Az egész Európát lelkesítő magyar önvédelmi háború, amely a birodalmi önkény elleni nemzeti kiállás jelképévé vált, hamar Magyarországra vonzotta a buzgó külföldieket, akik közül a lengyeleket ismerik legtöbben nagy létszámuk, a harcokban tanúsított egyéni hősiességük és az emigrációban betöltött szerepük miatt. Elsőnek azonban a bécsi önkéntesek érkeztek, köztük az Akadémiai Légió százhatvan tagja, a magyar ügy iránti nemzetközi értelmiségi rokonszenv megjelenítői. Köréjük szerveződött meg a magyar szabadságharc Bécsi Légiója, amelynek tagjai végigküzdötték a háborút a honvédség oldalán, majd részeként. Ennek ellenére történeteik, hőseik kevéssé ismertek, síremlékeik nagyrészt elenyésztek, magyarországi közterület nem viseli nevüket, a köztudatban főleg Jókai Mór Kőszívű ember fiai című regényében és Várkonyi Zoltán belőle készült filmjében betöltött mellékszerepeik kapcsán élnek.
Az idén ötvenéves fekete márványtábla ebből a szempontból, de keletkezéstörténetét tekintve is a magyar emlékezetkultúra egyedi öröksége. Ötlete Kovács István történészhez, műfordítóhoz és költőhöz (a rendszerváltoztatás után krakkói főkonzulhoz, a Magyar Művészeti Akadémia tagjához) kötődik, aki az Illyés Gyula Herder-díja révén kapott ösztöndíjból Bécsben folytatott tanulmányokat, majd az Eötvös Collegiumba (akkori hivatalos nevén: ELTE Eötvös József Kollégiuma) visszatérve nevelőtanárként javasolta az igazgatónak egy önálló szabadtéri Eötvös collegiumi 48/49-es emlékmű felállítását. A táblát annak ellenére sikerült föl is avatni az 1849. évi tavaszi hadjárat győztes budavári honvédrohamának 125. évfordulóján 1974. május 21-én, hogy a korábbi évek brutális rendőri oszlatásai után a pártállam és az egyetem különösen gyanakodott minden alulról jövő „márciusi” kezdeményezésre. Noha az emlékmű védnökségére hivatalosan sikerült megnyerni a Hazafias Népfrontot és személyesen Ortutay Gyulát, illetve koncepciója nem mondott ellent a kötelező kommunista internacionalizmusnak, koszorúzása a diktatúra bukásáig mindig titkosrendőri felügyelet alatt történt.
Megemlékezők a Bécsi Légió táblája előtt a budai Vár déli rondellájának falánál 2024. március 15-én
A Várprogram keretében jelenleg felújítás alatt álló helyszín, a déli rondella átadása 2025-ben várható. A tábla tulajdoni viszonyait és műszaki sorsát a Várkapitánysággal történő egyeztetések révén a kultusz folytonosságát fenntartó szervezeteknek – az Eötvös Collegium Baráti Körének és a Mika Sándor Egyesületnek (a Collegium volt történészhallgatóinak szövetsége) – sikerült megnyugtatóan biztosítaniuk, így a felújított műemléki falszakaszon ez a ritka, térségünk történetére jellemző szabadságemlékmű az őt megillető körülmények között válik majd újra fölkereshetővé a helyreállítási munkálatok befejezése után. Addig is az ünnepélyes évforduló emlékére a kultusz éltetői az érintett hazai és külföldi intézmények, illetve társszervezetek részvételével a tábla üzenetéről és a hozzá kapcsolódó, aktuális közéleti-kulturális kérdésekről tudományos és ismeretterjesztő fórumokon fognak megemlékezni.
Megemlékezők az emléktáblánál 2019. március 15-én
Vivat Academia, vivant professores!
A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos titkára, a Mika Sándor Egyesület elnöke
Ortutay Gyula
Beszéd a Bécsi Légió emléktáblájának fölavatásán
Budavár, 1974. május 21.
Ortutay Gyula (1910–1978) néprajzkutató, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1943-tól a Kisgazdapárt, 1945-től titokban a Kommunista Párt tagja. Vallás- és közoktatásügyi minisztersége (1947–1950) alatt államosították az egyházi iskolákat. Utóbb az Elnöki Tanács tagja (1958–1978), a Hazafias Népfront alelnöke (1964–1978), az országgyűlés kulturális bizottságának elnöke (1970–1978), a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnöke (1964–1978). Jelentős szerepet vállalt a magyar etnográfia intézményesítésében.
Az emléktáblák kettős jelképűek. Jelképezik a „betűbe vésettek” örökségét, de jelképezik azokat is, akik a márványlapokat „pártfogásukba vették”, szemmagasságban ház- és várfalakra csavarozták.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepségsorozata az idei esztendőre is átnyúlik. A mai napon ünnepeljük a budai Vár bevételének 125. évfordulóját. Ötnegyed százada annak, hogy a tavaszi hadjáratot megvívó hős hadtestek önkéntesei rohamra indultak a várat megszálló zsoldosok ellen. A rohamra senkit sem kötelezett parancs, az első sorokat önkéntesek töltötték ki. Huszárok, honvédek, utászok összekeveredett gomolyaga tört a várfalakra. Köztük a fekete egyenruhás bécsi diákok két százada. Jókai nem túlzott bátorságukat megidézve. A majd háromnegyed esztendő magyarországi harcai hősökké avatták a Bécsi Légió katonáit. A korabeli véleményt a hadtörténet is megerősítette: a Bécsi Légió a szabadságharc egyik legforradalmibb, legmegbízhatóbb egysége volt. Első századai, az úgynevezett Szeredy-szabadcsapat még legális körülmények között érkezett Magyarországra 1848 szeptemberében, néhány nappal azelőtt, hogy Jellačić a Béccsel való nyílt szakítás előtt átlépte hadaival a Drávát. Ezután már folyamatosan érkeznek önkéntesek a császárvárosból, legnagyobb tömegben az október 6-i bécsi forradalom leverése után. Zömükben a diáklégió tagjai, de megtaláljuk közöttük a Nemzeti Gárda bal szárnyának katonáit s a bécsi proletariátus képviselőit is. A bécsi forradalom bal szárnyának törekvése a német egység demokratikus alapokon történő egyesítése volt, amelyért Engels is fegyvert fogott. A császári udvar mindent megtett ennek megakadályozására. A Bécs ellen folyó hazai forradalmi harc találkozott a forradalmi Bécs törekvésével. Alapot teremtett egyfajta nemzetközi összefogásra.
A Bécsi Légió harca a közös szabadság kivívását célozta és szolgálta. Egységei különböző hadtestekbe voltak beépítve. Hat százada Bem alatt szolgált az Erdélyi Hadseregben, és a téli hadjárat végére zömük el is esett. Katonáik ott voltak Damjanich híres III. hadtestében, Aulich hadtestének két bécsi százada a közelünkben rohamozta a vízivárost százhuszonöt évvel ezelőtt.
Szép vállalkozása volt az Eötvös Collegium diákságának, hogy internacionalista hagyományai közé beépítette a szabadságharc nemzetközi egységének, a Bécsi Légiónak a tetteit, és vállalta emlékük ápolását azoknak, akiknek példamutató cselekedeteit csak elzárt levéltári dokumentumok, poros memoárok és jobb esetben kézikönyvek néhány sora idézi meg. A haza iránti szeretet és a nemzetköziség mély, hiteles öntudata lelkesítette a nagy múltú intézmény ifjúságát, hogy önként kivette részét abból a nagy ünnepségsorozatból, amely az elmúlt esztendő első napján kezdődött. Egy ifjúság csak akkor lehet igazán internacionalista, ha megtanulta hazáját bölcsen és igazán szeretni, munkájával, gondolataival képviselni. Annak a népnek a tisztelete, amely utunkra bocsátott, elvezetett a többi nép szívéig is. Mi, magyarok büszkén és mélyen átélve vállaljuk a nemzetköziséget, és számot vetve a múlttal, vállaljuk saját jelünket és jövőnket is.
Az a lelkesedés, amely az Eötvös-kollégisták szép tervét megvalósította, keresztmetszetében is rávilágít a társadalom gondoskodására. A tervet pártfogolta az emléktáblát biztosító Fővárosi Tanács, pártfogolta a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága, a tábla tervét elkészítő Matzon Frigyes szobrászművész, nem leplezhetnénk le ezen a szép évfordulós napon a Kőfaragó és Épületszobrászati Vállalat dolgozóinak áldozatos munkája nélkül. Mindenkit csak az „ügy” iránti szeretet és lelkesedés ösztönzött.
Az emléktáblák kettős jelképűek. Jelképezik a „betűkbe vésettek” örökségét, de jelképezik azokat is, akik a márványlapokat „párfogásukba vették”, a ház- és várfalakra csavarozták.
Legyen ez a tábla jelképe mindennapi munkánknak és gondolkodásunknak is.
(Beszédíró: Kovács István)
Kovács István
Az emléktábla
A hamburgi Toepfer Alapítvány által létesített, 1963 és 2006 között kiosztott Herder-díjat a Bécsi Egyetem ítélte oda a közép- és délkelet-európai művészeti és tudományos kapcsolatokat előmozdító személyeknek. A díjazottak jelentős pénzjutalmat kaptak, és javaslatukra egy-egy fiatal tehetség egy évig ösztöndíjasként a Bécsi Egyetemen tanulhatott vagy kutathatott. Az első magyar Herder-díjas 1965-ben Németh László volt. Franyó Zoltán (1887–1978) költő, szerkesztő, műfordító, a határon túli magyar irodalom termékeny és sokoldalú képviselője. A Herder-díjat 1972-ben Ortutay Gyula is megkapta.
1970-ben Illyés Gyula lett a Herder-díj magyarországi kitüntetettje. (Rajta kívül abban az évben még egy magyar író is megkapta ezt a díjat: a temesvári Franyó Zoltán). A díjhoz lehetőség tartozott: a kitüntetett egy fiatal pályatársát ösztöndíjjal Bécsbe küldhette tanulni. Elérhetetlen föld című antológiánk háromévi küzdelem után 1969 decemberében jelent meg, s költőit, Illyés Gyula és Flóra néni József-hegyi otthonukban vendégül látták a Kilencek Budapesten élő vagy éppen tartózkodó tagjait karácsony másnapján. Illyés talán a történelem s különösen a szabadságharc iránti érdeklődésem miatt jegyezhette meg a nevemet, s azt is, hogy tudok németül. Ösztöndíjasjelöltként rám esett a választása. Így tanulhattam 1970 szeptemberétől két féléven át a Bécsi Egyetemen. A külhoni beilleszkedésben Szépfalusi István, a Bornemissza Társaság elnöke, a bécsi magyarok evangélikus pap-mindenese volt segítségemre.
A hatvanas években több kiadást megért Ausztria története miatt hírneves Erich Zöllner professzor előadásait hallgattam, s szemináriumára jártam, aki a Népek Tavaszának eseményeit ismertette, taglalta, elemezte sajátos módon. Az 1848-as októberi bécsi forradalmat „feldühödött bandák” (wütende Banden) gaztetteként mutatta be. Igyekeztem magam túltenni megfogalmazásán. Azon viszont már megütköztem, hogy a magyar szabadságharcról szóló előadásain kihagyta a honvédsereg tavaszi hadjáratát, egy szétmorzsolt tőmondatban említette csak meg az orosz beavatkozást, s Windischgrätz Kápolnánál aratott győzelmét varrat nélkül Haynau temesvári diadalához forrasztotta. A császár bosszú koncepciós pereiről, az októberi megtorlásokról már egy szót sem ejtett. Szemináriumi dolgozatom témájában közösen állapodtunk meg: A magyar és az októberi bécsi forradalom kölcsönhatása a korabeli röpiratok tükrében.
A röpiratgyűjteményhez könnyen hozzáfértem a bécsi Nemzeti Könyvtárban, s rengeteget lemásoltam belőlük – kézzel és fénnyel is. (A fénymásolt anyag ma már alig kivehető.) Én persze másként közelítettem meg a bécsi forradalmárokat, különösen az akadémiai légió tagjait, mint Zöllner professzor. Hősöknek tartottam őket, s Pulszky Ferencet remek diplomatának, aki felismerte a sajtó és a falragaszok, a röpiratok mozgósító erejét. Dolgozatomat ebben a szellemben írtam meg. A professzor úr szóra se méltatta, adott rá egy közepest. Indexemet is mintha enyhe undorral írta volna alá. Eszembe jutottak a Nagyszeben falai alatt elhullott légionisták, akik a 11. zászlóalj honvédeivel versenyezve rohamozták meg a sáncokat… Ki emlékszik már rájuk? Ez nemes bosszúállásra serkentett.
1971 nyarán tértem vissza Bécsből. Mivel állásom nem volt, Tóth Gábor igazgató úr, pedagógiatörténész, aki újjászervezte a Collegiumot, felajánlotta, hogy felvesz takarítónői státuszba, de nevelőtanárként kell majd tevékenykednem, némi időt szánva a Collegium rendezetlen levéltárára is. A teendőkkel kapcsolatos beszélgetéseink során vetettem fel neki; mi volna, ha a bécsi légionistáknak emléktáblát állítanánk a budai Vár falán, s hagyományt teremtenénk, hogy március 15-én oda járjunk koszorúzni. E történelmi emlékezetet erősítő, tápláló szellemi vállalkozásba – internacionalista jellege miatt – nem lehet belekötni. Tóth Gábornak tetszett az ötlet, s talán az is megfordult a fejében, hogy így a kollégistáknak nem marad idejük a jeles napon a Kerepesi úti temetőbe villamosozni, hogy ott a Kossuth-mauzóleumot és a Woroniecki-obeliszket koszorúzzák. Ugyanis hozzájuk egy – valami csoda folytán – épen maradt 1956-os parcella mellett vezetett az út… A diákok persze óhatatlanul szétszóródtak a hantok között, megdöbbenve az eltemetettek életkorán, haláluk időpontján, s egyik-másik sírfeliraton is. 1971 márciusa is persze már előrevetítette annak árnyát (vagy dicsfényét), hogy előbb-utóbb a Petőfi-szobornál, a múzeumkertnél is történni fog valami, ami a magabiztosnak mutatkozó hatalmat megdöbbenti. (Történt is 1972-ben és 1973-ban!)
A legközelebbi találkozónkon Gábor már felszabadult volt. Olyan, amilyennek ritkán láttam. „Átadtam a táblára vésendő szöveget a kerületi kőfaragó vállalatnak – közölte jókedvűen. – Amikor a vezetőjükben tudatosodott, miről van szó, azonnal leszögezte: »Ezt megcsináljuk ingyen!«” Gábor behúzta az ajtót, s pillanatnyi lelkesültségében olyat mondott, amit a korábbi két és fél évtized során aligha. „Tudod, egy régi vezérkari százados a kőfaragó brigád vezetője…” És jobb könyökét megemelve hozzátette: „Ilyen ember…”
Benyovszky Győző, a magyar királyi 10. (kaposvári, „rosseb”) gyaloghadosztály vezérkari századosa Budapest ostromában (amelyről két forrásértékű naplót is vezetett) esett fogságba. Miután 1948-ban hazatért háromévi orosz kényszermunkáról, lefokozták, és elbocsátották a honvédségtől. Eltűnt apósának életfogytiglani börtönbüntetést kiszabó perében és a személye elleni feljelentések folytán is meghurcolták. Az 1950-es években átképezte magát kőfaragóvá, majd a Kőfaragó és Szobrászati Vállalat munkavállalója lett. Nevéhez fűződik a poliésztergyantával történő kőburkolás technológiájának hazai találmánya. 1974-ben (hatvanévesen) a vállalat országházi üzemegységében volt részlegvezető. 1993-ban a Honvédelmi Minisztériumban működő Rehabilitációs Bizottság javaslatára nyugállományú ezredessé léptették elő.
A táblaavatás napján vagy az azt megelőző napon nemzetközi tudományos konferenciát rendeztünk, amelyen két bécsi diáklány vagy egyetemi gyakornok is előadott a márciusi és az októberi forradalomról. Én megírtam életem első (de nem utolsó) beszédét valaki másnak. Már nem emlékezem, mit változtattak rajta.
Évekkel később részt vettem egy collegiumi március 15-i ünnepségen. A diákok számára mi sem volt természetesebb annál, hogy mentünk a Bécsi Légió emléktábláját megkoszorúzni a budai Várhoz...
Időközben rendbe hozták a Kerepesi úti temető sokáig kiátkozott 1956-os parcelláját is (21-es a száma, ha emlékezetem nem csal). Jó volna, ha az Eötvös Collegium diákjai az ott elhantolt hősökről sem feledkeznének meg!
