A CEU – Közép-európai Egyetem – nagyelőadója adott otthont Angela Merkel Szabadság című memoárja magyarországi bemutatójának. Az Animus Könyvek és a 24.hu közös, Bánszegi Rebeka újságíró moderálta eseményének jelentőségét az adta, hogy a tizenhat éven át Németország élén álló politikus most először vállalkozott arra, hogy saját narratíváját alakítsa mércévé. Barátságos, közvetlen stílussal és apró gesztusokkal jelezte: a magyar közönség előtt első alkalommal fellépő volt kancellár most nem politikusként, hanem önértelmező szerzőként érkezett.
Bánszegi Rebeka felvezetőként arra kérdezett rá, miért érezte fontosnak, hogy könyvben tegye világossá döntései hátterét. Merkel kifejtette: hivatali ideje alatt nem volt alkalma önmagát magyarázni, mindig a feladatokra összpontosított. A politikától való visszavonulása után azonban szükségesnek érezte, hogy saját szemszögéből mutassa be szándékait és motivációit. „Nem félelemből írtam a memoárt – hangsúlyozta –, hanem azért, hogy érthetővé váljon, mi vezérelt tizenhat éven át.
Ez a belátás egyszerre kritikai és önvédelmi gesztus: a memoár nem pusztán történelmi visszatekintés, hanem a narratíva tudatos újraformálása. „Nem akartam a további leírásokat és értelmezéseket teljes egészében másokra hagyni” – fogalmazott, ezzel világossá téve, hogy számára a kontroll visszaszerzése saját története felett kulcsfontosságú. Ritka a történelemben, hogy valaki ilyen tudatossággal formálja saját örökségét.
NDK: boldog gyermekkor egy diktatúrában
A beszélgetés moderátora négy fő témát jelölt ki: az NDK örökségét, nőként a politika világában való helytállást, a menekültválságot, valamint Putyin és a globális politika kérdéseit. Ez a tematizálás jól tükrözi Merkel politikai pályájának fő súlypontjait.
Az első nagyobb egység az NDK örökségét érintette. Merkel kiemelte: „Sokan Nyugat-Németországban nem tudták volna elképzelni, hogy az egyesülés után tizenöt évvel egy NDK-ban szocializálódott kancellár asszony vezesse az országot.” Ennek ellenére ő lett az újraegyesített Németország első olyan vezetője, aki keletről érkezett.
Könyvében provokatív módon fogalmazott az NSZK-beliek előítéleteiről: „Boldog gyermekkorom volt.” Nem idealizált, hiszen világosan kijelentette, hogy az NDK-ban diktatúra volt, annak minden árnyoldalával együtt. Ugyanakkor hangsúlyozta, nem akarta sem tagadni, sem szégyellni ezt a múltat, mert ez a történet részét képezi. Ezzel szembement a leegyszerűsítő nyugatnémet narratívával, amely az NDK-t kizárólag sötét múltnak látta.
Egy róla szóló cikk részletének felidézésével tovább árnyalta ezt az ellentétet: „Elődeivel szemben ön annyiban más, hogy nem született nyugatnémet, hanem csak tanulta az európaiságot és a nyugatnémet identitást.” Merkel erre így reagált: „Ez telitalálat. Gyakorlatilag csak tanultam az európaiságot. De hát ez Magyarországra, Lengyelországra ugyanúgy igaz.” Több ez, mint személyes önazonosság-vallomás: kritikai gesztus a nyugat-európai közvélemény felé. Merkel szerint az európaiság nem adottság, hanem tanult tapasztalat, amelyben minden nemzetnek megvan a maga útja.
Amikor a moderátor arról kérdezte, volt-e olyan pont a karrierje során, amikor úgy érezte, már nem kell bizonyítania, Merkel egyenes választ adott: „Őszintén: sosem volt.”
Nőként a politikában
A beszélgetés második tematikus blokkjában Merkel hangsúlyozta: politikai pályafutásában nőnek lenni sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint keletnémetnek – kritikusan rávilágítva a politikai színtér rejtett előítéleteire és struktúráira.
Narratívája elődje és politikai mentora, Helmut Kohl kinevezésének történetével kezdődik: „Ő azt gondolta, hogy nőügyi miniszterként jól fogom tudni képviselni a nőket.” Ez a történet nem csupán egy anekdota, hanem figyelmeztetés a szereposztás nemi és identitásorientált logikájára: a női politikus gyakran már a kinevezés pillanatában szerepmodellként jelenik meg – ráadásul a családügyi miniszteri posztot keletnémet, elvált nőként már nem kaphatta meg, az egy jóval bizalmibb pozíciónak számított. Merkel maga is tapasztalta: „voltak előítéletek, vagy legalábbis kérdőjelek”, amikor pályáját építette.
Ahogy Merkel visszaemlékezik politikai pályája 1990 és 2005 közötti gyors ívére, nem a véletlen vagy a szerencsétlenség sorozata rajzolódik ki, hanem tudatos és jól megtervezett stratégiák láncolata. „Fiatal voltam, nő és keletnémet – ez mind előny volt Helmut Kohl számára” – utalt a politikai kvóták és szereposztások mechanizmusaira. Kancellárként már maga Merkel vitte végig, hogy harmincszázalékos kötelező női kvóta legyen a cégek felső vezetésében, mivel az önkéntes vállalások nem teljesültek. „Azóta mindig sikerül nőt találni vezető pozíciókra, és nem teljesítenek rosszabbul a cégek.”
A volt kancellár főként hazájában tapasztalta meg, hogy udvariasságból sokszor nem mertek vitába szállni vele, ugyanakkor a nemzetközi színtéren „nincs könyörület, csak érdekek vannak”.
Hogy volt-e olyan pillanat, amikor előnynek érezte női mivoltát a politikában? „Igen. Ha megnézünk képeket nagy nemzetközi találkozókról vagy európai tanácsülésekről, gyakran látni tizenöt fekete öltönyt, és mellettük egy piros blézert. A »Ki kicsoda?« kérdés mindig világos volt.”
Putyin és a geopolitikai tükör
Merkel könyve egyfajta geopolitikai tükörként is értelmezhető, amelyben a volt német kancellár saját politikai pályáját és értékrendjét veti össze korunk egyik legellentmondásosabb alakjával, Vlagyimir Putyinnal. A könyvbemutatón felidézi a sokat idézett szocsi találkozó történetét, melyet nem pusztán diplomáciai anekdotaként említ, hanem kulcsként a Putyin-politika megértéséhez.
„A találkozó során ismételni kezdte, amit korábban nyilvánosan már többször kifejtett: szerinte a XX. század legnagyobb drámája a Szovjetunió összeomlása volt. Én erre azt válaszoltam, hogy számomra ez a korszak éppen a legszerencsésebb időszakot jelentette, hiszen Németország újraegyesült, Kelet-Európa országai szabadságot nyertek, és mindenki élhetett a saját elképzelései szerint. Ezzel alapvetően másként látjuk a történelmet. Emellett német kancellárként kötelességem volt kiemelni, hogy számomra a XX. század legnagyobb tragédiája a második világháború volt, amelyet Németország robbantott ki. Véleményét ezért nem tudtam osztani. Nem pusztán egy elhamarkodott megjegyzésről volt szó: meggyőződése mélyéről fakadt, és jól tükrözte, hogy gyökeresen eltérő kiindulópontból közelítjük meg a történelmet.”
Merkel mindig is óva intett attól, hogy Putyint alábecsüljék. Különösen 2015-után – ekkorra túl voltak már az Északi Áramlat 2 megállapodásán, a Krím annektálásán – ez a bizalom illúzióvá vált. „A Krím elfoglalását követően megszűnt a párbeszéd alapja: innentől kezdve nem tudjuk, hogy igazat mond-e vagy hazudik” – hangsúlyozza az egykori kancellár. Ez a politikai törésvonal a Nyugat és Oroszország kapcsolatában máig meghatározó. Merkel higgadtan vallja, hogy Németország gazdasági érdekei, az olcsó energia és Ukrajna hozzáállása – Kijev nem akart kimaradni az orosz gáz szállítása nyomán nekik járó tranzitdíjakból – is hozzájárultak a helyzet bonyolult alakulásához, ugyanakkor kiemeli: a diplomácia nem adhat felmentést az agresszióra.
Felmerült a kérdés, vajon meg lehetett volna-e akadályozni az orosz agressziót, Merkel azonban arra nem válaszolt, mit kellett volna másképp tenni. Ehelyett egy külső tényezőt emelt ki, amely szerinte súlyosbította a helyzetet: a koronavírus-járványt. „Senki nem beszélt arról, mit jelent, hogy személyes találkozók nem jöttek létre. Putyin nagyon fél a koronától, Hszi (Csin-ping kínai elnök – a szerk.) is, nem is jártak konferenciákra, senki sem járt, nem lehetett egymással szemtől szemben találkozni, vitatkozni, kompromisszumokat kötni. A nem demokratikus országokban ez még súlyosabb helyzetet eredményezett.” A volt kancellár szerint ez a személyes elszigeteltség megváltoztatta a gondolkodás dinamikáját, és „nagyon felgyorsította a dolgokat (az orosz vezetésben), az az illúzió alakult ki, hogy új rezsimet lehet hatalomra juttatni Ukrajnában”.
Menekültválság és a „Wir schaffen das”
A beszélgetés természetesen nem kerülhette el a 2015-ös menekültválságot, amely pályájának egyik legmeghatározóbb – és egyben legmegosztóbb – epizódja volt. Merkel ezen a téren is hű maradt ahhoz a nyelvezethez, amely egyszerre empatikus és racionális.
2015 tavaszán Németország belügyminisztere négyszázezer menekült érkezését jelezte előre egyéves távon. Augusztusra ez a szám nyolcszázezerre nőtt. Merkel szerint még azok sem gondolták komolyan, akik a Senkit nem engedünk be!-kampányt hirdették, hogy meg tudják állítani a migrációt. Elmondása szerint a „Wir schaffen das” (Megcsináljuk) kijelentés nem tudatos politikai jelszóként született, hanem spontán reakcióként. Utólag azonban ez a mondat politikai pályája egyik szimbólumává vált.
Merkel nem akart erőszakos határzárat vagy vízágyúzást. Alternatív megoldásnak a török megállapodást látta, amelyben Törökország vállalta, hogy hárommillió menekültet befogad, cserébe pénzügyi támogatásért és jogok biztosításáért a menekültek számára. Ez a megállapodás 2016 márciusáig mérsékelte a válságot az osztrák–német határon.
Merkel hangsúlyozta, hogy fontosnak tartotta kimondani: az európaiak bízhatnak abban, hogy képesek megoldani a problémákat, különben elveszítik értékeiket. Ez volt a „Wir schaffen das” mögött álló valódi üzenet, amely számára nem pusztán egy frázis volt, hanem politikai hitvallás.
A magyar közönség számára különösen fontos volt, hogy Orbán Viktorral ekkor váltak el útjaik: a menekültválság idején már nem tudtak közvetlenül egyeztetni, kommunikációjuk sokszor az osztrák kancelláron keresztül zajlott. Ez a törés azóta is meghatározza a német–magyar viszonyt.
A hatalom iskolája: kezdeményezés, magány, felelősség
Zárásként a kérdező arra volt kíváncsi: mi változtatta meg leginkább? Merkel három kulcsélményt emelt ki.
Először is a kezdeményezés felelősségét. „Azt hittem, majd mások hoznak ötleteket, de kancellárként nekem kellett megfogalmazni azokat.” A következő kulcsélményként a magányt említette. „Az ember magányos lesz, mert végső soron a főnöknek kell döntenie. Ha balul sül el, egyedül ő vállalja a felelősséget.” Merkel szerint ez a tapasztalat minden politikai vezető sorsát meghatározza. Végül a volt kancellár kiemelte a kíváncsiság megőrzését. „Nem szabad cinikussá válni, mert akkor elveszíted azt, amiért odakerültél. Mindig emlékezned kell: azért vagy ott, mert sokan rád szavaztak.”
A beszélgetést személyes vallomással zárta: a hatalom nem csak erőt adott, hanem sok mindent el is vett – kancellárként elveszítette barátai és családja bizalmát. „Ha bármi történt a világban, rögtön a politikához kellett fordulnom, nem a szeretteimhez.” Ugyanakkor hozzátette: „Imádtam. Nagyszerű érzés, ha az embernek ekkora felelőssége van.”
Fotók: Animus Könyvek / Fóthi Levente
|
