Vajon a skótok, akikben a XX. század közepe óta  egyre erősebb a függetlenség vágya, bár a maguk gael nyelvéről lemondtak az angol javára – Petőfijük, Robert Burns is angolul írt ­–, most a Brexit után kilépnek-e az Egyesült Királyságból? 

Idén májusban dönteniük kell a skótoknak arról, kívánnak-e újabb népszavazást hazájuk függetlenségéről.  Választás lesz ugyanis Skóciában, és a fő esélyes, a jelenleg is kormányzó Skót Nemzeti Párt egyértelművé tette, hogy a rá adott voksokat a függetlenség kivívására szóló felhatalmazásként fogja tekinteni. 2014 szeptemberében viszont egyszer már szavaztak a kiválás kérdéséről – vajon lehet-e erről ismét véleményt nyilvánítani?

A brit identitás szerepe

A Brexit-tárgyalások során a brit kormányzat nem minden alap nélkül állította, hogy az Európai Unió az Egyesült Királyság integritását veszélyezteti, hiszen Észak-Írország gazdasági különválasztásnak kikényszerítése nehezen egyeztethető össze a szuverenitás hagyományos felfogásával. Valójában azonban kezdettől fogva nyilvánvaló volt az is, hogy az EU-ból való kilépés, még ha szólnak is mellette érvek, fenyegetni fogja a brit állam egységét. Ezt a veszélyt a 2016 júniusában tartott népszavazás eredménye előrevetítette, mert hiába szavazta meg a brit polgárok 52 százaléka a kilépést, az Egyesült Királyság négy alkotórészéből kettőben, Skóciában és Észak-Írországban a Brexit elutasítása kapott többséget. A legtöbben (62 százalék) Skóciában szavaztak nemmel, és Nicola Sturgeon skót kormányfő azonnal kijelentette, hogy hazáját nem lehet akarata ellenére kirángatni Európából. 2020. január 31., vagyis az Egyesült Királyságnak az EU-ból való hivatalos távozása óta a közvélemény-kutatások növekvő függetlenség-párti többséget jeleztek, és a YouGov intézet által készített felmérésből az is kiderül, hogy mind a négy országrészben a polgárok többsége immár arra számít, hogy az öt és fél milliós Skócia 10 éven belül függetlenné válik. Eközben Észak-Írországban is folyamatosan erősödik azoknak a tábora, akik az Ír Köztársasághoz szeretnének csatlakozni. Küszöbön áll az Egyesült Királyság felbomlása?
Tévedés lenne azt gondolni, hogy ennek a veszélyét pusztán a Brexit-döntés váltotta ki. Valójában ez a gondolat már a XX. század utolsó harmadában felmerült; az ismert skót szerző, Tom Nairn már 1977-ben a királyság felbomlásáról írt (The Break-Up of Britain), és 2000-ben publikált könyvének egyenesen a „Nagy-Britannia után” (After Britain)  címet adta. Mondhatjuk persze, hogy e jóslatok elsietettek voltak, de tény, hogy a brit államot legitimáló brit tudat az ezredfordulóra érezhető mértékben gyengülni kezdett, s ez a tendencia azóta sem fordult meg. A brit identitás XVIII. századi megteremtése igazi sikertörténet volt, hiszen úgy zajlott le, hogy közben a premodern eredetű nemzeti identitásokat nem szüntette meg. A skót identitás így élte túl az Angliával való 1707-es uniót és az önálló skót állam megszűnését, mint ahogy Wales bekebelezése sem vonta maga után a lokális kötődések és hagyományok teljes elhalását. A brit identitás sikerének fontos előfeltétele volt, hogy a domináns angol elit ellenálljon a kísértésnek, és ne a szűkebben vett angol nacionalizmust, hanem a birodalmi – vagyis a brit – tudatot állítsa középpontba. Skócia így akadálytalanul be tudott kapcsolódni az ipari forradalomba és a tengerentúli terjeszkedésbe, mindkét folyamat gyümölcseiből bőven részesülve. A fentebb említett Nairn meg is rótta a skót középosztályt: szerinte olyan jól boldogult a birodalomban, hogy elveszítette minden érdekeltségét a nemzeti mozgalomban.

„Hatalomátruházás” 1998-ban

A modern skót nemzeti mozgalom így csak a két világháború között született meg; a Skót Nemzeti Pártot 1934-ben alapították, s a programjában még csak az önálló parlament szerepelt, elszakadásról szó sem volt. Akkor – és még nagyon sokáig, egészen a XXI. század első évtizedéig – a Munkáspárt jóval népszerűbb volt ebben az országrészben.1969-ben hatalmas tengeri olajkincset fedeztek fel Skócia partjainál, s ez nagy lökést adott a nemzeti mozgalomnak, mert a skótok nehezményezték, hogy a kitermelés és a kereskedelem irányítása nem az ő kezükben van. A skót öntudat erősödése jól beleilleszkedett az „etnoregionalizmus” Európa-szerte tapasztalható reneszánszába, amelynek során, első rátekintésre paradox jelenségként, a regionális kisebbségek többnyire szövetségest találtak az EU-ban. Miért? Azért, mert az integrációs szervezet ugyan a nacionalizmus tagadásaként jött létre, a nemzetállamokkal szemben azonban következetesen felkarolta a kisebbségi törekvéseket. Az SNP álláspontját a legtömörebben a „Függetlenség Európában” jelszó fejezte ki; a párt úgy vélte, az EU által biztosított kedvező környezet nagyban csökkenti Skóciának az Egyesült Királyságra való rászorultságát.
A nemzeti mozgalom által régóta követelt „hatalomátruházást” (devolúciót) –  Tony Blair Új Munkáspártja hajtotta végre: 1998-ban Skócia (és Wales) saját parlamentet és kormányt kapott. Az egykamarás, 129 fős, edinburgh-i székhelyű törvényhozás illetékességi körét London pontosan meghatározta, s ebbe például a népszavazás kiírásának a joga nem tartozik bele. A Munkáspártot háttérbe szorító, szintén balközép irányvonalú és a függetlenség kivívásával kampányoló SNP 2011-ben – Alex Salmond vezetésével – már „földcsuszamlásszerű” választási győzelmet aratott. Ez a párt számára egyszerre eredményezett morális kötelezettséget és politikai lehetőséget legfőbb programpontja, a függetlenségi népszavazás kiírására, amihez sikerült az akkori brit miniszterelnök, David Cameron nagyvonalú hozzájárulását is elnyernie. Bár Salmond kampánya azt állította, hogy Skócia jövőbeli fejlődésének záloga a függetlenség, 2014 szeptemberében magas, 85 százalékos részvétel mellett a választók 55 százaléka elutasította a kiválást. Úgy tűnt, a függetlenség ügye jó időre lekerül a politika napirendjéről – annál is inkább, mert Cameron azzal a feltétellel járult hozzá a referendumhoz, hogy az „a mostani nemzedék életében” nem ismétlődik meg.

2016. június: új politikai kontextus teremtése

A Brexit-népszavazás kimenetele viszont váratlan és rendkívüli lehetőséget kínált, szinte tálcán, a skót szeparatizmusnak. A 2014-es kudarc után lemondott Salmond utóda, a nem kevésbé harcias Nicola Sturgeon azonnal közölte, hogy a függetlenség kérdése ismét terítékre került, hiszen az EU-tagság folytatásának egyetlen biztosítéka a független Skócia. Az SNP 2016 októberében tartott konferenciáján már arról beszélt Sturgeon, hogy ha nem teljesül az a követelése, hogy Skócia a Brexit után is az EU egységes piacában és vámuniójában maradhasson,  újabb referendumot kezdeményez. A skót vezetés jól érzékelhetően azt a célt tűzte maga elé, hogy a kiválást 2014-ben elutasító, de a Brexitből sem kérő skótokat meggyőzze a függetlenség támogatásának szükségességéről. E stratégiának azonban van egy gyenge pontja: a Brexit többségi elutasítása még nem feltétlenül jelenti az Egyesült Királyságból való kiszakadás igenlését is. Sokan gondolják úgy, ahogy e sorok szerzője is: a kiválás  egy rendkívül sikeres államalakulatot aknázna alá.
Theresa May emlékezetes tehetetlenkedése s a Brexit-saga vég nélküli elhúzódása mindenesetre tovább erősítette a függetlenség-pártiak hangját. Edinburgh azt is nehezményezte, s joggal, hogy a tárgyalások során London nem kérte ki a véleményét. Boris Johnson személye ráadásul nagyon népszerűtlen Skóciában – Margaret Thatcher óta senkit sem utáltak itt jobban. A függetlenség hívei az általa szimbolizált Brexitet az angol nacionalizmus győzelmének tekintik.  2019 decemberében az országos választáson az SNP igen jó eredményt ért el: az ötvenkilenc skóciai mandátumból negyvennyolcat megszerzett, és Sturgeon ezt felhatalmazásnak tekintette arra, hogy Johnsontól újra kérje a függetlenségi népszavazás engedélyezését. Az „első miniszter”, azaz a skót kormány feje mindenesetre nem ok nélkül áll óvatos politikus hírében: egyértelművé tette, hogy ragaszkodik a törvényes felhatalmazáshoz, hiszen, amint kifejtette, Katalónia példája is azt bizonyítja, az ellenkező út „nem vezet függetlenséghez”. A jogi kifogásolhatatlanság már csak azért is fontos Sturgeon szemében, hogy ne adjon az EU számára lehetséges támadási felületet, az áhított függetlenség elnyerése után ugyanis szeretné a lehető leggyorsabban helyreállítani Skócia uniós tagságát.
Johnson azonban az SNP követelését éppúgy elutasította, mint elődje, Theresa May – s tegyük hozzá, hogy az 1998-as Skócia-törvény alapján erre minden joga megvan. Érvelésében arra is hivatkozhatott, hogy 2014-ben Salmond személyesen megígérte, hogy újnépszavazásra a mostani nemzedék életében nem kerül sor. A skót ellenérv viszont az, hogy ha látták volna előre a Brexitet, másként döntenek. Idén január végén az SNP újabb függetlenségi népszavazás tervezetét terjesztette elő, előrebocsátva, hogyha megnyeri a májusi választást, kérni fogja Londontól, ruházza át az edinburgh-i parlamentre a népszavazási törvény megalkotásának jogát. S ha ez nem történik meg, „tanácsadó” jellegű referendumot írnak ki – nyilvánvalóan a nyomásgyakorlás szándékával.

Salmond kontra Sturgeon: hasadás a függetlenségi mozgalomban

A skótok természetesen tudják, hogy függetlenedésük komoly kockázatokkal járhat. A neves történésznek, Andrew Marrnak bizonyára igaza van abban, hogy a jelenlegi kormányzati elitnek remekül jönne a függetlenség, hiszen számos új, zsíros állást teremtene, ám a skót társadalom már kevésbé járna jól vele. Számolni kell azzal, hogy az olajkincs véges, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az angol adófizetők teszik lehetővé, hogy Skóciában az országos átlagnál jóval magasabbak legyenek az egy főre vetített közkiadások. (Amit aztán az SNP a saját népszerűségének erősítésére használ fel…) A skót–angol határ keménnyé válása azonnal súlyos problémákat vetne fel, ha pedig az önálló Skóciának sikerülne EU-taggá válnia, újra megjelennének azok a csaknem kezelhetetlen dilemmák, amelyekkel a világ az ír–északír határ kapcsán megismerkedhetett. De a tagság visszaszerzése sem lenne egyszerű. Bár az Európai Unió a Brexit után bizonyára nagyfokú nyitottságot mutatna Edinburgh csatlakozási szándéka iránt, ennek megvalósítása aligha lenne automatikus – elég, ha e vonatkozásban a Katalónia szeparatizmusával viaskodó Spanyolország erős fenntartásaira utalunk.
A függetlenségi mozgalom váratlan, ám annál jelentősebb tehertételévé vált Salmond és Sturgeon éles személyes konfliktusa is. Az SNP korábbi vezérét szexuális zaklatások sorozatával vádolták meg, s a lejárató kampányba utódja is beszállt. Hogy Sturgeont a női önérzet vezette-e, avagy tudatos törekvés egykori pártfogójának ellehetetlenítésére, biztosan nem tudhatjuk. A bíróság felmentette a politikai összeesküvést emlegető Salmondot, ám a hívei nem bocsátják meg az „első miniszternek” a viselkedését. A skót kormányzat morálisan megbukott, a függetlenségért folytatott küzdelmet csak olyan vezetéssel érdemes folytatni, amely meg tudja védeni a polgárokat az önkénytől – jelentette ki a tárgyaláson a 2014-es népszavazási kampány kulcsembere. Vagyis: Skócia még nem kész a függetlenségre. Ennél nagyobb csapást aligha lehetett volna mérni az SNP függetlenségi törekvéseire. Salmond február végén elhangzott szavainak hatása már a márciusi közvélemény-kutatásokban jelentkezett: minimálisra csökkent a függetlenségpártiak előnye. A legfrissebb fejlemények közé tartozik, hogy március végén Salmond, továbbra is célnak tekintve a függetlenséget, új pártot alapított (Alba Party néven), amelyről, ha egyelőre sokat még nem is tudhatunk, de annyit feltételezhetünk, hogy a skót nemzeti tábornak a Sturgeon vezette SNP-be vetett fanatikus hitét valamennyire meg fogja ingatni.
A neves történész, Linda Colley csaknem három évtizede publikált és sokat idézett könyve (Britons: Forging the Nation 1707–1837) azt állította, hogy a skótokat és az angolokat három dolog kötötte össze: a protestantizmus, a birodalom és a külső inváziótól való félelem. Tény, hogy ma már e szempontok egyike sem különösebben releváns. Az SNP-t támogató skót elit arra törekszik, hogy a függetlenséget elkerülhetetlen történelmi fejleménynek állítsa be. Régi igazság azonban, hogy a politikában minden lehetséges, ám semmi sem elkerülhetetlen… Többet talán a májusi választások után tudunk mondani.

Borítókép: A Skót Parlament sokat dicsért és bírált épületegyüttese szemben a királyi palotávalEdinburgh-ban - 1999 és 2004 között, három év késéssel épült; bekerülési költsége a tervezett 10-40 millió fontról 430 millióra nőtt