Míg Magyarországon vasárnap a szavazók a parlamenti mandátumokról és egy népszavazás kérdéseiről dönthettek, addig a szerb választópolgárok az államfő személyéről, a parlamenti képviselőkről és egyebek közt  a több mint másfél milliós Belgrád önkormányzatának tagjairól adhatták le voksaikat. Az eredmények nem hoztak meglepetést: a 2017 óta hatalmon lévő Aleksandar Vučić elnök a szavazatok közel százszázalékos feldolgozottságánál 58,6 százalék megszerzésével újabb öt évre kapott felhatalmazást, és legyőzött számos kihívót, köztük a legjobban, 18 százalékkal szereplő Zdravko Ponošt.

Vučić pártja, a Szerb Haladó Párt (SNS) 43 százalékot szerzett, amivel 119 mandátumot, a legnagyobb frakciót tudhatja magáénak a 250 fős törvényhozásban. Ez a 2020-as, 188 helyhez képest komoly visszaesés, de nagy aggodalomra nincs ok.  Az akkori sikerben komoly szerepet játszott, hogy az ellenzék bojkottálta a választást – ezúttal viszont nem, így annyira nem meglepő a kisebb frakció. Az SNS vezetői mégis elégedetlenek lehetnek a látványos, mintegy 400 ezres szavazatcsökkenés (körülbelül 1,95 millióról 1,55 millióra) miatt.

Történt mindez úgy, hogy választási csalások széles skálájáról számolt be az ellenzék – a koszovói szerbek ellenőrizetlen szavazásától kezdve a verekedéseken át a szavazatvásárlásokig –, illetve a kormány a választási kampányban nagy erőkkel szórta a pénzt és az ígéreteket.

A kormánytöbbség, úgy tűnik, így is meglesz, mivel a tradicionális koalíciós partner, a Szerbiai Szocialista Párt (SPS) is jól szerepelt, s a szavazatok közel 12 százalékával 32 mandátumot szerzett. Az ezúttal a választáson induló ellenzéki összefogás – a Szabadság és Igazságosság Pártja, a Demokrata Párt, a Néppárt, a Szabad Polgárok Mozgalma és egyéb kisebb pártok csoportja – 38 mandátumot, majdnem 14 százalékot kapott. Rajtuk kívül egy zöld pártokból álló koalíció (Moramo) és három nemzeti radikális párt is bejutott a parlamentbe. A kisebbségi listákról is számos párt szerzett parlamenti mandátumot – a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) a korábbi kilenc helyett hatot, bár államtitkári szinten így is a kormányra készül. A belgrádi önkormányzati választásnak jelen sorok írásakor még nem tudni a végkimenetelét, de mivel az SNS és az SPS nem szerez többséget, megindulhat az egyezkedés az ellenzéki pártokkal, amennyiben azok nem képesek összefogni.

A Szerb Haladó Párt szinte pontosan tíz évvel ezelőtt nyerte meg a parlamenti (és az akkor előrehozott elnök-) választást, amely megnyitotta az utat Aleksandar Vučić felemelkedése előtt. Az SNS-t kormánypárttá (Vučićot pedig miniszterelnök-helyettessé) Ivica Dačić, a Szocialista Párt vezetője tette, aki a miniszterelnöki pozícióért hátat fordított korábbi szövetségesének, a szociáldemokratáknak. Persze nem sokáig élvezhette a pozícióját, a 2014-es (szintén előrehozott) választásokon az SNS magabiztosan nyert, ami már a miniszterelnöki székbe repítette Vučićot, a 2017-es választás pedig az államfőibe.

Vučić folyamatos hatalomépítésbe kezdett, miközben az ellenzék egyre jobban szétforgácsolódott,

ő maga pedig kooptálta a szocialistákat, illetve többek között a Vajdasági Magyarok Pártját, amely így legalább elérte, hogy képviselve legyen a kormányban. Az utóbbi évek számos, elsősorban Belgrádra koncentráló tüntetéssorozata nem volt képes érdemben megingatni az elnök hatalmát. A 2020-as parlamenti választás alkalmával pedig még nagyobb győzelmet  aratott: mivel az ellenzék visszautasította ezen a részvételt, ő több mint hatvan százalékot nyert. Ugyan el lehetett mondani azt, hogy innentől kezdve minden az államfő és az SNS felelőssége, és ha rosszul mennek a dolgok, akkor majd a választók megtorolják, egyelőre úgy tűnik, a nehezedő gazdasági helyzet ellenére őrzi hatalmát.

Az államfő mindent meg is tett ezért. Elsöprő kormánypárti médiafölényt élvez – uralja a televíziót, a választási kampányban meghökkentően gyakran szerepelve –, és emellett számos népszerűségnövelő intézkedést hozott (például százeurós támogatást a fiataloknak), s több gyárat, létesítményt is átadott, ahogy egy serény autoriter államfőnek tennie kell. Ezek közül az Újvidéket és Belgrádot összekötő gyorsvasút megnyitásán Orbán Viktor is részt vett.

 Az energiaárak féken tartása érdekében még 2021 végén Vlagyimir Putyinnal is megegyezett: fél évig 270 dollár/1000 köbméteres árat fizet az ország Moszkvának – hogy utána ez miként alakul, azt egyelőre nem tudni, de  az árak növekedése várható, illetve Belgrád más módon fog fizetni vagy legalábbis kedvében járni az oroszoknak. Külpolitikailag ez az Ukrajna ellen indított orosz háború kapcsán nyilvánvalóvá vált: Szerbia nem hozott szankciókat – sőt, a szerb légitársaság új járatokat is indított, miután az uniós tagállamok lezárták a légterüket az orosz gépek előtt –, és az ENSZ-ben is kelletlenül ítélte el az orosz inváziót. Aligha meglepő ez annak fényében, hogy Szerbia történelmileg szorosan kötődik Oroszországhoz (lásd Koszovó függetlenségének orosz megvétózását 2008-ban), és annak a közvélemény-kutatások szerint is jó a megítélése: Vlagyimir Putyin számít a legnépszerűbb külföldi politikusnak – Orbán Viktor a harmadiknak. Belgrádban nagyobb tüntetéseket tartottak az utóbbi hetekben Oroszország mellett, mint Ukrajna mellett.

Persze a szimpátia ellenére a szerbek jelentős része inkább lábbal szavaz: a régiós demográfiai tendenciákba belesimulva a csökkenő, öregedő lakosságot a kivándorlás is apasztja; az országból elköltözők pedig az EU gazdagabb államai felé veszik az irányt. A vučići külpolitika igyekszik mindenkivel jóban lenni, befektetőket csábítani az országba – nem is eredménytelenül az utóbbi években. Az oroszok  főleg az energiaszektorban, de újabban már a vasútépítésben is jeleskednek, és mellettük a kínaiak és a törökök is aktívak az országban. Vučić miniszterelnöksége, de főleg elnöksége óta mintha özönlenének a török cégek az országba, s igen jó kapcsolat alakult ki Recep Tayyip Erdoğannal. Az EU-val már nem ment olyan könnyen mindez; ezt az autoriter rendszer építése mellett nehezíti az is, hogy többféle feszültség is beárnyékolja a kapcsolatot az uniós szomszédokkal – az egyedüli kivételt Magyarország képezi, ami effektíve az EU kapuját jelenti Belgrád számára. A csatlakozási tárgyalások lassan haladnak: azóta, hogy 2012-ben elnyerte a tagjelölt státuszt, huszonkét fejezetet nyitottak meg a harmincötből, noha a kormányzat igyekszik eredményeket felmutatni a lakosság felé (tavaly év végén például négy fejezetet is megnyitottak, ez év elején pedig az uniós csatlakozást elősegítendő igazságügyi reformról is népszavazást tartottak). Az igyekezet ellenére nagy áttörés sem a csatlakozás, sem más, például a koszovói rendezés kérdésében nem várható, ugyanakkor

a feszültségek – különösen az ukrán–orosz háború árnyékában – csak növekedni fognak a Balkánon (Boszniában a szerb önállósodási törekvések, a koszovói–szerb viszony stb. miatt).

Mi várható ezek után? Vučić építi tovább a hatalmát a gazdaságilag egyre nehezebb helyzetben, miközben a külpolitikai diverzifikációt igyekszik megtartani. Ezzel nincs egyedül, ennél nagyobb régiós államok, így Törökország sem tesz másképp: a nyugati elköteleződést megtartja, gazdaságilag továbbra is az EU felé orientálódik, alternatívát más nagyhatalmaknál nem talál, de igyekszik építeni egyéb országokkal a kapcsolatot, s amennyire lehet, nem szakítani Moszkvával. Hogy ezt mennyire fogja hagyni a Nyugat, az már más kérdés, de az biztos, hogy a régi-új vezetés mindent el fog követni, hogy ne kelljen oldalt választani, s kihasználja az ország kedvező földrajzi helyzetét és a viszonylag nagy mozgásteret a különböző nagyhatalmak vetélkedése közepette.

A szerző Közel-Kelet- és Balkán-kutató

Nyitókép: Vlagyimir Putyin és Aleksandar Vučić Belgrádban, 2019-ben