Bár az oroszok komoly erőket koncentráltak Bahmut térségére, ahol kifejezetten heves harcokat vívtak az elmúlt két hónapban is, de a város egészét még mindig nem sikerült elfoglalniuk. A lassan tizedik hónapja tartó ostrom során mindkét fél jelentős veszteségeket szenvedett. A pontos adatokat valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, különösen orosz részről nem, de az biztos, hogy a halottak és súlyos sebesültek száma minkét oldal esetében tízezrekre tehető.

Miért fontos Bahmut? Fontos-e egyáltalán? Erre nehéz egyértelmű választ adni.

Stratégiailag – sokan megírták már – nem jelentős a település,

a Donbászban lévő ukrán fő védelmi vonal Szlovjanszkra, Kramatorszkra és Kosztyantinivkára támaszkodik. Az utóbbi város nagyjából tíz kilométerre fekszik Bahmuttól délnyugatra, míg a védelem centruma, Kramatorszk mintegy huszonöt kilométerre északnyugatra. Kramatorszk felé ráadásul még Csasziv Jart is el kellene foglalnia az orosz erőknek, ám a dombtetőre épített és alaposan megerődített kisváros bevétele legalább olyan kemény diónak ígérkezik, mint Bahmut ostroma. A kérdés viszont jelenleg inkább az, hogy Bahmutot beveszik-e egyáltalán az orosz erők, s ha igen, akkor hogyan tovább utána.

Politikai és pszichológiai szempontból Bahmut mindkét fél számára fontos, s minél tovább tart az ostrom, jelentősége annál inkább nő. Ez az egykor hetvenezres városka vált az orosz–ukrán háború verduni csatájává. (1916-ban közel egy évig harcoltak Verdunért a német és a francia csapatok, s a végül francia győzelemmel véget érő összecsapásban a két fél halottainak, sebesültjeinek és eltűntjeinek száma elérte  a 700 000-et.) Bahmut fontosságát az adja, hogy nagyon régóta harcolnak érte, és közben mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Ukrán részről Bahmut védelme jól illeszkedik abba a narratívába, hogy egy négyzetkilométernyi területet sem engednek át a továbbiakban az agresszornak, orosz részről pedig bevétele azért lenne fontos, mert egy tényleges – még ha elég csekély – siker lenne, több hónapnyi eredménytelen küzdelem után. Bahmutot az érte ontott vér, a hatalmas veszteség teszi fontossá, s az, hogy már közel fél éve itt van a háború súlypontja. Moszkva ezért adta utasításba az ott harcoló erőknek, hogy a várost még a „győzelem napja” előtt el kell foglalni. (Oroszországban – miután a Szovjetunió szétesett – november hetedike helyett május kilencedike, azaz a Harmadik Birodalom fölötti győzelem – no meg a huszonötmillió áldozat emléke – előtt tisztelgő szemle vált a fegyveres erők s az orosz állam legfontosabb ünnepségévé.)

Vlagyimir Putyin kormánya ezért a „győzelemért” semmi áldozatot nem sajnál.

A város bevétele ugyanis komoly propagandasiker lehet, amire a – nyugati embargók és a részleges nemzetközi elszigeteltség által szorongatott – rezsimnek szüksége is van. Egyre-másra vetik be az orosz egységeket a bahmuti „húsdarálóba”, s nemcsak a reguláris csapatokat, hanem a Jevgenyij Prigozsin – nagyrészt köztörvényes bűnözőkkel feltöltött – magánhadseregét, a Wagner-csoport alakulatait is. Az orosz fegyveres erők és a zsoldosok együttműködése ugyanakkor nem zökkenőmentes, s maga Prigozsin is állandó – részben a médianyilvánosság előtt vívott – konfliktusban áll Valerij Geraszimov hadseregtábornokkal, a vezérkari főnökkel, illetve Szergej Sojgu védelmi miniszterrel, többek között az akadozó lőszerellátás miatt. Az is lehet a felek közötti hatalmi játszma hátterében, hogy kire lehessen fogni a sikertelenséget, hiszen a cikk írásáig, május 8-ig nem tudtak „eredményt” felmutatni.

Moszkvának ráadásul mindeközben fel kellett készülnie az egyre fenyegetőbb ukrán ellentámadásra. A Bahmut térségében, illetve úgy általában az egész Donbászban folytatott sikeres védekező hadművelet mellett Kijev ugyanis legkevesebb tizenkét dandárt – nagyjából 50 000 főt – készített fel egy offenzívára. Ezt a majdani támadó csoportosítást nem kis részben NATO-erők képezték ki, s a fegyverzet jelentős részét is az Ukrajnát támogató államok adták. Ez az erő legalább kétszer akkora, mint az az ukrán csoportosítás, amely tavaly szeptemberben Harkivnál közel 8000 négyzetkilométeres területet tudott visszafoglalni az orosz megszállóktól. Most viszont nagyon más a helyzet. Az oroszok akkor lebecsülték az ukránokat, s nem építettek ki komoly védelmi állásokat. Nem tudni persze, mekkora tartalékokat képzett az orosz vezetés, de vélhetőleg több tízezer katona várja a frontvonalak mögött az ukrán ellentámadást.

A lehetséges ukrán offenzíva irányáról és céljairól, illetve megindításának időpontjáról rengeteg elemzés készült, ugyanakkor – nem meglepő módon – jelenleg semmi biztosat nem lehet tudni róla. Néhány dolgot viszont az időjárási és természetföldrajzi viszonyok ismeretében meg lehet állapítani.

Abban a legtöbb szakértő egyetért, hogy az ukránok

meg fogják várni, hogy felszáradjon a mindent elborító és a harcjárművek mozgását lelassító, sőt esetenként lehetetlenné tevő sár.

Ukrajna nem akarja az oroszokhoz képest csekélyebb mennyiségű nehéz haditechnikai eszközeit fölöslegesen kockáztatni, hiszen a sárban vánszorgó fegyverek, járművek sokkal könnyebb célpontot jelentenek a különféle páncéltörő eszközöknek. Amíg tehát az úgynevezett raszputyica (’sáruralom’) tart, addig nem várható jelentősebb ukrán támadó művelet. A közelmúltban viszont gyorsan emelkedett a napközbeni hőmérséklet, így – ha nem lesz jelentős csapadék – akkor egy-két héten belül megindulhat az ukrán hadművelet. A Kijevnek megígért fegyverzet zöme már beérkezett, a katonák kiképzése nagyrészt befejeződött. A nagy kérdés az, hogy hol fognak támadni az ukránok.

A front délnyugati szakaszán nehéz, de nem lehetetlen egy offenzíva végrehajtása.

Ukrajna elleni orosz háború: a rózsaszín az oroszok megszállta, a világoskék az ukránok visszafoglalta területeket jelöli. A Kahovkai-víztározó Nikopolnál látható. Vuhledár Donyeck mellett, nyugatra esik. A térképet a wahingtoni Institute for the Sudy of War készítette

 

Az orosz és az ukrán erők között itt a Dnyipro folyó, illetve a Kahovkai-víztározó helyezkedik el. Mindkettő nagyon nehezen leküzdhető természetes akadály. A Dnyipro ezen a részen egy-másfél kilométer széles; ráadásul mindkét partján több száz méter széles, mocsaras, vizenyős ártér húzódik. A víztározó közel 240 kilométer hosszú és legszélesebb részén 23 kilométer széles. Ha délnyugaton támadnak az ukránok, akkor – miután átkeltek a teljesen nyílt és jól belőhető vízi akadályon – először hídfőt kell létesíteniük, majd pontonhidakat kell építeniük, hogy biztosítsák a támadó erők ellátását. (Napi több száz, akár ezer tonna üzemanyagot, lőszert és élelmiszert kellene átjuttatni a délkeleti partra, ráadásul úgy, hogy a fölényben lévő orosz légierő egyfolytában támadná a nehezen álcázható hidakat, kompokat.)

Hasonlóan – de más okokból – nehéz feladat lenne Harkiv térségében vagy a Donbászban,

azaz a frontvonal északi vagy keleti részénél támadni. Először is mindkét esetben nagyon közel van Oroszország, azaz az orosz erősítések, élőerő, haditechnikai eszközök, lőszer és üzemanyag gyorsan a támadás helyszínére érhet. A Donbászban ráadásul az orosz kézben lévő (szeparatista) területeken is komoly védelmi állások épültek ki 2014 óta.

Marad tehát a déli irány, amely a Kahovkai-tározó és Vuhledár városa között húzódó mintegy 300 kilométeres frontszakaszt jelenti. Itt egyrészt a lényegében tökéletesen sík terep, illetve a természetes folyóvizek hiánya is kedvező egy támadó hadművelethez. Ráadásul a településhálózat sem olyan sűrű, mint Kelet-Ukrajnában. Egy sikeres áttörés ebben a régióban azt jelentené, hogy az ukránok elérnék az Azovi-tengert, így kettévághatnák azt a földsávot, ami jelenleg összeköti az Oroszországi Föderációt a Krím félszigettel. Egy ilyen győzelem sokkal kedvezőbb hadműveleti helyzetbe hozná az ukránokat, hiszen Moszkvának valószínűleg ki kellene vonnia az áttöréstől nyugatra (a Dnyipro és az ukránok közé szoruló) csapatait. Lerövidülne az arcvonal, illetve az ukrán tüzérség, főleg a híres-hírhedt HIMARS sorozatvetők a Krím nagy részét tűz alá tudnák venni.

Csakhogy mindezt az orosz vezérkar is jól tudja, és felkészült a védelemre. Műholdfelvételeken is jól láthatók azok a frontvonal mögött több sorban, egymástól tíz-tizenöt kilométerre lévő orosz állások, amelyekre támaszkodva Moszkva csapatai fel akarják tartóztatni a támadó ukrán erőket. Ha az ukránoknak sikerülne áttörni a védelmet, az oroszok arra is felkészültek, külön megerődítették a Krím félszigetre vezető földsávot is. Az előzőek miatt, bár a katonai realitások azt sugallják, egyáltalán nem biztos, hogy itt lesz az ukrán ellentámadás súlypontja. (Több videófelvétel jelent meg a Dnyiprón átkelő ukrán erőkről, illetve különféle folyamátkelésnél használatos nyugati haditechnikai eszközökről, melyek egy esetleges délnyugati támadásra utalnak. Valószínűleg nem véletlenül, arra kényszerítik ezzel az oroszokat, hogy ott is megerősítsék a védelmüket.) Az biztos, hogy a támadás előkészítése már jelenleg is tart,

erre utalnak az orosz lőszer- és üzemanyagraktárak, illetve vasútvonalak elleni ukrán támadások, szabotázsakciók, amelyek a front teljes vonalában zajlanak.

Jelenleg nem tudjuk, hogy hol, mikor és milyen sikerrel fog megindulni az ukrán ellentámadás. Az viszont biztos, bárhogy alakuljanak is az események, akár az ukránok, akár az oroszok számára legyenek kedvezőek, az nem hozza közelebb a békét. Jelenleg mind az orosz, mind az ukrán vezetés, s – ami nem kevésbé fontos – mindkét ország lakosságának többsége úgy érzi, hogy a fegyverek erejével tudja dűlőre vinni a konfliktust.

 

A szerző biztonságpolitikai szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense

 

Nyitókép: Orosz gyújtóbombázás egy bahmuti lakótelepen. Az Ukrán Különleges Műveleti Erők felvétele