Január elején óriási tüntetéshullám söpört végig Iránon, és azt az iszlám köztársaság több ezer – akár több tízezer – ember kegyetlen lemészárlásával fojtotta el. Donald Trump amerikai elnök pedig közben megígérte, hogy a tüntetők segítségére lesz. A segítségre azonban heteket kellett várni, hiszen az amerikai haditengerészetnek a Karib-térségből és a kínai partoktól egy-egy repülőgép-hordozót átvezényelve kellett kialakítania az iszlám köztársasággal szemben vívandó sikeres háború feltételeit. A felajánlás és a támadás között a diplomácia is teret kapott: Washington és Teherán heteken át tárgyalt Omán közvetítésével a vitatott célú iráni nukleáris program korlátozásáról és nemzetközi ellenőrzésének újraindításáról. Február 26-án, a harmadik tárgyalási fordulón azonban egyértelművé vált, hogy a két fél közötti szakadék áthidalhatatlan. Miután pedig február 28-án a második amerikai anyahajó is megérkezett a térségbe, nem volt katonai értelemben akadálya az offenzíva megindításának.

Lefejező csapás

Az amerikai–izraeli támadás szombat reggeli időzítésének különleges oka az volt, hogy a felek hírszerzési információkkal rendelkeztek Irán legfelsőbb vezetőjének, Ali Hámeneinek és több magas rangú katonai vezetőnek a pontos tartózkodási helyéről. Sajtóinformációk szerint az izraeli légierő harminc rakétával semmisítette meg a palotát, amelyben az iráni vezetőség időzött. Így a 2024-es libanoni és a 2025-ös előző, Iránnal szemben vívott háborúhoz hasonlóan lefejező csapással indultak meg a katonai műveletek. A meglepetés ereje és a szétzilált iráni vezetési láncolat jelentős előnyhöz juttatta az amerikai–izraeli felet. Másrészről azonban beindította az iráni katonai vezetés leginkább keményvonalas szárnyának, az Egyesült Államok és az Európai Unió által terrorszervezetként számontartott, a hagyományos hadseregnél jóval erősebb Iráni Iszlám Forradalmi Gárda tömeges megtorló hadműveletét. Ennek során nemcsak Izraelre és a térségben állomásozó amerikai erőkre indítottak rakéta- és dróncsapásokat, hanem gyakorlatilag az összes, az Egyesült Államokkal partnerséget ápoló arab állammal szemben.

Gárdista célok

Az első iráni ellentámadás-hullám Izrael mellett még csak az amerikai katonai bázisok ellen irányult az Öböl-országokban és Jordániában, de a következő órákban már repterek, kikötők, sőt szállodák ellen is. A Forradalmi Gárda hármas, egymással összefüggő célt követ. Egyrészt bizonyítani akarja, hogy Irán nem áll a vereség küszöbén, hanem nagyon súlyos, ha nem éppen végzetes károkat tud okozni a térség országainak, amennyiben az Egyesült Államok és Izrael nem szünteti be a harcokat, vagy legalább nem kínál kedvező tűzszüneti feltételeket. A másik célja az, hogy a konfliktust kiterjessze, rákényszerítse az arab államokat, hogy belesodródjanak egy olyan háborúba, amelyet lakosságuk nagy része nem támogatna. Ez a törekvés különösen az Iránhoz hasonlóan az iszlám síita ágát követő közösségeknek szól, akik többek között Szaúd-Arábia északkeleti részén, Bahreinben és Irak déli részén is többséget alkotnak. Az így kirobbanó tüntetések destabilizálhatnák a Közel-Keletet, talán kiutat nyújtva a szorongatott iszlám köztársaságnak, amelynek eddig még saját, Irakban, Libanonban és Jemenben található proxy (helyettesítő) fegyveres szervezetei se siettek hathatósan a segítségére. A harmadik cél belső: a legfelsőbb vezető halálát követően megindult az utódlási harc mind magáért a pozícióért, mind átfogó értelemben Irán vezetéséért. Egyik oldalon a politikai vezetés átmeneti tanácsot formálva, napokon belül jelöltet állítana a legfelsőbb vezetői tisztségre, a Forradalmi Gárda viszont magához akarja ragadni az irányítást, nem engedve, hogy mérsékeltebb, pragmatikusabb erők feladják az 1978–1979-es iráni iszlám forradalom „vívmányait”.

Hatalmi harc

A következő napokban eldől, hogy ki ragadja magához Irán vezetését, ha egyáltalán sikerül valamelyik hatalmi csoportnak konszolidáltan levezényelnie ezt. Árulkodó az iráni külügyminisztérium azon nyilatkozata, amelyben kifejezték, hogy Omán és Katar megtámadását nem ők döntötték el, a fegyveres erők „izoláltan és függetlenül” működnek. Ez diplomáciai nyelven azt jelenti, hogy a civil vezetésnek nincs jelenleg ráhatása arra, hogy kire indít rakétákat és drónokat a Forradalmi Gárda. A hatalmi harc azonban nemcsak a rezsim civil és katonai szárnyai között zajlik, hiszen még csak néhány hét telt el az egész országra kiterjedő, a rendszer létét fenyegető tüntetéshullám óta. Egyelőre csak szórványos demonstrációkról érkeznek hírek, és ezek értékelését megnehezíti az internet újbóli lekapcsolása Iránban. Abban alighanem biztosak lehetünk, hogy a belbiztonsági szervek még a januári véres fellépésnél is keményebben fojtanának vérbe mindenfajta ellenzéki megmozdulást. Kétséges azonban, hogy mennyi lehetőségük lesz erre, mivel az amerikai–izraeli erők célzottan bombázzák a belbiztonsági szervek bázisait, különösen a Forradalmi Gárda alatt működő, hírhedt Baszidzs milícia létesítményeit. Ennek eredménye hamarosan megmutatkozhat, kiemelten Nyugat-Irán kisebbségek lakta részein, ahol fegyveres szeparatista csoportok is kihasználhatják a rezsim meggyengülését.

Rezsimmódosulás ellen

Iránt azonban nem lehet könnyen legyőzni, és bár Donald Trump a rezsimváltást tűzte ki célul, realisztikusabb lenne a rezsim módosulásáról beszélni. Ezt azonban a Forradalmi Gárda minden eszközzel meg akarja majd akadályozni, ennek érdekében pedig óráról órára, napról napra eszkalálja a konfliktust, különösen az Öböl-államokkal szemben. A repterek támadásával megbénították az Európa, Afrika és Ázsia közötti légi közlekedés jelentős részét, a kikötők és konténerhajók célbavételével pedig a térségen áthaladó nemzetközi szállítmányozás akadozik. Március 2-án már szaúdi és katari kőolaj- és földgázlétesítményeket támadtak, amelynek következtében kimarad és leáll a termelés, ezzel rekordmagas szintre emelkedhet az energiahordozók világpiaci ára. Az Egyesült Államok és Izrael egyelőre nem tűnik úgy, hogy meghátrálna a Forradalmi Gárda fenyegetésével szemben, de a világgazdaság nem fogja sokáig bírni, ha az iráni rakéták és drónok korlátlanul elkezdik pusztítani az Öböl-térség közlekedési és energia-infrastruktúráját. Ez tehát korunk eddigi egyik legkockázatosabb háborús versenyfutása az idővel, sikerül-e előbb megadásra és kiegyezésre késztetni Iránt, minthogy a keményvonalas Forradalmi Gárda magával rántsa a térséget a pusztulásba.

 

A szerző Közel-Kelet-szakértő, biztonsági elemző

 

Nyitókép: Bombák előkészítése az Eposzi Düh Hadművelet előtt a USS Abraham Lincoln anyahajón 2026. február 27-én (fotó: Public domain/ Wikimédia)