Ahhoz, hogy megértsük Európa politikai helyzetét, azzal a meglepő fordulattal kell számot vetnünk, hogy lezajlott az első viharos év az amerikai választások után. A januárban hivatalba lépett amerikai adminisztráció és a törvényhozás nagy lendülettel látott munkához, hiszen 2026 novemberében a félidős kongresszusi választásokon meg kell őriznie a republikánus többséget, különben a második ciklusát töltő Trump elnök politikai mozgása korlátozott lesz. Mivel nyáron az EU már kötött egy (egyoldalúnak mondható) kereskedelmi megállapodást Trumppal, most nem ez a kérdés áll a transzatlanti kapcsolatok középpontjában. A gyors sikerekre vágyó elnök elsősorban abban lát lehetőséget, hogy európai szövetségeseinek a bruttó hazai termék öt százalékára kell emelniük védelmi költségeiket, és annak három és fél százalékát közvetlen védelmi kiadásokra kell fordítaniuk. Nem rejti véka alá azt sem, hogy ehhez amerikai eszközöket kell beszereznünk, sőt egy nehezen megvalósítható beruházási és energiavásárlási ígérvényt is kért, alig feltűnően a saját ciklusa végéig.
Amivel az európaiak viaskodnak
Mégis meglepődtek az európaiak az új washingtoni nemzetbiztonsági stratégia üzenetén decemberben. Messze mutató volt az is, hogy a stratégia elvei között szerepel az, hogy helyre kell állítani az államok szuverenitására épülő rendet, vagyis a trumpi Washington nem hisz az integrációban. Ezt megerősítette az EU-ról szóló fejezet is, amely az EU szabályozási fojtogatásáról beszél, és némi küldetéstudattal arról értekezik, hogy ez alól fel kell szabadítani az európai országokat. Ezután nyilván külön megállapodásokat kívánna az USA kötni az európai szövetségesekkel. Ugyanakkor az is látható, hogy Trump célja Oroszország megbékéltetése és az európai–atlanti együttműködési struktúrákba való bevonása lenne. (Ebben Ukrajna csak egy gyorsan megoldandó konfliktus szerepét kapja.)
Az amerikaiaknak a fő ellenfél Kína, amelyet le akarnak választani a többi feltörekvő nagyhatalomról – gyakorlatilag a BRICS-ről –, és láthatólag ennek rendelnek alá minden geostratégiai elképzelést.
Trump nem is rejti véka alá, hogy nem kíván demokratikus küldetéstudattal a világ csendőre lenni, ugyanakkor országa mint privilegizált nagyhatalom számára – az „Amerika az első” elv alapján – olyan gazdasági előnyökre tart igényt, amelyek a rossz emlékű huszonnyolc pontos orosz–ukrán békejavaslatában is szerepeltek. Nem zavarja az egyoldalúság, hiszen nem beszél semmilyen általa adandó kedvezményről.
Magamfajta diplomatának, aki az 1945 utáni diplomáciatörténeten és nemzetközi viszonyok között nevelkedett, nehéz ennek a nemzetállami viszonyok közötti, kifejezetten nagyhatalmi politikának a meghirdetését tudomásul venni. Láthatóan az európaiak is ezzel viaskodnak.
A gazdasági súly
Szinte sértő, de valóságtartalmat tükröző megjegyzése volt az amerikai stratégiának az is, hogy az EU világszinten elfoglalt gazdasági súlya radikálisan visszaesett, mégpedig tizennégy százalékra. Mi több, az Európa motorjaként aposztrofált új tagállamok, így a visegrádiak súlya is alig növekszik: az EU-n belüli részarányuk folyó áron alig haladja meg a nyolc százalékot. Vagyis a közép-európaiak gyors és dinamikus felzárkózása sem valósult meg, hovatovább inkább azt elemezzük, hogy nem lesz-e a felzárkózás egyre inkább elérhetetlen cél, hiszen a minőségi elemek – külföldi működőtőke-beruházás (FDI), innovációs szint, regionális és társadalmi kohézió – híján ezt a célt egyre nehezebb lesz elérni, miközben az egész EU is versenyképességi problémákkal küzd.
Ugyanakkor érthetetlen, bár itthon és Európa-szerte sokan úgy vélekednek, hogy nem érdemes az EU-t fenntartani. Ezt azonban nem támasztják alá az Európai Bizottság megbízásából készített Eurobarométer-felmérések, amelyek szerint az európai lakosság többsége – Magyarországon is – bízik az Unióban és intézményeiben is. És változatlannak tűnik a választott vezetőkben való bizalom is, hiszen Ursula von der Leyen (és így az általa vezetett Bizottság) háromszor is nagyon nagy bizalmat kapott az EP-ben az utóbbi másfél évben. Bár tudjuk, hogy komoly gond van európai integrációnk versenyképességével – és így a növekedésével is –, mégis úgy látjuk többen, hogy együtt jobban boldogulunk, hiszen az egy százaléknyi közös költségvetés eltörpül a nemzeti ráfordítások mellett – egy tagállami költségvetés a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) harminc-hatvan százalékát teszi ki –, tehát a felelősség ebben elsősorban a tagállamoké. (Az uniós belső piac létrehozatalakor készített elemzés kimutatta, hogy az integráció elmaradása esetén mennyit veszítenénk, amit azóta sem cáfolt semmi.) Megjegyzem, hogy esetünkben sincs igazán sok értelme arról beszélni, hogy a támogatások csökkenése miatt kellene elhagyni az integrációt, hiszen még az utolsó ismert éves adatok szerinti 2024-es évben is nettó haszonélvezők voltunk az EU tagállamai között. A bruttó hazai termék hozzávetőleg 0,8 százalékát kitevő aktívumunk például megfelelt több regionális sorstársunk apanázsának, ők mégis ennél jóval nagyobb növekedést értek el, vagyis saját erőből megvalósított növekedés történt náluk, nálunk viszont nem.
Hitel a védekező Ukrajnának
Kiemelkedően problémás terület az orosz–ukrán háború kérdése. Az uniós tagállamok elsöprő többsége ezt honvédő háborúnak fogja fel, amit az ENSZ Alapokmánya és az EBESZ záródokumentuma is alátámaszt. Ami történelmi prizma alapján meglepő sarkára állása kontinensünknek, hiszen a nyugat-európai hatalmak 1938/39-ben nem léptek fel ilyen aktív segítőként a hódítók ellen Finnország, Csehszlovákia, Lengyelország és a Baltikum esetében. Most azonban ettől eltérően, Ukrajna önvédelme kapcsán az Unió megmakacsolta magát, kész hatalmas anyagi áldozatokra a „Medve” feltartóztatása érdekében, ami nem történt meg 1956-ban vagy 1968-van, de Grúziában később sem. Ugyanakkor tévedés lenne EU–orosz háború lehetőségéről fantáziálni, hiszen védelmi küzdelem segítése folyik, nincsenek uniós expanziós célok. Látni való viszont, hogy a védelmi együttműködés növelését kívánja meg a helyzet, már csak azért is, mert az Uniónak fokoznia kell az amerikaiak nélküli védelmi képességeket. Mindez ugyanakkor lazít a költségvetési fegyelmen, amely korábban nem engedte meg az uniós költségvetés főösszegének a bruttó nemzeti jövedelem egy százaléka fölé emelését. Most azonban a Covid folytán felvett hitelek – több százmilliárd euró – törlesztése ezt előidézte, és a többi hitel – a SAFE nevű védelmi programra felvett százötven milliárd euró, az Ukrajnának szánt (egyelőre) kilencvenmilliárd euró – törlesztése is a közös költségvetésre hárul. (Az utóbbi tétel esetében a huszonnégy állam garanciája és törlesztése később lesz aktuális, amikor kiderül, hogy Oroszország nem fizet jóvátételt Ukrajnának, ahogy hódító háborúinak egyikéért sem fizetett – főleg a szovjet időszakban –, így ha lesz is békemegállapodás a közeli években, akkor sem fog ilyen kötelezettséget vállalni.)
Viták
A mostani decemberi csúcsértekezleten azt is rögzítették, hogy hamarosan intenzív szakaszukba lépnek a következő időszak hétéves költségvetéséről folyó tárgyalások, amelyeket egy év alatt be kívánnak fejezni, hogy megfelelően fel lehessen készülni a 2028-ban kezdődő, új hétéves időszakra. Az is biztos, hogy a sok adósság törlesztése növeli egy százalék fölé a költségvetési főösszeget, és ezért a tervezet már most módosul, hiszen abban csak a helyreállítási hitellel (Next Generation EU) számoltak, az ukrán kölcsönnel nem, amelynek nem kilencvenmilliárd lesz a vége. Ezt az új feladatok miatt csak úgy lehet megoldani, hogy a nagyon erősen szubvenciós jellegű közös agrárpolitikát piaci irányban megreformálják, azaz kisebb arányú és plafonozott közvetlen támogatást nyújtanak, és erősebben megnyitják a piacot külső kereskedelmi partnerek előtt, amihez az ideológiát a túltermelésünk adja. Ez minden bizonnyal nagy ellenállásba fog ütközni. A hagyományos felzárkózási pénzeket is alkalmasint limitálják majd, hiszen e téren is vannak eredmények. A legnagyobb vita azonban az egyhangúság megszüntetése és a költségvetés főösszegének esetleges emelése körül lesz. Ameddig ebben nincs kompromisszum, addig nem lesz bővítés sem. Sem a Balkán, sem a mesés Kelet felé.
A szerző közgazdász, a KRE oktatója
Nyitókép: Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij a kijevi, spontánul kialakult Megemlékezés falánál 2024 februárjában (fotó: © European Union, 2025, CC BY 4.0 / Wikiméldia)
