Nézzük meg tehát, valójában hogyan is állunk környezetünkhöz, illetve a tizenöt évvel korábbi állapotokhoz képest, s hogy a változások mögött milyen tényezők húzódnak meg. A nemzetközi statisztikák (Világbank, Európai Unió) valóban azt jelzik, hogy
Magyarország – vásárlóerő-paritásos alapon – számos mutatóban lemarad több közép-európai ország mögött;
többnyire csak a románok és a szerbek vannak mögöttünk.
A régióban Ausztria minden mutató alapján kiemelkedik, és Csehország is jóval Közép-Európa átlaga fölött teljesít – ők vannak a legközelebb a nyugati uniós tagállamokhoz az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék (GDP) és az egy főre jutó fogyasztásban is. Más kérdés, hogy a javulás mértéke e két ország esetében általában mérsékeltebb. De nem mondható, hogy romlott a helyzet.
Tény, hogy 2024-ben a magyarországi átlagbérek (éves szinten 18 500 euró) az EU-ban a legalacsonyabbak közé tartoztak, csak Bulgáriában volt kevesebb, mi Görögországgal az utolsó előtti helyen osztozunk. (Az adatok értelemszerűen nem mutatják a jövedelmek széles szórását, csak az átlagot.) A magyar bérek ugyanakkor egyértelműen növekedtek, egy 2019-es elemzés szerint
2010 és 2019 között a magyar nettó keresetek körülbelül negyvenöt százalékkal emelkedtek. Ez az európai felzárkózásban visszafogott tempó volt,
több közép- és kelet- európai ország ennél gyorsabb növekedést ért el.
A munkanélküliség terén viszont napjainkra a legjobbak közé került hazánk. Az elmúlt másfél évtized alatt 7,8-ről 4,2 százalékra csökkent a mutató. (Ennél csak Csehország helyzete kedvezőbb, mindössze 2,8 százalékkal.)
Államadósság: Kádár János emberei elsakkozták a jövőnket (Fortepan/Album059)
Sajnálatos módon az embereket nem érdeklik a helyzet múltba visszanyúló okai. Különösen a fiatalabbakat, akik már a rendszerváltás után születtek. Ők egyáltalán nem értik, mi is történt annak előtte. Azt meg sem ők, sem a korábban születettek nem fogják fel, hogyan hathatnak a régi folyamatok még ma is, ennyi idő eltelte után. Pedig az, hogy hazánk az EU keleti felén többnyire még a volt szocialista országoktól is lemaradt, bizony a múltban, a kilencvenes évek, illetve az azt megelőző időszak – hazai és nemzetközi – gazdaságpolitikájában gyökerezik. Ennek
negatív hatásait évtizedeken keresztül megszenvedtük, elsősorban a nehezen ledolgozható államadósság finanszírozási terhei miatt,
valamint a meggondolatlanul külföldi kézbe adott stratégiai jelentőségű gazdasági ágazatok okozta megélhetési költségnövekedés és egyensúlyromlás formájában.
A szocialista rendszer magyar eladósodása a rendszerváltás után megcsapolta a nemzeti vagyont. Ezt
az adósságot a Horn-kormány idején nagyrészt az infrastruktúra külföldre való eladásából visszafizettük; de újrakeletkezett a költségvetés folyamatos deficitje
miatt. 2010-re ugyanakkora volt, mint a rendszerváltás előtt. Csak éppen az állami vagyon addigra eltűnt mögüle. Az adósság elszívta azt a lehetőséget az ország elől, hogy ütemesen felzárkózzon a Nyugathoz, amit viszont a többi volt KGST-ország valamennyire meg tudott tenni. A lengyelek is alaposan eladósodtak, de tudjuk, a lengyel-amerikaiak eredményes lobbizásának hatására nekik az amerikai államadósságukat a rendszerváltozáskor elengedték. Nekünk ilyen lehetőségünk nem volt, mi bankoknak, magánbefektetőknek tartoztunk. (Annak idején ez olcsóbbnak tűnt, mint egy amerikai államhitel…)
Kádár János (középen) játszmája Nyikita Hruscsovval (jobbra) egy óceánjáró fedélzetén, útban az ENSZ-közgyűlésre (Fortepan/Album059)
Szüleink, nagyszüleink megdolgoztak a hetvenes-nyolcvanas évek viszonylag, a legtöbb KGST-ország polgárainál magasabb életszínvonaláért, azt nem ajándékba kapták, de
a hitelkamatok drámai megnövekedése sajnálatos módon rengeteg pénzt kiszippantott az országból a nagy semmiért,
ami eladósodáshoz vezetett. A hitelek törlesztésére újabb és újabb devizahiteleket kellett felvenni.
A legnagyobb baj, hogy külföldi kézbe került az állami vagyon jelentős része, ami az osztalékokon keresztül úgy áramoltatja ki az országból az adósságszolgálatot, hogy nem volt devizafedezete. Ez rontotta a fizetési mérleget! Ha nagy a külföldi deviza iránt a kereslet, romlik a forint árfolyama, és infláció keletkezik.
Senki nem gondol bele (vagy nem akar belegondolni) a mai kritikusok közül, hogy ezt
az elvesztegetett vagyont az Orbán-kormánynak kellett visszavásárolnia.
Hogy legalább ott legyünk, ahol voltunk, mielőtt a baloldal eladta a magyar állami vagyont – jórészt külföldre.
Minden kormány küzd a költségvetés hiányával. Miből tudta visszavásárolni az Orbán-kormány az eladott infrastruktúrát? Erre jelentős mennyiségű pénzt kellett költeni, így sok más területre kevesebb jutott. Márpedig vissza kellett vásárolni, hiszen
a külföldi kézbe került bankok, távközlési és energetikai szolgáltató cégek devizakiszivárgást okoztak,
s visszavásárlás híján okoznának még beláthatatlan ideig.
Hiszen bevételeik forintban jelentkeznek, profitjukat viszont devizában utalják ki. Hogyhogy ebbe senki nem gondol bele? Valóban hiányzott ez a pénzmennyiség a felzárkózáshoz. És mennyi egyéb válságon kellett keresztüllábalnia országunknak…
Ferihegyi irányítótorony – a Budapest Airportot is vissza kellett vásárolni (fotó: József Süveg, CC BY-SA 3.0,
Wikimedia Commons)
A politikai publicisztikákban gyakran hivatkoznak a „NER-es" vállalatok profitjára, de érdemes a tényeket a helyükön kezelni. A tizenöt legnagyobb ilyen építőipari vállalat adózott eredménye 2024-ben – az elérhető források szerint – 220,4 milliárd forint volt, míg az állami költségvetés teljes bevétele 34 203 milliárd forintot tett ki. Azaz
az út- és vasútépítést elvégző magyar tulajdonú vállalatok a köz forrásainak kevesebb mint 6 és fél ezrelékét könyvelhették el nyereségként.
Érdemes még néhány közérdekű adatot felidézni az értékek helyes arányosítása érdekében: az OTP profitja ennek körülbelül az ötszöröse volt; az egészségügyre költött kiadások 3200 milliárd forintot tettek ki, a nyugdíjkassza nagyságrendje pedig 6500 milliárd forint...
Sajnálatos, hogy korábban az egymást váltó kormányzatok – húsz éven keresztül – egymással homlokegyenest ellenkező stratégiákat követtek. Ennek eredménye helyben járás volt, mert a következő balliberális kormány mindig lebontotta, amit az előző konzervatív épített. Mindig mindent újra kellett kezdeni. Csoda-e, hogy elmaradtunk a többiektől?
Mindezek ellenére az Orbán-kormányok csökkentették a GDP-hez viszonyított államadósságot, egészen addig, amíg a Covid-válság be nem ütött, illetve az EU velünk szemben alkalmazott szankciói nem teremtettek újra adósságemelkedést hozó jelentős forráshiányt. Az adósságon belül ugyanakkor
sikerült az ország külföldi adósságának egy hányadát hazai valutára átváltani; ez külföldi sebezhetőségünket jelentősen mérsékelte.
Ha így visszatekintünk, sok minden érthetővé válik. Mélyen gyökerezik a múltban a jelenlegi helyzet. A mai kormányt sok mindenért lehet kárhoztatni, de látnunk kell azt is, mit tett a terhes örökség ellenére, a hosszú távú jövő érdekében az ország javára, miközben komoly hazai és külföldi ellenerőkkel kellett megküzdenie. Csak mindezt mérlegre téve leszünk képesek hazánk helyzetét reálisan megítélni.
Nyitókép: Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György és Apró Antal (Fortepan/Album059)
