A politikus még az Egyesült Államokban sem különösebben ismert személyiség, végtére csak tagállami képviselőként tevékenykedett. Életútja mégis figyelemre méltó, talán történelmi is: 1977-től ő vezette a Demokrata Párt illinois-i frakcióját, és 1983-tól 2021-es visszavonulásáig két év kivételével házelnökként is szolgált összesen harmincnyolc éven éven át. Se szövetségi, se tagállami szinten senki nem töltött be ilyen hosszan ilyen magas hivatalt. Ami a szövetségi politika alatt történik, az szinte láthatatlan a külvilág számára, pedig a tagállami házelnökség fontos pozíció. Illinois állam lakossága és éves központi költségvetése nagyobb, mint Magyarországé, gazdasága a magyar GDP négyszerese. Legnagyobb városa, Chicago, egykor az Egyesült Államok legdinamikusabban fejlődő metropolisza volt, mai napig az ország harmadik legnépesebb városa, és a hetvenmillió lakosú Közép-Nyugat legfontosabb gazdasági csomópontja.

Hosszú pályafutása során Madigan Illinois leghatalmasabb emberévé vált, egy személyben uralta a törvényhozást és az állam költségvetését, túlélt számos kormányzót, egyikük hivatalból való elmozdítását ő maga kezdeményezte. Tökéletesre fejlesztette Chicago hírhedt demokrata pártgépezetét, amelyet szinte teljes egészében saját hatalma szolgálatába állított. És nem utolsósorban jelentékeny személyes vagyonra tett szert.

Crassus Chicagóban

Az ókori Rómában Marcus Crassus, az első triumvirátus hírhedt tagja úgy lett a város leggazdagabb polgára, hogy nyomott áron megvásárolt kigyulladt ingatlanokat a kétségbeesett tulajdonosoktól, hogy aztán magántűzoltó-egysége gyorsan kioltsa a lángokat. A gyakorlat ugyan nem ütközött törvénybe, de a rossz nyelvek tudni vélték, hogy ő maga volt felelős a váratlan tüzek fellobbanásáért. A tűzoltóegység rendszeres, jókor, jó helyen történő megjelenése, a felhalmozott csillagászati vagyon aligha véletlen egybeesések, de a vád sosem igazolódott be. Crassus Róma egyik leghatalmasabb embere lett élete végére.

Modern köntösben a több mint kétezer éves praktikát újraalkalmazták a mai Chicagóban. Illinois állam dicsekedhet az Egyesült Államokban a legmagasabb ingatlanadóval. Az ingatlanok adóztatása esetén az adóalap megállapítása szintén évezredes probléma. Már a középkori Európa államai is rendre macska-egér játékot folytattak az adózókkal: ha kapuadót vetettek ki, akkor a legnagyobb teleknek sem volt egynél több kapuja, ha kéményadót, akkor hirtelen eltűntek a kémények, ha ablakadót, akkor befalazták azokat. Ugyanígy ma az ingatlanadó megállapítása lehetetlenül bonyolult tud lenni. Minél nagyobb az ingatlanadó, annál erősebb a késztetés a kijátszására, és ennek elkerülése végett az adóhatóság egyre szövevényesebb módszertant dolgoz ki. Ilyen ördögi körforgás hozta létre Illinois kusza ingatlanadó-rendszerét, amely a külön helyi szabályozások révén már-már Bizáncot csinált Chicagóból.

Egy egyszerű családi ház esetén a polgár nem sokat tehet, kénytelen elfogadni a hatóság adóalap-megállapítását, ha nem akar bürokratikus útvesztőkben a végtelenségig bolyongani. Ha azonban a tét a felhőkarcolója után fizetendő adó, mely akár több tízmillió dollárra is rúghat, az ösztönzés sokkal nagyobb a megállapított adóalap megtámadására. Ez a játék rendszerint a következő forgatókönyv szerint zajlik: a hatóság rendszeres időközönként meghatározza az adott ingatlan adójának mértékét, majd az ingatlan tulajdonosa fölfogad szakjogászokat, hogy a bíróság előtt támadják meg a hatósági végzést. Ha bonyolultak is a jogszabályok, az adó megállapításához és jogellenességének alátámasztásához nem kell jogászi zseni. A vita rendezése után az ügyvédeket rendszerint az elért adóalap-csökkentés tekintélyes százalékával díjazzák.

A Willis (Sears) Tower Chicagóban

 

A Madigan & Getzendanner, amelynek a házelnök alapító társtulajdonosa volt, és amely 2023-ban megvált a nevétől, a 2010-es évekre a főbb chicagói ingatlanok mintegy harmadának biztosított jogi segítséget az adóhatósággal szemben. Közöttük a város legismertebb épülete, a Willis Tower (gyakran Sears Tower), 2013-ig a nyugati félteke legmagasabb felhőkarcolója részére is, amely több mint évi huszonötmillió dolláros ingatlanadót volt köteles fizetni. Akárcsak Crassus tűzoltása, látszólag Madigan jogvédelme sem ütközött törvénybe. Házelnökként, a demokrata pártgépezet működtetőjeként páratlan befolyással rendelkezett a tagállami törvények, illetve etikai és összeférhetetlenségi szabályok alkotása felett. Aligha véletlenül dicsekedhetett a nagy hatalmú házelnök ügyvédi irodája messze a legszélesebb ügyfélkörrel az egész államban. Az ingatlantulajdonosok nyilván abban bíztak, hogy befolyása révén a házelnök cége kedvezőbb adómegállapításokat tud kiperelni, mint más irodák. A visszaélés pontos mértékét, természetét talán soha senki nem fogja tudni feltárni, de maga a pere is arról szólt, hogy hatalma csúcsán roppant befolyással bírt a hatóságok fölött, maga hozta a szabályokat, és ő állapította meg az adókat, majd csökkentésükből ő maga és üzlettársai húztak hasznot. Mindez persze csupán a jéghegy csúcsa.

A chicagói gépezetpolitika

Az amerikai pártgépezetek működtetésének külön chicagói stílusáról beszél már évtizedek óta a szakirodalom és a sajtó, lényege, hogy olyan kliensrendszer épül ki, amelyben tízezerszám osztanak ki sokszor fiktív állami és szakszervezeti állásokat, melyek viselői patrónusuktól függenek, és elsődleges kötelességük nem szakmai feladatuk felelős ellátása, hanem pártközösségük, körzetük mobilizálása a választások alkalmával. Aki nem szállítja a szavazatokat, az elveszíti posztját, aki pedig megbízható katona, előlép, és akár tucatnyi fiktív állást is betölthet. A gépezetet az 1950-es és 1970-es évek között regnáló legendás chicagói demokrata polgármester, Richard Daley vitte tökélyre, aki hatalma csúcsán nemcsak saját újraválasztásai érdekében tudta mozgásba hozni gépezetét, hanem még az elnökválasztások kimenetele szempontjából is megkerülhetetlen szereplővé vált Illinois tekintélyes elektori szavazatszáma révén.

Michael Madigan 2013-ban

 
 

Michael Madigan ír katolikus családból, a chicagói politizálás legfontosabb közegéből, a város szegény és rendkívül népes, déli oldaláról származott. Amerika legtöbb államában a politikát fiatal aktivisták és az élet más területein bizonyított, sikeres emberek művelik, Illinoisban sok ambiciózus fiatal számára azonban kézenfekvő életpályát kínál. Madigan is ezt az utat választotta. Daley polgármester patronáltjaként szerencséje gyorsan ívelt felfelé, 1971-ben, huszonnyolc évesen már az illinoisi törvényhozás tagja lett, és a következő ötven évben huszonöt alkalommal választatta sikeresen újra magát.

Pályafutása során Madigan végig megmaradt a régi vágású gépezetpolitika keretei közt, a médiának keveset és csak megfontoltan nyilatkozott. Hatalma kapcsolataira és lekötelezettjeire épült. Saját patronáltjai és választókörzetének polgárai ügyes-bajos dolgait sosem tévesztette szem elől (a város rendkívül rossz közbiztonságáról hírhedt déli oldalán lévő választókörzetében mégis sikerült visszaszorítani a bűnözést). Mobiltelefont és e-mailt sosem használt, közösségimédia-profilt sosem üzemeltetett.

A jelentős lengyel és ír katolikus bevándorlókból, feketékből álló közösség és a kiterjedt szakszervezeti bázis révén Chicago emberemlékezet óta a demokraták egyik fellegvára volt, de Illinois állam többi részének vidéki és kisvárosias karaktere, Lincoln hazája, a mai napig más képet mutat. Az 1970-es évek végére a demokraták szerencséje rosszra fordult az államban, el is vesztették többségüket az illinoisi törvényhozásban. Madigan ekkor lépett színre először igazán: az 1980-as népszámlálási adatok miatt szükségessé vált a választási körzetek újrarajzolása, a Madigan vezette bizottság kerületbeosztása révén a demokraták 1983-ban visszatértek a hatalomba, hatalmas lépést téve az állam 2000-es évekre bekövetkezett teljes demokrata konszolidációja irányába. A politikai varázslóként emlegetett Madigannek nemcsak sikerült ellenzéki pozícióból kézben tartania a választókörzetek kedvező átrajzolását, hanem a bíróságokon is meg tudta védeni azokat.

Ezt követően az új demokrata többség megválasztotta a képviselőház elnökének, amely pozíciót két év kivételével politikai pályája végéig betöltött. Mivel a törvényhozás eljárásrendjéről annak tagjai rendelkeznek, az évek során Madigan képes volt úgy alakítani ezeket a szabályokat, hogy csaknem önhatalmúlag tudott különböző bizottságokon keresztül törvények és a költségvetés sorsáról dönteni.

Az 1995–1997-es  ellenzéki szünet után, a hatalomba visszatérve Madigan megkettőzött erővel látott munkához hatalma konszolidálásában. 1998-ban az illinoisi Demokrata Párt elnöke lett, mely pozíciót szintén 2021-ig töltötte be. 2003-ban pedig felesége megelőző házasságából származó fogadott lányát, Lisa Madigant sikerült megválasztatnia az államügyészi pozícióba. Ezzel párhuzamosan pedig egykori patrónusának, Daley polgármesternek a mintájára kezdte el kialakítani saját hálóját. Pályája végére tízezrével osztott ki pozíciókat, a 2010-es évekre Illinoisban semmilyen fontos állami vagy bírói hivatalt nem lehetett betölteni, ha az ember nem szerepelt Madigan „listáján”.

A gépezetpolitika ára

Illinois, számos más demokraták által uralt államhoz hasonlóan, küzd az állam felduzzasztott méretével, az állami alkalmazottak és hivatalnoki réteg súlyával és az ezzel járó egyre magasabb adókkal. Illinois esetében azonban ennek léptéke minden más államon túltesz a klientúraépítés rendszere miatt. A legsúlyosabb problémát az állami alkalmazottak nyugdíja jelenti. A nyugdíjterhek az egész fejlett világban problémát okoznak az államoknak, az illinoisi eset azonban egészen kiugró, ugyanis a problémát az állami szektor alkalmazottainak rendkívül bőkezű, gyakran korai nyugdíjazása okozza. Az állami nyugdíjak kusza rendszerében különös előnyökben részesülnek a gépezetpolitikát működtető szereplők, kiváltképp az állami költségvetésről évtizedekig önkényesen rendelkező házelnök katonái. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy a kétezres évek elejéhez mérten Illinois állam a legtöbb szociális programjára reálértéken közel egyharmaddal kevesebbet költ, szolgáltatásainak színvonala drasztikusan romlik, miközben az állami nyugdíjterhek több mint 500 százalékkal növekedtek meg.

Ennek a helyzetnek a tarthatatlansága messze túlmutat a legtöbb jóléti állam költségvetésének strukturális problémáin. Illinois állam hitelminősítése az amerikai tagállamok között messze a legrosszabb, BBB-kategóriában van, a költségvetés több mint húsz százaléka az állami nyugdíjak szolgálatában áll, és ez a teher csak növekedni fog. E tarthatatlan költségvetésnek pedig elsősorban a gépezetpolitika, kisebb részt az állami alkalmazottak a haszonélvezői, míg az illinoisi polgároknak nem jut belőle, hiszen az ő nyugdíjukat az amerikai rendszerben magánnyugdíj-biztosítók fedezik. Örökségének árnyéka Madigan visszavonulása óta terheli az államot, politikai akarat egyelőre nem látszik a probléma megoldására, és a változás felettébb valószínűtlen, amíg a gépezetpolitika fenn tudja tartani magát.

A kliensgépezet azonban 2021 óta Madigan nélkül dübörög tovább. A 2010-es évek legelejéig Madigan tevékenysége szinte láthatatlan volt, de a következő években számos botrány tört ki körülötte, korábbi ismeretlenségéből fakadó relatíve pozitív megítélése gyorsan apadni kezdett. Egyre gyakrabban merült fel a neve különböző ügyekben, 2019-ben tizenöt év után fogadott lánya nem szállt újra versenybe a főügyészi székért, feltehetően azért, mert kezdte úgy érezni, hogy Trump első ciklusa alatt, részben persze politikai motiváció révén is a szövetségi hatóságok egyre közelebb kerülnek apja ügyeihez, és valószínűleg időszerűnek látta a visszatérést a magánszektor biztonságába. Madigan visszalépésének pontos okát nem lehet tudni, ismerői számára korábban elképzelhetetlen volt, hogy ne koporsóban vagy bilincsben távozzon hivatalából. 2021-re azonban annyira elfogyott körülötte a levegő, hogy mégis a visszavonulás mellett döntött. A Szövetségi Nyomozó Iroda egy évtizedig vizsgálódott utána, de a vádemelésre csak a hatalomból való távozása után, 2024-ben került sor. A szövetségi bíróság 2025 februárjában első, de könnyen meglehet, nem utolsó alkalommal ítélte el az ez idáig mindent túlélő Madigant.

 

A szerző külpolitikai szakértő

 

A kérdéshez lásd még Illés Gábor A kreatív hatalomgyakorlás korlátai című, lapunkban megjelent írását itt.

 

Nyitókép: Silvey Jackson Ray karikatúrája a Kansas City Star című lapban az 1930-as években; a kifigurázott kansasi vezért végül 1939-ben bebörtönözték