Újságírói feladata ráadásul kifejezetten élvezetes volt: neki kellett a bulvár felé kacsingató szocialista újság számára a szenzációkat szolgáltatni. A dologhoz valamely figyelemfelkeltő cím kitalálása is hozzátartozott. Például: „Száztíz kaktusztüskét operáltak ki egy férfiból”, vagy: „Reggelizzen viperát!”, esetleg: „A villamos alá esett, megjavította!” „Négy éves, de már leérettségizett”
Mondanom sem kell, hogy a fenomenális címekhez tartozó történetek mind a messze távolba vezették a kedves olvasókat, nem hiányoztak belőlük az idegen hangzású nevek, címek, utalások sem. Valamennyi szenzációs hír hihetetlen vagy éppen csak elhihető volt, de ötletesek, szórakoztatóak és valamelyest informatívak is. Pont olyanok, amilyenek kedvéért az ember megvesz egy újságot, manapság pedig felkeresi a különböző közösségi oldalakat, világhálós portálokat.
– Honnan szeded ezt a sok marhaságot? – kérdezte barátunkat lekicsinylően egyik volt diáktársunk. – Járatják neked a sok nyugati pletyka lapot? Vagy tudod fogni az amerikai tévéket?
– Dehogy! Sokkal egyszerűbb a dolog – mosolygott a bajsza alatt a fiatalember.
Jóval később, amikor már nem volt a lap munkatársa, elárulta, amit a rosszhiszeműek amúgy is sejtettek: igen, ő maga gyártotta a szenzációkat. Neki, íróféle embernek, nem okozott gondot az ötletelés. Egy ilyen légből kapott ötlet okozta végül is a vesztét: a szenzációs hírhez hasonló, botrányos dolog valóban megtörtént az általa találomra megnevezett országban és külügyi konfliktus lett az ügyből. – Én figyelmeztettelek, hogy eszedbe ne jusson valódi híreket feltálalni! – mondta a főnöke, amikor kezébe nyomta a felmondó levelet.
Miért idézem fel ezt a régi történetet? Mert úgy látom, hogy a szenzációkat kínáló sajtó, média és internetes felületek gyakorlatában ma is működik ez a recept. Annyi különbséggel, hogy annak idején a meghirdetett, de komolyan nem vett „szocialista erkölcs” jegyében a bűnügyeken való csámcsogás, az emberhez nem méltó cselekmények kéjes feltupírozása nem volt megengedett. Olyasmi például, mint hogy tegnap (vagy akár épp száz éve) egy meg nem nevezett városban, országban, milyen raffinált módokon kínzott halálra anyja és nagymamája egy szegény kis gyermeket, unokát? Manapság viszont, az emberi viselkedés erkölcsi normáiról tudni sem akaró világunkban, a nyilvánosság fórumain a „minél elvetemültebb, annál érdekesebb” elve érvényesül. Tisztelet a kevés kivételnek.
A fejlődés iránya tehát egyértelmű: immár források megjelölése nélkül is vagy ellenőrizhetetlen forrásokra hivatkozva, nap mint nap olvashatóak, nézhetőek a minden tiszteletre méltónak hitt dolgot, egyáltalán magát az emberi lényt lejárató hírek, események, videók és filmek. Mintha nem tudnák a borzalmas szenzációk közrebocsátói, hogy ami a „nagyvilágból”, azaz a képernyőkről érkezik, az a fiatalság, a műveletlen, tájékozatlan vagy beteg lelkű emberek számára normának tűnhet. És azt sem, hogy minden történet mintául szolgál, és a legriasztóbb minta is belerögzülhet az emberi képzeletbe. Ezért mérhetetlenül káros folyamatosan sokszorosítani, reprodukálni, mindenütt jelenlévővé tenni az elvetemültséget, a gátlástalanságot, az erőszakot. Pedig ennek a világszerte tapasztalható, belátás nélküli nyilvánosság-politikának jól mutatják a következményeit a ténylegesen megtörténő, egyre érthetetlenebb és brutálisabb bűncselekmények, amelyekben nem egyszer visszaköszönnek a médiumokból áradó, tévében, világhálón látható valóságos vagy kitalált rémtörténetek, horrorok és thrillerek fordulatai.
Sajnos, ezt az egész világra kiterjedő, közösség ellenes, felelőtlen gyakorlatot mindenütt az üzlet részének tekintik és az elkövetőknek nem kell tartaniuk semmilyen büntetéstől.
Elhangzott a Katolikus Rádió műsorában.
