Miért éppen lenvirág került a címlapra?
Mély és gazdag a lenvirág szimbolikája. A második világháború előtt szerte az akkori Délkelet-Lengyelország mezőin termesztett kék szirmú lenvirág a térség békéjét és szépségét idézi. Ugyanakkor a könyvünkben feldolgozott tragikus események során a vadállati kegyetlenséggel, gyakran mezőgazdasági eszközökkel megölt lengyelek – köztük nők, gyerekek és idősek – szenvedésének jelképévé is vált. 1939 végére a hitleri és sztálini hódítás miatt a lengyel állam megszűnt. A zavaros helyzetet kihasználva
az ukrán ultranacionalisták, az úgynevezett „banderisták”, valamint a helyi ukrán parasztság jelentős része népirtásba kezdett,
vérbe borítva Délkelet-Lengyelországot. A lenvirág igen rövid ideig virágzik, ezért hasonlítják ma a volhíniai lengyel falvakat a hirtelen elhervadó lenvirághoz, mivelhogy ezeknek a településeknek is ilyen gyorsan ért véget az „élete”.
A népirtás részleteivel az ötödik fejezet foglalkozik, amelyben képdokumentumokat is láthatunk az elkövetett szörnyűségekről. Hogy történhetett meg ilyesmi?
Történelmi ismeretek nélkül nem érthető meg ez az elképesztő kegyetlenség. Kelet-Lengyelország és Nyugat-Ukrajna történetét ezért vázlatosan ismertetjük könyvünkben, kezdve az itt élő kozákság korábbi vérengzéseivel.
Hasonló brutalitás jellemezte az 1768-as parasztfelkelést is, amely a lengyel nemesség, a zsidó közösség és a katolikus papság ellen irányult.
Ezek az események azt mutatják, hogy a különös kegyetlenség hagyománya mélyen gyökerezik a térségben.
A második világháború alatt Volhíniában, a lwowi, tarnopoli, részben a lublini és poléziai vajdaságban a lengyel lakosságot több hullámban mészárolták le, miközben a német és a Vörös Hadsereg hol közömbösen, hol tehetetlenül nézte a borzalmakat. Az áldozatok között sokan inkább a golyó általi halálért imádkoztak, hogy elkerüljék a rafináltan kitervelt hosszú szenvedést. Az elkövetett kegyetlenségek miatt a szakirodalom ezeket a tömeggyilkosságokat „genocídium atrox”-ként, vagyis borzalmas népirtásként tartja számon.
A térség lengyel népességének teljes felszámolása volt a cél?
Igen, ez volt az előfeltétele a későbbi, úgynevezett „tiszta” Ukrajna megteremtésének. Fontos azonban megjegyezni, hogy az Ukrán Nacionalisták Szervezetének Bandera vezette frakciójához tartozó Ukrán Felkelő Hadsereg, a német megszállókat támogató ukrán segédrendőrség és más fegyveres alakulatok nemcsak lengyeleket, hanem
a felbomlott lengyel állam más állampolgárait is brutálisan lemészárolták, így zsidókat, örményeket, cseheket és cigányokat is.
Sőt, azokat az ukránokat sem kímélték, akik megtagadták az emberirtásban való részvételt. Mivel sok pogromnak egyetlen túlélője sem maradt, aki tanúvallomást tehetett volna, az áldozatok pontos számát nem lehet meghatározni.
A lipniki tömeggyilkosság áldozatai (forrás: Władysław és Ewa Siemaszko: Ludobójstwo, Henryk Słowiński gyűjteménye, Wikimedia Commons)
Władysław Siemaszko történész, a téma kiemelkedő szaktekintélye három-négyszázra becsülte a meggyilkoltak számát, a Kanadában élő társadalomtudós, Wiktor Poliszczuk pedig, aki maga ortodox ukrán volt, legkevesebb százhúszezer áldozatról írt.
Sok ukrán közszereplő, történész és publicista azonban relativizálja, vagy egyenesen tagadja ezt a könyörtelen népirtást.
A lengyelek igyekeztek visszavágni, de az ő megtorlásaiknak nagyságrendileg kevesebb áldozata volt, mint amennyit az ukrán népirtás követelt.
Könyvük a magyar honvédség életmentő beavatkozásaival is foglalkozik…
A második világháború során a magyar honvédség részt vett a Szovjetunió elleni hadműveletekben, és csapataink olyan területeken állomásoztak, ahol a lengyelek kisebbségben, az ukránok pedig többségben voltak. A magyar megszálló csapatok a partizánháború körülményei közepette sokszor hajtottak végre kisebb-nagyobb akciókat, amelyekben bizony „partizánsegítők”, vélhetően egyszerű falusiak csoportos lelövése és falvak felgyújtása is szerepelt. Ám jó lenne végre kimondani, hogy nemcsak erről volt szó. Ugyanis
a lengyel kisebbség által lakott területeken a honvédség életmentő feladatokat látott el.
Lengyel társszerzőm morális kötelességének tartotta kiemelni, hogy sok lengyel család őrzi hálásan azoknak a magyar katonáknak az emlékét, akik megmentették őket. A könyvben lengyel forrásokat is közlünk, többek között ilyen című fejezetekkel: Magyar katona jó!,…kérem, mondja meg nekik, hogy megmentettek minket…, vagy: Ha nincsenek magyarok, én nem ülnék itt ma.
Tulajdonképpen hány évre tekintenek vissza a magyar–lengyel kapcsolatok?
Ezeknek a kapcsolatoknak a története mintegy ezer évre nyúlik vissza. Számos közös történelmi személyiség kötötte össze a két nemzetet, például Árpád-házi I. Béla, aki lengyel királylányt, Richezát vette feleségül, vagy Szent Kinga, IV. Béla lánya, aki V. Boleszláv lengyel király felesége lett. A két ország kétszer is perszonálunióban állt egymással, és Anjou Szent Hedvighez köthető a lengyel–litván egység kialakulása.
Báthori István erdélyi fejedelem lengyel királyként legyőzte Rettegett Iván orosz cár seregét,
és jelentős katonai reformokkal erősítette meg a lengyel–litván államot.
Természetesen az történelmi mítosz, hogy ezer évnyi megszakítatlan barátságról lenne szó, hiszen ebben az ezer évben akadtak kisebb-nagyobb magyar–lengyel háborúk is, ugyanakkor a mítoszokra igenis szükségünk van. Ráadásul Lengyelországgal soha nem volt alapvető nemzeti ellentétünk, s az utóbbi kétszáz évben népeink sorsa összefonódott. A XIX. században 1848-ban lengyelek harcoltak a magyar szabadságért, 1863-ban pedig magyarok a lengyel ügyért a cári seregek ellen. A XX. században például magyar önkéntesek küzdöttek Lengyelország függetlenségéért, s 1920-ban magyar lőszerszállítmány mentette meg az orosz bolsevikokkal vívott varsói csatát a lengyelek számára.
Joanna Urbanska, a budapesti Lengyel Intézet volt igazgatója és Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese bemutatja a könyvet (fotó: NEB)
A második világháborúban a magyar kormány nem engedte, hogy Hitler Magyarországot lengyelellenes felvonulási területté tegye, és később rengeteg lengyel menekültet befogadott. De utalhatunk 1956-os forradalmunk és a „lengyel október” összefüggésére is, elég idézni az október 23-i nagy felvonulások egyik jelszavát: „Bem apó és Kossuth népe, együtt halad kéz a kézbe.” A magyar és a lengyel ellenzék a kommunista diktatúrák utolsó évtizedeiben kapcsolatban állt egymással. Ez csak néhány, példa a gazdag és mélyen összefonódó magyar–lengyel kapcsolatok történetéből.
És milyen volt magyar–ukrán viszony?
Az általam vizsgált időszakban – a két világháború közötti évtizedekben és a második világháború idején –
a magyar–ukrán kapcsolat nem volt kifejezetten barátságtalan,
de sokszor összetett és ellentmondásos. A magyarok részéről egyszerre volt jelen egyfajta barátságos kíváncsiság az egzotikusnak ható ukrán törekvések iránt, és természetesen a szovjetek elleni fegyverbarátság is. Magyarországnak akkor és ma is érdekében állt (volna), hogy Moszkva és a mi határaink között legyen még egy ország.
Másfelől bizony létezett az ukránokkal szembeni idegenkedés, gyanakvás, olykor pedig az alig titkolt ellenségeskedés is, különösen Kárpátalja kapcsán. Ez egyébként kölcsönös volt. Az is igaz, hogy a német–szovjet háború alatt az ukrán lakosság a magyar honvédeket felszabadítóként fogadta. Az Ukrán Felkelő Hadsereg több alkalommal is megállapodásokat kötött a magyar honvédséggel, sőt 1943 végén magas rangú ukrán küldöttség járt a magyar fővárosban.
Ugyanakkor az ukrán nacionalista kiáltványban a zsidók, a lengyelek és az oroszok mellett a magyarok is ellenségként szerepeltek!
Külön kiemelendő, hogy a magyar katonák nem felső parancsra, hanem emberiességből, szolidaritásból és főleg a nemzeteink közötti barátság hagyománya miatt siettek a védtelen lengyelek segítségére, és több esetben tűzharcba keveredtek miattuk az ukrán nacionalistákkal. Ez a tény növeli a magyar honvédség érdemét.
A történtek szörnyűségének emlegetése mérgezheti a lengyel–ukrán kapcsolatokat?
Élethivatásomnak a történtek elbeszélését tartom, és szerzőtársammal együtt ezt tettem most is. Az események feltárásával, közzétételével nem elmérgesíteni kívánjuk a történeti párbeszédet – épp ellenkezőleg. „Nem a bosszúért, hanem az emlékezetért kiáltanak az áldozatok” – ezzel az idézettel kezdtük a lengyeleken elkövetett ukrán népirtás jellemzését. A lengyel áldozatok leszármazottai egybehangzóan hangsúlyozták a megbocsátás és a kibékülés fontosságát. Ugyanakkor
a valódi megbocsátás és kibékülés csak az igazság kimondásán alapulhat,
amelynek feltárása, tényekkel alátámasztása a történészek feladata. Csak az igazság ismeretében lehet a múlt sérelmeit feldolgozni, és a jövőben békés együttélést építeni. És természetesen, magyar szempontból egyáltalán nem baj, ha egyes történeti eseményeinknek nem csak a sötét oldalát látjuk.
Joanna Urbanska - Máthé Áron: Lenvirágok a véres mezőkön – Ukránok, lengyelek és magyarok: népirtás, menekülés, segítségnyújtás. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2025
Nyitókép: Kisielin templomának romjai, ahol 1943. július 11-én a vasárnapi misén gyilkolták meg a lengyel híveket
(forrás: Гордіюк Олег, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
