Kollegiálisan árgus szemekkel figyelik egymás munkáját a világ ombudsmani szervezetei; a Nemzeti Emberi Jogi Intézmények Világszövetségének Akkreditációs Albizottsága időről időre kategóriákba sorolja őket aszerint, hogy mennyire tudják magukat függetleníteni az éppen aktuális hatalmi szempontoktól. A hazai Alapvető Jogok Biztosának Hivatalát mostanában vizsgálgatják, vajon megfelel-e a nemzeti emberi jogi intézmények függetlenségével szemben támasztott Párizsi Alapelveknek.

Ezek az alapelvek főként formai-jogi kritériumokat tartalmaznak, mint például, hogy az ombudsman ne csak panasz alapján járhasson el, hanem hivatalból is vizsgálódhasson, s ehhez megfelelő emberi és anyagi erőforrással rendelkezzen. A függetlenség egyik garanciája a szakértői stáb számára biztonságot jelentő foglalkoztatási szabályozás. Fontos az intézmény pénzügyi/költségvetési függetlensége és stabilitása, ami a befolyásmentes működés egyik garanciája.

A nemzeti emberi jogi intézmény vezetőjét illessék meg a parlamenti képviselőkhöz hasonló immunitási jogok, és az eljárásának alapjául szolgáló jogszabály ne legyen könnyen módosítható. A jogsértés elszenvedőivel és a különböző civil szervezetekkel való kapcsolattartása legyen zavartalan. Feltétel a tömegkommunikációs eszközök igénybevétele és a sajtóval ápolt jó és kiegyensúlyozott viszony. A függetlenség egyik garanciája a különféle nemzeti vagy nemzetközi szakmai (emberi jogi) hálózati rendszerekben betöltött állandó jelenlét és aktív szerepvállalás.

Az albizottság ezen elvek érvényesülését ellenőrizendő több forrásból tájékozódott a hazai viszonyokról, majd úgy találta, hogy az alapvető jogok magyarországi biztosa státusát A-ról B-re kell leminősíteni. A javaslat indoklása azonban jócskán meglepheti a párizsi alapelvek mibenlétének kiderítése érdekében akár erőfeszítésekre is hajlandó polgárt. Az albizottság szerint az a bökkenő, hogy az alapvető jogok biztosa nem foglalkozott megfelelően a sérülékeny etnikai kisebbségeket, az LMBTQ-embereket, a menekülteket és a migránsokat érintő jogsértésekkel, a médiapluralizmussal, a civil szervezetek helyzetével, a bíróságok függetlenségével és nem fordult az Alkotmánybírósághoz bizonyos, politikailag érzékeny kérdésekben, valamint a jogvédelem intézményeit érintő ügyekben.

Első ránézésre is nyilvánvaló, hogy ez az érvelés köszönőviszonyban sincsen a Párizsi Alapelvek kapcsán említett jogi-formai követelményekkel. Egytől egyig olyan tartalmi megállapításokról van szó, amelyek igazságtartalma eldönthetetlen, mivel az alapvetően politikai megítélés kérdése. Mert ki dönti el és milyen kritériumok alapján, hogy a biztos „megfelelően” foglalkozott-e ezzel vagy azzal a problémával? Ki dönti el, hogy indokoltan tartózkodott-e ebben vagy abban az ügyben az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségétől? A Párizsi Alapelvek ebben aligha adnak zsinórmértéket.

Vannak ellenben más dokumentumok, mint például az Európai Bizottság jogállamisági jelentése vagy az Európai Parlament Sargentini-jelentése, amelyek feltűnő hasonlóságot mutatnak a jelen albizottsági tematikával és érveléssel. És nem kell megrögzött összeesküvés-hívőnek lenni ahhoz, hogy felmerüljön a gyanú: ez a hasonlatosság egyáltalán nem a véletlen műve. Az albizottsági jelentést az a Magyar Helsinki Bizottság szivárogtatta ki, amely az említett, erősen politikai színezetű dokumentumok társszerzőségével is dicsekedhet. Biztosra vehetjük, hogy e jólértesültség onnan származik, hogy az albizottság is igénybe vette a szolgálataikat, s ők, következetes, karakán szervezet lévén, ezen a csatornán keresztül is ugyanazt az üzenetet juttatták el, mint korábban más intézményekhez.

Érthető lehet a hiányérzetünk, hogy mégis mi a helyzet a Párizsi Alapelvek érvényesülésével kapcsolatban? Nos ezeknek a feltételeknek a magyar intézmény tételesen igazolhatóan megfelel, mint ahogy ezt egyszer korábban már meg is állapították róla, amikor elnyerte az A státust. Lényeges változás azóta egyetlen téren sem történt; ami megváltozott az a nemzetközi politikai környezet, amelyben előtérbe kerültek, hazánkkal kapcsolatban hangsúlyosan, azok a politikai témák és tényezők, amelyek az indoklásban megjelennek. Olyan politikai témák és tényezők, amelyekről a Párizsi Alapelvek 1993-as megszületésekor többnyire még szó sem esett, most mégis valami rejtélyes okból ügydöntő szerepet szánnak neki egy nemzeti emberjogi intézmény akkreditációjában.

Ami annál is furcsább, mert az ombudsmani intézmény a béke szigetének látszik a pártpolitika magyar tengerén. A biztos évente elkészíti részletes beszámolóját, amit a Parlament a hazai közéletben ritkaságszámba menő tárgyszerű légkörben szokott megtárgyalni. Ennek illusztrálására talán elegendő Sebián-Petrovszki Lászlónak, a DK képviselőjének a legutóbbi ilyen vitában tett felszólalásából idézni: „ez egy nagyon részletes, nagyon sok témát érintő, szakmailag nagyon átgondolt jelentés, én ezt nagyon köszönöm az ombudsman úrnak és a munkatársainak. Ez egy nagyon tisztességes, nagyon rendben lévő jelentés, én azt gondolom”.

Az albizottság hiányérzetével szemben az ellenzék talán legkritikusabb frakciójának képviselője úgy ítéli meg, hogy „a gyermekbántalmazástól kezdve, a fogvatartottak jogain át, a betegjogokon keresztül, a környezetvédelemig, az LMBTQ-közösség tagjait érő hátrányos megkülönböztetésig rengeteg minden témát érint a jelentés is, és nyilván az ombudsmani hivatal munkája is, és ezekre sokszor adekvát, valós, hogy ne mondjam: jó megoldást, vagy választ kaphatunk”.

Arra azonban egyelőre késik a válasz, miért nem tükröződik a hazai politikai konszenzus a nemzetközi megítélésben – ha már egyáltalán fontosnak tartották, hogy politikai ítéletet mondjanak.

A Párizsi Alapelvek eléggé általános és nem kellőképpen intézmény-specifikus kiválasztási szempontjai (a civil szervezetek szerepe a jelöltállításban) jelentik az egyetlen olyan pontot, amelyre a jelen minősítés támaszkodhat, de az alapjogvédelemben folyó elismerést érdemlő munka mellett ezek jobbára formálisként értékelhetők.