Amikor a győztes antanthatalmak, élükön Franciaországgal hatalmi számításból nekiláttak ősellenségük, a Habsburg Birodalom feldarabolásának, a Szent István országában élő nem magyar népeknek lehetőségük nyílt a részleges önrendelkezésre. Részlegesre, mert
a magyar uralmat végső soron mindegyikük egy másik, Kárpát-medencén kívüli hatalom alárendeltségére cserélte fel,
hiszen a szlovákokat és ruszinokat cseh, a horvátokat és szlovéneket szerb dominanciájú államba kényszerítették, s az erdélyi románságnak is hamarosan meg kellett tapasztalnia a regáti nyelvtestvérek hódító hozzáállását.
Az azonban vitán felül áll, hogy az osztozkodás abszolút vesztese a magyarság lett, amelyet a „válóper” során egyszerűen „elfelejtettek” megkérdezni szándékairól. Fékek és ellensúlyok híján, mint ezt oly jól beleverték a fejünkbe, méltányos, minden érintett fél jogos érdekeit számításba vevő megoldás aligha születhet. Nem is született. Egy földrajz iránt közepesen fogékony kisdiák is képes lett volna a trianoninál észszerűbb, a volt Magyar Királyság jóval több polgárának egzisztenciális érdekeit garantáló, a későbbiekben lényegesen kevesebb konfliktust okozó határokat meghúzni, feltéve persze, hogy
a békemű alapjául elvben szolgáló magasztos elveket fikarcnyit is komolyan vették volna. Erről persze szó sem volt. A valódi rendezőelv a vae victis volt.
De ha már olyan fontosak voltak a „stratégiai” érdekek, hogy vasútvonalak és mezőgazdasági művelésre alkalmas termőföldek birtoklása érdekében szemrebbenés nélkül taszítottak milliónyi magyart idegen uralom alá a Partiumban, Délvidéken, Beregvidéken, illetve Csallóközben, azért legalább emberszámba vehették volna őket. Ha az osztozkodó nemzetek csak egy részét megadják nekik mindannak, amit a Magyar Királyság polgáraiként korábban hiányoltak, s a maguk számára követeltek, tengernyi szenvedést és vért megtakaríthattunk volna. Ámde a cél nyilvánvalóan nem az önrendelkezés, hanem a hódítás volt, amelyet a szlovákok, ruszinok, horvátok, szlovének és még az erdélyi románok is hamarosan a saját bőrükön tapasztalhattak meg.
Az utóbbi három évtizedben azonban újra nekiveselkedtünk, mi, közép-európaiak, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat”, s szép reményeket táplálhatunk afelől, hogy ez sikerülni is fog. Ehhez
mindössze arra volna szükség, hogy ne kövessük el újra a régi hibákat.
A múltat nem eltörölni kell, ezen a véres kísérleten szerencsésen túljutottunk; ideje, hogy inkább tanuljunk belőle. Mindenki emlékezzen bátran ősei fájdalmaira, s osszuk meg egymással ezeket együttérzőn, hogy többé ne okozzunk egymásnak hasonlót.
Szétválás, elkülönülés helyett mindannyian és tudatosan az integráció útját választottuk. Néhány egzotikus, felejthető alakot és szervezetüket leszámítva a nemzetek együttműködő Európájában keressük magunk és gyermekeink békés jövőjét, olyan közös otthonban, amelynek (majdnem) mindenki által elfogadott szabályai tőlünk nyugatra immár lassan három nemzedék óta bizonyítottan alkalmasak egymással évszázadokon át gyilkos ellenségeskedésben élő népek biztonságos, derűs, közös együttélésének megteremtésére.
Bosszantó bürokratikus részleteket lehántva ezek az életszabályok egyszerűek, s a ma egyesek által letagadni próbált,
egész közös kultúránkat megalapozó, ősi alapelven nyugszanak: „Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak!”
Akár vállaljuk, akár tagadjuk – mi itt, közös közép-európai földünkön többnyire inkább vállaljuk – mindannyian Mózes és Jézus Krisztus köntöséből bújtunk elő. S ebből természetesen következik a jogegyenlőség, a közös emberi méltóság kívánalma, amelyek érvényre jutását az Unió gyakorlati szabályai is segítik.
Senki nem gondolja például, hogy a letelepedés szabadságával élő több millió román, szlovák vagy élni vágyó szerb és ukrán embertársunk más tagállamokban munkát vállalva vagy tanulva spanyollá, olasszá, esetleg németté válna, s nem is várja el tőlük ezt senki, pedig ők szabad akaratukból választották az idegen nyelvi közeget. Mindenki természetesnek tartja azt is, hogy ha kívánják, gyermekeiknek is átörökíthetik nyelvüket, szokásaikat.
Saját elhatározásukon, praktikus megfontolásaikon múlik, hogy választott környezetük nyelvét megtanulják-e vagy sem, erre őket senki nem kényszeríti. Ha megteszik, ők élvezik az előnyét, ha nem, maguk látják a kárát. Ugyanez a helyzet a Romániában, Szlovákiában letelepedő hollandokkal, németekkel, finnekkel. Lothar, a kedves német nyugdíjas a szomszédunkban például hosszú évek alatt is alig csípett fel annyi magyar tudást, hogy egy pohár sört kérjen a kocsmában, mégis vígan él, és mindannyian szeretjük. Mennyivel inkább igaznak kell lennie hát mindennek azokra a magyarokra, akik
szülőföldjükről, vagy akár szülőfalujukból el sem mozdulva lettek, akaratuk ellenére (akár több) idegen állam polgárai!
A Trianon óta eltelt száz év alatt az elszakított magyarság beolvasztására tett szakadatlan próbálkozások nem jártak sikerrel, mint ahogy előtte nem jártak sikerrel a Magyar Királyság nem magyar népeinek magyarosítását célzó szelídebb, a jog által jobban korlátozott, például a tulajdonjogot tiszteletben tartó, de szintúgy letagadhatatlan törekvések sem. Fel kellene hagyni az ilyen hiábavaló kísérletekkel. Itt vagyunk, együtt élünk, és jól is élhetnénk együtt.
Egyszerű dolgokat kellene elfogadnunk, olyan elveket, amelyeket hivatalosan amúgy mindannyian vallunk.
A föld azé, akinek a neve a telekkönyvbe be van jegyezve.
Ezt az elvet egyébként nekünk, magyaroknak a legnehezebb elfogadni, miután az elmúlt száz évben többször és több országban a mi rovásunkra súlyosan megsértették őket, de készek vagyunk ezt a történelem lapjaira utalni, amennyiben legalább a jelenben (lásd a Beneš-dekrétumok túlélését a szlovák joggyakorlatban) és a jövőben mindenki tiszteletben tartja azokat.
Erdély tehát nagyobbrészt román föld, de Székelyföldön döntően magyar föld, a Partiumban mindkettő,
a Bánát emellett kis részben még német föld is. Magyar föld Csallóköz, a beregi Tisza mente és Észak-Bácska is. Ez nem irredentizmus, ez ténymegállapítás.
A szomszédos országban élő magyarok ugyanolyan adófizető polgárok, mint a többséghez tartozók, következésképpen ugyanolyan joggal igényelhetik, hogy az általuk is fenntartott állam cserébe az ő igényeiknek megfelelő szolgáltatásokat nyújtson számukra. Az Európai Unió (de önmagában a demokrácia) működésmódja szerint (is) az állampolgároknak vannak településeik, régióik és országaik, nem pedig fordítva. A szubszidiaritás közös európai elvéből az önkormányzás önként következik.
A román falu (nagy valószínűséggel) román, a szlovák falu szlovák, a magyar magyar polgármestert választ, lett légyen bármely országban.
A kisebbséget ugyanakkor elidegeníthetetlen jogok illetik meg, a székelyföldi román és a csallóközi szlovák kisebbséget is, természetesen.
Hiszen „amit magadnak nem kívánsz…” Ha mindenki otthon érezheti magát saját lakóhelyén, Közép-Európa végre nyugalomra találhat.
Ami a nyelvi jogokat illeti, köztudomású, de ha nem, ideje tudatosítani, hogy az Európai Uniónak huszonvalahány hivatalos nyelve van (és ezen kívül még néhány elismert regionális nyelve). Ezek szabad használatának Unió-szerte értelemszerűnek kellene lennie, bármely korlátozás e téren meglehetősen groteszk volna. És érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy az Európai Unió mindannyiunk által kötelezőnek elfogadott szerződése értelmében
„az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét,
továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további gyarapítását” (EUSZ 3. cikk, 3. bekezdés).
Nem kérünk sem többet, sem kevesebbet.
Mindennek gyakorlatra váltása olyannyira lehetséges, hogy Szerbia, amely még nem is tagja az Uniónak, csak kopogtat az ajtaján, mindezt számos uniós szomszédunknál komolyabban veszi, s Magyarországgal megállapodva és egyetértve törekszik államéletében érvényre is juttatni. Történik ez egy nemzeti radikális politikus által vezetett országban, ahol a XX. század fájdalmas történelme során a magyaroknak minden más utódállamnál súlyosabb atrocitásokat kellett elszenvedniük. Egy olyan országban, amely ezeket az atrocitásokat immár nem letagadni törekszik, hanem az áldozatok előtt velünk közösen fejet hajtva, közös akarattal a közös jövő építése felé fordul.
Szerbiát utánozni voltaképpen nem is volna nehéz, hiszen a szomszédos országok pozitív történelmi példáikra is építhetnének. Az egyetemes emberi jogokról szó sem volt még, amikor
a gyulafehérvári román nemzetgyűlés már teljes nemzeti szabadságot ígért az összes együtt élő népnek,
minden nép számára a saját nyelvén oktatást, közigazgatást és ítélkezést. Ukrajnában 1991 és 2014 között ennek jelentős része meg is valósult. Erdélyben magyar autonóm terület létezhetett, anélkül, hogy Románia területi integritását a legcsekélyebb sérelem érte volna.
A Nemzeti Összetartozás Napjának meghirdetése Magyarországnak éppen azt a szándékát jelzi, hogy Trianonon túllépve közös akarattal a közös jövő építése felé forduljunk. Ennek részünkről csupán az a feltétele, hogy szomszédaink fogadják el Kárpát-medencei létezésünket, a közös Európa egyenrangú polgáraiként.
