már rögeszmésen kísérték olyan témák, mint a Faust- és a dantei Színjáték-tematika. A romantikus művészmítosz alighanem legtökéletesebb megszemélyesítője, a dámák imádottja és szikár aszkéta, félig-meddig szent, félig-meddig sarlatán korabeli celeb legbensőbb tépelődéseinek kifejeződését látta mindkét irodalmi műben. Dante Színjátéka ráadásul mindkét végletet bejárja, amelyek Lisztet is foglalkoztatták: a kárhozatot és az üdvösséget, a testit és az éterien szellemít, a földit és az égit.

Liszt kései zongoradarabjairól gyakorta mondják, hogy bennük az útmutató Debussy, sőt Bartók művei felé. A Ránki Dezső és Klukon Edit kétzongorás házaspár is mintha innét, a posztromantikus kor felől tekintene vissza Liszt szerzeményére. Az átirat magától a szerzőtől származik – már a szimfónia keletkezését dokumentáló egyik Wagner-levél hírül adja a komponista lebilincselő zongorás bemutatóját. Ha pedig cezúrát vonnánk Liszt átiratainak két csoportja, a virtuóz és némiképp felszínes operaátiratok és az eredeti meditatív mélységeit kidomborító változatok között, e mű ez utóbbiak közé sorolható. Emiatt is telitalálat a koncert műsorát megnyitó Bach-átdolgozások, illetve erős bachi ihletést, avagy az hommage szándékát mutató füzér Dukay Barnabás kompozícióiból: az 1950-ben született magyar komponista nem csupán a darabcímeiben kifejezésre juttatott transzcendens érdeklődés okán, de a zene szakralitásába vetett hitében is párhuzamba állítható a „hírhedett” világ- és hazafi muzsikusunkkal. Dukay csakúgy, mint másfél évszázaddal korábban élt pályatársa, a végtelen perspektívájában jelöli ki a művészet területét. A koncertet megkezdő Bach-átiratok, illetve -továbbgondolások jóval kevésbé retorikusak, aszketikusabbak a Liszt-szerzeménynél. A hercegnőket szöktető kalandor-abbé alapműveinek egyikéről lévén szó, indokolt, hogy a hangszereken démoni és isteni erők hadakozzanak, vívjanak látványos diadalt a lelkek fölötti uralomért. Amivel művészeink nem is maradnak adósok: a koncert nyitányaként elhangzott szerzeményekben tanúsított alaposság, összhang és megejtő színgazdagság most végképp megnyitja a teret a láthatatlan szellemi erők küzdelme előtt. Vérbeli, értő és ugyanakkor lánglelkű Liszt-játékot hallunk, amely a bravúros technika háttere előtt jó és gonosz, halandóság és halhatatlanság örök végleteit jeleníti meg olyan láttató erővel, amely Liszt ama eredeti elképzelését idézi emlékezetünkbe, miszerint vetített képek alkalmazásával kívánta lenyűgöző hatásúvá tenni Dante-szimfóniáját. A Francesca da Rimini-szakaszok lírai, elomló szakaszaiban művészeink olvadékony játékkal igazolják a Liszt és Debussy párhuzamai kapcsán föntebb említett állításokat. Liszt, a romantikus látnok, efféle értő interpretációja, ilyen minőségű megszólaltatása zárójelbe tesz egy egész sor meddő kísérletet a lelkek áthangolására. Mi több – és kívánhat-e többet muzsika, avagy bármely művészeti ág – meggyőző tanúságtétel a lélek léte mellett. Mennyeken és poklokon keresztül, ha úgy adódik.

Zongoristák örök átka, hogy nem hurcolhatják magukkal Liszt módján kedvenc hangszereiket. Kiváltképp nem egy kétzongorás estre. Önmagában példaértékű, ha egy művész tudomásul veszi a körülmények esetlegességét. Hát még, ha két művész teszi ezt, roppant fölkészültséget megkövetelő művekkel a kottatartón. És még inkább a Liszt halálának 130. évfordulójáról megemlékező, bayreuthi koncertjük közvetlen szomszédságában, vállalva az összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb technikai feltételekből eredő kockázatokkal. (Ránki Dezső lovagiasan átengedi a használhatóbb állapotban lévő hangszert hitvesének, vállalva, hogy vezetőszólamai olykor fülsértően fémesek, ráadásul alulintonáltak.) Ez a szerény rögzítési technikával készült fölvétel így hiteles igazán. Nincsenek képváltások, az üresjáratokat jellemző kameramozgások, nincs utómunka. Művek és két művész, ott és aznap. Szerencse, hogy mindebből valami megmaradt. A múltból föl-fölcsillan a jelenidejűség varázsa.

 


/Indulókép: Budapest, 2011. június 27. Ránki Dezső kétszeres Kossuth-díjas zongoraművész és felesége, Klukon Edit A felvétel a zongoraművész házaspár jótékonysági koncertje előtt készült, amelyet a Magyar Hospice Alapítvány javára adtak a Balassi Intézetben. MTI Fotó: Mohai Balázs/