A németországi választások nemcsak a jogi feltételek szerint mentek demokratikusan végbe, hanem a társadalmi valóságot is demokratikusan, azaz szinte tökéletesen tükrözték. Ez a mai német választók politikai arcéle: valamivel több mint a negyedük szavazott a Szociáldemokrata Pártra és annak kancellárjelöltjére, Olaf Scholzra; valamivel kevesebb mint a negyedük az Armin Laschet által vezetett CDU/CSU-ra adta le a voksát; három párt – a Zöldek (14,8 százalékkal), a Szabad Demokrata Párt  (11,5-tel)  és a szélsőjobboldali AfD (10,3-mal) – a teljesen széttagolt középmezőnyt képezi le, a szélsőbaloldali, illetve a több mint kéttucat „egyéb“ párt valahol a nulla és a 4,9 százalék között végzett. Ilyen sokszínű, ilyen sokféle, sokirányú a németek politikai közérzete, értékrendje és célképzete.

Ma már lehet találgatni, hogy ki fogja a következő kormányt vezetni. Bár Scholz érte el a legjobb eredményt, de ahogy 2005-ben Schröder kancellár nem tartotta természetesnek, hogy az egy százaléknyi előnyt szerző Angela Merkel legyen a kancellár, úgy most Laschet sem adja idő előtt fel a versenyt. Bizonyulhat ez merő dacnak, de szívós céltudatosságnak is. Scholz eddigi sikerének van egy titka: a kampányban csak ő szerepelt, mintha a pártja saját akarat nélküli sleppje volna. Pedig az SPD már egyszer bemutatta – az annak idején radikálisan baloldali Scholz tevékeny részvételével–, hogy mire képes igen népszerű kancellárjával szemben: Helmut Schmidtet a saját pártja hátba támadta, még mielőtt a Szabad Demokraták felmondták vele a kormányszövetséget. Ezt nemcsak az FDP fogja talán számításba venni, hanem a Zöldek is, akik a mai Scholznál lényegesen baloldalibb pártapparátussal szemben nehezebben tudnák ökológiai szemléletüket érvényesíteni, mint egy sok mindenre hajlandó, de lényegében mégsem baloldali CDU/CSU társaságában.

Akármi lesz is a kormány összetétele, nem gondolom, hogy azoknak a jósoknak lesz igazuk, akik szerint Merkel kancellár tartja még az újévi beszédet is. Minden párt gyors döntésekre fog törekedni, mihelyt rendezi sorait, hiszen hogyan bízhatnának a választók abban, hogy ezentúl minden döntés gyorsabb és mégis jobb lesz, ha hónapok kellenek már ahhoz a megállapodáshoz is, hogy ki kivel vállalkozik a kormányzásra.

Talán kicsit túlzás az a német önmeghatározás, hogy a német kancellár az Európai Unió legfontosabb politikusa – legalábbis a francia elnökök ezt nem így szokták látni –, de mégis beláthatatlan jelentőségű, hogy a következő német kormány, akármilyen pártokból tevődik is össze, nem fog nagy szimpátiával vagy pláne barátságosan viszonyulni a mai magyar kormányhoz. A német választók – és nem csak a pártszervezetek – kilencven százaléka nem úgy látja a világot és a politika igen sok részletét, mint ahogy a magyar kormánypártok tagjai és hívei. Nagy feladat vár tehát mindenkire, akinek az a megbízatása vagy a szenvedélye, hogy a németekkel megértesse a magyarokat, illetve a magyarokkal is a németeket.   

Nyitókép: A német népnek. Felirat a Bundestag, a Szövetségi Gyűlés oromzatán Berlinben.