„Ez mindannyiunk otthona” – hirdették a demonstrálók napokkal a több száz áldozatot követelő gázai konfliktust követően, amely erőszakos zavargásokat váltott ki Izrael vegyes lakosságú városaiban, köztük olyanokban is, amelyeket addig az együttélés mintájaként tartottak számon.
Az író David Grossman a tüntető tömeget figyelmeztetve elmondta: „Mi, izraeliek, még mindig képtelenek vagyunk felismerni, hogy vége annak az időnek, amikor erővel kikényszeríthettük a számunkra kényelmes és csak a mi igényeinknek és érdekeinknek megfelelő valóságot.” Szerinte mindannyian a szélsőségesek túszaivá váltak, s kétségbeesve látják, ahogy az emberek célpontokká lesznek, anyák a testükkel próbálják gyermekeiket megvédeni, miközben többszintes épületek kártyavárként omlanak össze.
Ayman Odeh, az Arab Közös Lista vezetője úgy véli, a háború csak a haduraknak és Benjamin Netanjahunak jó, azonban mindkét nép számára rossz. A gázai és izraeli civileket egyaránt ki kell szabadítani a terror ördögi köréből. Mindkét nemzetnek joga van az önrendelkezéshez, mindkettő megérdemli a békét és az egyenlőséget. „Tiszteletben tartjuk a zsidók és az arabok nemzeti identitását, mindkét nemzetet tiszteljük.” Odeh szerint zsidóknak és araboknak közös az útjuk.
„A jelenben akarok élni, nem a múltban” – jelentette ki egy jaffai születésű mérnökhallgató, aki
békében szeretne együtt élni a szomszédjával, nem törődve azzal, hogy nagyapja egykor az ő nagyapjával harcolt.
Az Izrael és Palesztina közötti valódi béke megteremtéséhez szerinte meg kell szüntetni a megszállást.
Saheil Biab, Názáret volt alpolgármestere az elmúlt két hétben mélységes aggodalmának adott hangot, hogy szertefoszlik a zsidók és az arabok békéért, egyenlőségért és igazságosságért folytatott évtizedes közös harcának álma. Attól tartott, hogy az erőszakos zavargásokat provokáló radikális zsidó csoportok megakadályozzák a két nép együttélését.
Mindkét közösségben létezik egy viszonylag erős, szélsőséges politikai tábor, amely bár számszerűen nem jelentős, mégis olyan hatékony eszközök felett diszponál, mint a rakétatámadások vagy a földek és vízforrások elvétele és a civil lakosság letelepítése. Andrea Nüsse, a Tagesspiegel munkatársa szerint
a rakétaháborút elsősorban a palesztinok kétségbeesettsége és csalódottsága váltotta ki. Az erőszak akkor tör ki, amikor már nincs más út, amikor a remény már teljesen elveszett
– akkor elegendő egy apró szikra, egy kisebb provokáció.
A régóta feszült helyzetben a zavargásokat az robbantotta ki, hogy palesztin családokat lakoltattak ki Kelet-Jeruzsálem Sejk Dzsarra negyedében, miután ahol zsidó telepesek jogi úton vitatták el tulajdonjogukat évtizedek óta lakott otthonaikhoz. A Jeruzsálemi Latin Patriarkátus szerint a Nahalat Shimon radikális zsidó telepes szervezet nyíltan arra törekszik, hogy csökkentse az arab jelenlétet Kelet-Jeruzsálemben. A kilakoltatást elrendelő ítélet az Izrael Állam megszületése utáni konfliktusok idején az arab városnegyedből menekülni kényszerülő zsidó családok „visszatérési jogára” hivatkozik. A patriarchátus ugyanakkor felhívja a figyelmet: a zsidó állam következetesen elutasítja ugyanezt a visszatérési jogot az évtizedek óta menekülttáborokban élő palesztin kitelepítettek százezreinek esetében.
Szőcs László szerint a katonailag és államilag erős Izrael áll szemben palesztin terroristákkal, akiket a népük támogat, az államiság embrionális szintjén létező hivatalos palesztin vezetés pedig védelmez. Az Emirátusok Times of Israelnek nyilatkozó tisztségviselője szerint
a Hamásznak meg kell értenie, hogy politikája elsősorban a gázaiaknak árt, akiket így örök nyomorra ítél.
Ariel Bernstein, a Nahal dandár felderítő egységének volt harcosa, a Megtörni a csendet nevű, veterán katonák által létrehozott, a megszállás mindennapjairól az izraeli közvéleményt tájékoztatni törekvő, s a megszállás megszüntetéséért dolgozó mozgalom aktivistája a demonstráción kijelentette: „Azt követelik, hogy dugjuk a fejünket a homokba, és fogadjuk el, hogy a jelenlegi helyzet normális. De a katonai diktatúrában, a fojtogató blokádban és az apartheidben nincs semmi normális.”
Sally Abed, az Együtt vagyunk mozgalom társelnöke leszögezte: „Izrael palesztin állampolgáraként nem vagyok hajlandó visszatérni az intézményesített megkülönböztetés, a rendőri erőszak és politikai letartóztatások, valamint a korlátozott állampolgárság rendszeréhez. Nem vagyok hajlandó visszatérni ahhoz a régi megszokáshoz, hogy a vonaton féljek arabul válaszolni anyám telefonhívására. Az arab az én nyelvem, és ezen a helyen az egyik hivatalos nyelv, nem vagyok tehát hajlandó elfogadni azt a mindennapos gyakorlatot, amelyben az emberek félnek beszélni.” Abed nem kíván másodrendű állampolgárként eltűrni egy rasszista kormányt, amely egy gazdasági és telepes elit érdekében a létüket fenyegeti.
„Araboknak és zsidóknak együtt kell munkálkodniuk egy igazságosabb társadalom megteremtésén.”
Tamar Zandberg, a Meretz Kneszet képviselője nem tartja véletlennek, hogy az erőszak éppen akkor tört ki, amikor kezdték érezni, hogy talán a zsidók és az arabok is együttműködhetnek a politikában. Néhányan meghiúsítani akarták ezt a jövőképet, s tovább szítani a gyűlöletet, az uszítást és az erőszakot. „De ma este és itt mondjuk nekik – elég.”
A zsidó Hefetznek, a palesztin és zsidó gyerekek közös táboroztatásával a megértést szolgáló Béke magjai mozgalom aktivistájának Izraelen kívül élő arab barátai nagyon indulatosak, apartheidről és etnikai tisztogatásról beszélnek. Az érzelmek szerinte elhomályosítják az észszerűséget. Ez a Hamász és a jobboldali izraeli kormány közötti harc, amellyel szemben létezik a békés együttélés politikája. „Azért jöttünk ide, hogy szolidaritást tanúsítsunk, és megmutassuk, hogy a dolgok másképpen is történhetnek.”
