„Rusz földek összegyűjtése”

A Moszkva központú orosz állam (előbb a Moszkvai Nagyfejedelemség, majd a cári Oroszország) születésétől fogva alapvetően imperialista, területszerző jellegű. A „rusz földek összegyűjtése” (vagyis a mongol hódítás előtt létező Kijevi Rusz területének elfoglalása) a XV. század elejétől a mindenkori uralkodók hivatalos programja. Ennek az államnak tehát immanens része a mai Belarusz és Ukrajna megszerzése iránti olthatatlan vágy, amelyről egyetlen uralkodó sem mondott le egyetlen pillanatra sem. Ám az orosz állam ezt a területszerző célját éppen a tőle nyugatra elterülő hatalmas lengyel–litván államközösség léte miatt évszázadokig nem tudta realizálni, ám végül a XVIII.  század végére a belügyekbe avatkozással, bomlasztással, korrumpálással, az állam meggyengítésével, végül pedig katonai agresszióval sikerült elérniük hőn áhított céljukat: az egykori Rusz az orosz cár jogara alatt egyesült, sőt a lengyel állam egykori magterülete is a birodalom részévé vált.

Ez a birodalom először 1917-ben omlott össze, amikor e területek nagyjából felét elveszítette, ám 1945-ben Sztálinnak sikerült nemcsak visszaszerezni őket, hanem befolyását azokon túlra is ki tudta terjeszteni (az egész mai Közép-Európára), majd 1991-ben másodszor is összeomlott, amikor az oroszok e területek teljes egészét elveszítették. Ugyanakkor Moszkva az elmúlt három évtizedben sem mondott le egyértelműen imperialista/revizionista céljairól, mígnem 2007-ben Vlagyimir Putyin orosz elnök a müncheni biztonságpolitikai konferencián már a befolyási területek és érdekszférák újrarendezésének kérdését nyíltan fel is vetette. 2008-ban az orosz–grúz ötnapos háború azt is megmutatta, hogy a Kreml urai nem riadnak vissza az országhatáraikon túli katonai erő alkalmazásától sem. 2014-ben a Krím annexiója és Ukrajna két délkeleti megyéjében a Moszkva által támogatott fegyveres konfliktus pedig már azt is bizonyította, hogy az orosz vezetés a korábban általa is aláírt nemzetközi szerződéseket is figyelmen kívül hagyva területi terjeszkedésbe kezdett.

 Geopolitikai örökség

 A lengyel történelmi tapasztalatokból két következtetést lehet levonni. Egyfelől, ha Oroszország uralja a Baltikumot, Belaruszt és különösen Ukrajnát, akkor az Lengyelország létére közvetlen fenyegetést jelent. Másfelől – ennek fordítottja –, ha Oroszország és Lengyelország nem érintkezik egymással közvetlenül, akkor az utóbbi nagyobb biztonságban érezheti magát, s ha él ezzel a kivételes történelmi lehetőséggel, akkor a köztes államokban növelheti is a befolyását Oroszország kárára.

Ma Lengyelország az egyetlen olyan NATO- és EU-tagállam, amely Oroszországgal, Ukrajnával és Belarusszal is érintkezik, és Litvániával együtt az a modern kori állam, amely korábban évszázadokon keresztül egy államban élt az ukránokkal és belaruszokkal, és Moszkva nyugati irányú terjeszkedésének is gátat vetett. Ez az az örökség határozza meg a lengyelek regionális önképét. Eszerint Lengyelország nem közép-európai állam abban az értelemben, amelyben Magyarország tud gondolkodni. A lengyelek mentális térképe tőlünk messze északra és keletre húzódik, s abban Kijev vagy a Dnyeper alsó folyása éppúgy ott van, mint a Baltikum déli része és Szilézia. Ez nem a mi Habsburg Monarchián alapuló Közép-Európánk, amelyben már Krakkó és Lemberg (ma Lviv) is a periférián helyezkedik el. Először is ezt kell tudatosítanunk.

 A lengyel keleti politika

A 2022-es Ukrajna elleni orosz agresszió alapvetően megváltoztatta Európa és a világ addigi rendjét. Ez nem lokális háború, mivel globális kihatásai vannak. Új helyzet, történelmi fordulat állt be. A Szovjetunió szétesése után 2022-ig, de főleg 2014 előtt lehetséges volt azzal érvelni, hogy Oroszország nem agresszív, és nincsenek területszerző céljai, s lehetett vádolni a lengyeleket azzal, hogy nem folytatnak racionális, pragmatikus politikát, ez azonban már a múlt. Az orosz imperializmus a szemünk előtt újjáéledt, és  bebizonyította, hogy a lengyelek nem tévedtek, amikor erre készültek. (Voltak ugyan Lengyelországban is az oroszokkal kompromisszumot kereső kormányok 2007 és 2010 között, de ez a politika már a 2010-es szmolenszki légikatasztrófa után háttérbe szorult, 2022 után pedig eltűnt.)

A fentiek a lengyel politika védekező reflexeiből adódnak, de vannak a lengyel stratégiának kezdeményező elemei is. Ezek jelentik a lengyel keleti politikát. Ennek történelmi gyökerei természetesen szintén a lengyel–litván államközösségben fedezhetők fel, amely egyfajta mitikus közös térként jelenik meg napjainkban. Olyan multietnikus és sokvallású államalakulatként, amelyben négyszáz éven át együtt éltek litvánok, lengyelek, belaruszok és ukránok. Az érzelmi indítékokat reális megfontolások is erősítették. Az államközösség felszámolásának, a XIX–XX. századi sikertelen felkeléseknek és szabadságharcoknak keserű tapasztalatai, valamint az, hogy a világ 1939-ben és 1945-ben is magára hagyta Lengyelországot, világossá tette a lengyelek számára, hogy a régióban kell partnereket találniuk saját függetlenségi céljaik eléréséhez.

 Emigráns stratégiaalkotás

E gondolatok 1945 után természetesen az emigrációban szökkentek szárba, mivel otthon a Szovjetunió egysége megkérdőjelezhetetlen volt, a baltiak, belaruszok és ukránok függetlenségi törekvéseinek támogatásáról pedig szó sem lehetett. Párizsban azonban szabadon lehetett gondolkodni, és az ott működő lengyel Irodalmi Intézetben, illetve a Kultura című lap körül csoportosuló gondolkodók kidolgozhatták az antiimperialista lengyel stratégiát. A Jerzy Giedroyc és Juliusz Mieroszewski által az 1970-es években megfogalmazott lengyel keleti politika lényege, hogy a lengyelek és a birodalom által elnyomott nemzetek (ebbe még az orosz nemzetet is beleértették) célja közös: a szabadság kivívása és a független államiság megteremtése. Lényegében a modern nemzetállami stratégiát állították szembe a történelem szemétdombjára kívánt birodalommal. Ezért – e gondolatmenet szerint – a lengyeleknek nem szabad igényt formálniuk a háború előtti, különösen nem a XVIII. század előtti keleti határterületekre, nem szabad, hogy a többi elnyomott nemzet azt gondolja, hogy a lengyelek csak felváltani szeretnék a cári uralmat, hanem éppen ellenkezőleg, bizalmat kell építeni az ukránok, belaruszok és más elnyomott népek körében a lengyelek iránt. Az öntudatra ébredt nemzetek ugyanis éppen úgy, mint a lengyelek, a szovjet formában tovább élő orosz imperializmus ellenségei. Külön-külön nem, de együtt sikerülhet a régió felszabadítása. Ez a program, vagy ahogy nevezni szokták, a Giedroyc-doktrína 1989 után a lengyel kormányok vezérelvévé vált.

 Kivételes fejlődés

A rendszerváltáskor látszólag sikerült győzelemre vinni a lengyel keleti politikát. A Szovjetunió szétesett, Lengyelország és Oroszország között létrejöttek a független államok. A Moszkva központú állam nyugati határai a nagyjából a XVII. század első felében létezett vonalakig szorultak vissza: vagyis Oroszország elveszítette azokat a területeket, amelyektől birodalomnak érezhette volna magát. Csak az volt a bökkenő, hogy Oroszország továbbra sem akart lemondani birodalmi szerepéről, mivel az hamar kiderült, hogy nincs orosz nemzeti tudat birodalmi tudat nélkül.

Az elmúlt három évtized Lengyelország történetében a kivételes fejlődés időszaka. Nem csupán a függetlenséget, hanem a békés és demokratikus fejlődés lehetőségét kapta meg a nemzet. Harminc év alatt Európa szegényházából a kontinens legdinamikusabban fejlődő gazdasága bontakozott ki. Ma már az egy főre eső GDP-ben elérik a nyugat-európai átlag hetvenkilenc százalékát, s van rá esély, ha a békés időszak folytatódik, hogy ezt kiegyenlítsék. 2023-ban várhatóan hétszáznyolcvan milliárd dollár körül lesz a bruttó hazai össztermék értéke, amellyel megközelítik a világ húsz legnagyobb gazdaságát tömörítő G20 csoportot. Lengyelország jelenleg olyan helyzetben van, amelyhez hasonlót több száz évre visszamenőleg sem tudunk példaként felhozni a történelemből. Teljes mértékben érthető, hogy nem szeretnének újra az orosz imperializmus áldozatává válni.

 Az orosz imperializmus feléledése

A lengyel politika a már említett 2007-es Putyin-beszéd után megkongatta a vészharangot, mert azt olvasta ki belőle, hogy Oroszország szándékában áll az addigi európai status quo felborítása. 2008-ban az orosz–grúz háború idején Lech Kaczyński államfő Tbilisziben elsőként figyelmeztetett az orosz imperializmus veszélyeire, majd 2009-ben a második világháború kirobbanásának a hetvenedik évfordulóján, a Westerplattén (Gdańsk) hangsúlyozta, hogy „nem szabad engedni az imperializmusnak vagy akár a neoimperialista tendenciáknak”.

Az imperializmus elutasítása egyben értékválasztást is jelent. A szabadság és az egyenlőség értékeinek követését és követelését. Miszerint minden nemzetnek joga van önálló állami léthez és a saját életének elnyomástól független megszervezéséhez. E cél elérésének egyik fő eszköze ma a Lengyelország és Svédország által 2009-ben kezdeményezett Keleti Partnerség program, amelynek feladata az együttműködés elmélyítése Belarusszal, Ukrajnával, Moldovával, Grúziával, Azerbajdzsánnal és Örményországgal, végső soron felkészítésük az EU-tagjelölti státusra. E sokéves munka tette lehetővé, hogy az orosz agresszió után Andrzej Duda államfő javaslatára az EU elismerte Ukrajna tagjelölti státusát.Szintén az értékválasztáshoz kapcsolódik, hogy Lengyelország a szuverén egyenlőségen alapuló államok és nemzetek közösségében hisz, elutasítja az imperializmus minden formáját, a nagyhatalmak hegemónia-törekvéseit és érdekszféráikat. Egyúttal azt feltételezi, hogy a közép-európai és a kelet-közép-európai régió országait ez az antiimperialista tradíció és tapasztalat összeköti, és ezzel a tudással Európában és a világban a közjót lehet gyarapítani. „Európa jövője nem épülhet a szabadság és a szolgaság közötti kompromisszumra, hanem csakis a birodalmi hagyományok elutasítására” – hangsúlyozta Zbigniew Rau külügyminiszter 2023. április 13-án a Szejmben elmondott miniszteri expozéjában.

Két cél

Így jelenleg két kimondott cél vezérli a lengyel külpolitikát. Az első a régió minden egyes államának szubjektivitására és mindenekelőtt a régió egészének szubjektivitására vezethető vissza. Varsó szerint csak akkor lehetséges a közös felelősségvállalás valamennyi államunk sorsáért és a szolidaritás mindegyikükkel, ha ezt az elvet mindenki elismeri. A második cél pedig az, hogy a régió államai – mint egész – a lehető legnagyobb mértékben növeljék közös befolyásukat a szabad világ, a demokratikus Európa és az Észak-atlanti Szövetség politikájának alakításában.

Lengyelországnak komoly tapasztalata van a háborús pusztítás valóságáról (lásd második világháború), ezért a nemzetközi biztonsági rendszer alakításában aktív szerepet vállal, egyúttal ragaszkodik az írott nemzetközi szerződések és egyezmények szigorú betartásához. A lengyel álláspont szerint az EU és a NATO politikáját formálhatják  a különböző regionális együttműködések, ezért Varsó nagy hangsúlyt fektet ezek erősítésére. Elsősorban természetesen azokra, amelyek stratégiai céljaik elérésében eszközként szolgálhatnak (Három Tenger Kezdeményezés, Bukaresti Kilencek, Lublini Háromszög, Rigai kezdeményezés, Trilog – lengyel–román–török együttműködés). Lengyelországot biztonságpolitikai szempontból stratégiai érdekek kötik össze a három balti állammal a Balti-tengeren, illetve Romániával a Fekete-tengeren.

 Visegrád

A visegrádi együttműködés nem szerepel a fenti felsorolásban. Ennek oka, hogy a négy tagállam között nincs konszenzus az orosz politika értékelésében. Elsősorban a magyar kormány az, amely következetesen ragaszkodik a német szociáldemokraták által a hatvanas években megfogalmazott „Ostpolitik” (keleti politika) elveihez, miszerint Moszkvával lehetséges partneri viszonyt kialakítani, kompromisszumok árán imperialista vágyaik csillapíthatók, és a kölcsönös bizalom alapján a béke is helyreállítható. A lengyel tapasztalatok azonban, mint szó volt róla, mások, így a visegrádi együttműködés jelenleg nem szolgálhat eszközként a lengyel stratégiai célok eléréséhez.

Továbbá Varsó szerint e regionális együttműködések sikerének és Európa biztonságának alapja a biztos lengyel–amerikai szövetség. Az USA támogatása nélkül ugyanis nincs esély arra, hogy céljaikat elérjék. Európa nincs abban a helyzetben, hogy az USA nélkül a saját biztonságát garantálja. Ugyanakkor az is látszik, hogy vannak kritikusai is ennek a felfogásnak, akik azt mondják, hogy nem szabad a biztonság kérdésében kizárólag az amerikai garanciákra számítani, Lengyelországnak saját érdekei vannak, amelyek nem biztos, hogy mindig egybe esnek a washingtoni érdekekkel. Ezért Varsó feladata, hogy megteremtse a feltételeit a saját biztonságának garantálásához.

 A szerző az NKE Közép-Európa Kutatóintézetének munkatársa

 Nyitókép: Lengyelország kimondja a halálos ítéletet Oroszország fölött (az 1863-as januári felkelés), XIX. századi metszet