Gyönyörűen kezdődött az idei október. Rögtön a második napján érkezett a hír, hogy Nobel-díjat kapott Karikó Katalin. Ilyenkor azonnal beindul a szerkesztő, gyorsan hírt kell adnunk a nagy eseményről az Országút internetes oldalán, illetve a már betördelt lapból valamit ki kell hagynunk, hogy oda is bekerülhessen a szenzációs hír.
Telefon ide, telefon oda, minden elrendeződik. Másnap jött az újabb meglepetés, a fizikai Nobel-díjat is magyar tudós, Krausz Ferenc kapja. Újabb telefonok, és újabb átrendezése a nyomdába készülő oldalaknak. Ez így van rendjén. A nagy hírek rendre lapzárta után érkeznek.
Szívesen tettük volna meg harmadszor is ugyanezeket a műveleteket, ha az irodalmi díj is minket illetett volna. Szóval jó volt magyarnak lenni ezekben a napokban. Napokig minden beszélgetés a díjakról és a díjazottakról szólt. Szinte egyöntetű volt a büszkeség, ami az embereket eltöltötte, de voltak érdekes reakciók is.
Egy régi kollégám például a hírek hallatán azon kesergett, hogy lám, megint bebizonyosodott, ez az ország elüldözi a tehetségeket, csak külföldön tudnak kibontakozni. Pikírten megjegyeztem:
– Amit mondasz, az eléggé elszomorító mindkettőnkre nézve.
– Miért? – kérdezte.
– Mert sem téged, sem engem senki nem akart elüldözni. Talán mert tehetségtelenek vagyunk? Elgondolkozott, és kissé el is szontyolodott.
Egy másik ismerősöm ezekben a Nobel-díjak hozta kegyelmi napokban azt mondta, hogy a velünk mindig ellenséges svédek miatt kinyílik a zsebében a bicska. Viccesen megkérdeztem tőle, hogy annak a bizonyos bicskának esetleg svédacél pengéje van? Azt kérte számon rajtam, miért nem ítéljük el kategorikusan a svédeket, akik mindig ellenségesen viszonyulnak hozzánk.
– Ezt nem a legjobbkor mondod – válaszoltam –, hiszen tegnap és ma is a Svéd Tudományos Akadémia állította a magyar tudósokat példaképül a világ elé. Ezért akár hálásak is lehetnénk, nem?
