Afganisztán története éppoly nehezen átlátható, mint a földrajza és etnikai csoportjainak sokasága. Területének magja a Hindukus és a Pamír hegység négyezer és hétezer méter magasan fekvő völgyeiben és fennsíkjain terül el. Északon az Amu Darja völgye, délen és nyugaton sivatagos tájak határolják. Hol dél-ázsiai, hol közép-keleti, olykor pedig közép-ázsiai országnak mondják. Szomszédai északon az „igazi” Közép-Ázsia országai: Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán; nyugaton Irán (a régi Perzsia) , délen és keleten pedig Pakisztán, a Mogul, majd a Brit Birodalom egyik utódállama.

Az egykor Kasmírig és az Indiai-óceánig terjedő Durráni Birodalom romjain és magterületein hozták létre az 1823 és 1973 között uralkodó Barakzai-dinasztia vezetésével az afgán államot az oroszok és a britek afféle ütközőzónájaként. Nem kérdezték meg a helyi eliteket, hogy meg akar-e születni. Afganisztán egyetlen határa sem régi történelmi határ, még az Amu Darja vize sem felel meg ennek a kritériumnak, hiszen a folyó mindkét oldalán élnek tádzsikok, üzbégek és türkmének. Irán felé szoros a nyelvi, kulturális kontinuitás a döntően perzsa nyelvű és kultúrájú Balkh és Herát városának köszönhetően. A legmarkánsabb folyamatosság azonban délen és keleten érzékelhető: az 1893-as Durand-vonal (a mai afgán–pakisztáni határ) kettéosztotta Pastunisztánt, szabályosan megfelezte az afgán „államalkotó” nemzetnek kikiáltott pastu etnikumot, és területeinek felét odaadta a britekeknek. 1947-ben ezt örökölte meg Pakisztán. A pastu-kérdés mindmáig kihat az afgán helyzetre, a Pakisztánnal való konfliktusos viszonyra. A Pamírban lévő vákháni korridort is a brit és a cári birodalom elválasztása kedvéért hozták létre az 1890-es években – rajta keresztül az ország közvetlenül érintkezik Kínával.

Átmenetiség és sietség látszik meg az ország névválasztásán is. Amíg az 1747-ben hatalomra kerülő Durránik inkább még Khorászán amirjainak nevezték magukat (Khorászán a mai iráni és afganisztáni térségeket magában foglaló, korábbi tartomány ősi elnevezése), és a perzsát beszélték, addig a XIX. század első felétől egyre sűrűbben jelent meg a pastu nyelv (igaz, a perzsa afganisztáni verziója, a dári máig az egyik államnyelv maradt). Khorászán amírjaiból Afganisztán amírjai, az afgán amirokból pedig utóbb afgán sahok (királyok) lettek. Az afgán szót népnévként már a késő ókor óta, de országnévként csak a XIX. század első felében létrejött államra használták (Afganisztán, „az afgánok országa”). Más kérdés persze, hogy kiket és mikor értettek afgánokon az elmúlt kétszáz évben. Eredetileg a szó a pastu nyelvet beszélőkre vonatkozott, de újabban az egész ország lakosságát jelöli. Az egységes afgán nemzetállam azonban álom maradt, kohézióját megnehezíti a közös identitás hiánya, a széttartó helyi törzsi, nemzetiségi, vallási azonosságtudatoknak a földrajzi széttagoltságból is adódó sokfélesége, a külső nyomásra létrehozott állam megannyi problémája.

A 2001 és 2021 közötti afgán himnusz is a nemzetállami bizonytalanságra vall, amikor minden mondatával azt sulykolja, igenis van afgán egység.

Területét csaknem negyvenmilliónyian lakják. Legnagyobb etnikai csoportja a pastu nyelvű afgánoké, akik a lakosság mintegy negyvenkét százalékát adják. Nyelvük az ország egyik államnyelve, ugyanakkor a pastuk csaknem fele Pakisztánban él. Afganisztáni pastu elitje 1947, Pakisztán függetlenné válása után többször is kísérletet tett az ottani pastu területek megszerzésére, olykor lokális háborúkat is vívva. Így Pakisztán fő feladatának Afganisztán semlegesítését, olykor belső megosztását tartja.

A maradék ötvennyolc százalékon számos egyéb etnikai csoport vagy törzs osztozik, melyek egészen eltérő identitáskonstrukciói a nemzetté válás eltérő szintjeit képviselik. A huszonhét százalékot kitevő tádzsikok az ország északi részén élnek, és bár a perzsa dárit beszélik, a mai síita Iránhoz nem kötődnek szorosan szunnita vallásuk miatt. A tíz százaléknyi hazarák nyelvileg perzsák, vallásilag síiták (12-es síiták vagy iszmá’iliták), etnikailag viszont erős mongol hátterük van, anyaországként hol Mongóliára, hol pedig a síita Iránra tekintenek. A hasonló lélekszámú, a törökséghez tartozó üzbégek Mazár-i Saríf környékén élnek. A beludzsok, qizilbasok, ajmakok, nurisztániak, a vákháni korridorban élő kis pamíri népek együtt szintén a lakosság tíz százalékát teszik ki. Az etnikai sokszínűségen túl fontos identitásképző elem a vallási-felekezeti hovatartozás is. Az ország vallási térképe jóval homogénebb: a lakosság kilencven százaléka a szunnita, közel tíz százaléka pedig valamilyen síita felekezethez tartozik. A más vallásúak (szikhek, hinduk, zsidók, keresztények) mára csaknem teljesen eltűntek az országból.

Sok fejtörést okoz Afganisztán kapcsán a modernizáció vagy izoláció kérdése. Az ország az utóbbi nagyjából kétszáz évben kimaradt a világgazdaságból. Tengeri kijárata nincs, vagyis kereskedelmi téren ki van szolgáltatva a külföldnek. Amióta a klasszikus selyemutak a XVIII. század elején megszűntek, és lokális útvonalakra estek szét, a térség peremzónává vált. Afganisztán egykor fontos szerepet játszott az India és Közép-Ázsia, illetve az India és Perzsia közötti kereskedelemben. Ezt azonban a XIX. századi brit–orosz eurázsiai rivalizálás, a nagy játszma (Great Game, Большая игра) teljesen tönkretette. Vámbéry Ármin is említi egyik írásában, hogy hogyan szűnt meg a hindu kereskedők jelenléte az oroszok által elfoglalt Bukharában 1866 után, és ez milyen érzékenyen érintette a terület gazdaságát. Az erős tőkekivonás vélhetően kihatott a helyi politikai rendszerek karakterére és stabilitására is. Mindezek miatt Afganisztán nem tudott beilleszkedni a világgazdaság rendszerébe az elmúlt kétszáz évben. Ráadásul a helyi afgán elitek is gyanakodva fogadták a modernizáció bármilyen jelét. Abd al-Rahman amír (1880–1901) a második brit–afgán háború után 1882-ben határozottan megtiltotta a vasútépítést, melyet a brit terjeszkedés gyanús eszközének tartott. A helyzet a XX. században némileg javult, Kabul és néhány nagyváros kezdetben szovjet hatásra modernizálódott, de a vidék mindmáig archaikus körülmények között él.

Tengeri kijárat nélkül, izoláltan is – ellentétben a közvélekedéssel – Afganisztán igenis rendelkezik komoly ásványkincsekkel, rézzel, sokféle, az elektronikában óriási keresletnek örvendő ritkaföldfémmel, például lantánnal, cériummal, neodímiummal, továbbá jelentős alumínium-, arany-, ezüst-, cink-, higany- és lítiumkészletekkel. Ugyanakkor mindezen ásványkincsek kitermeléséhez (leszámítva a kínaiak üzemeltette Mes Aynak-i rézbányát) teljesen hiányzik a megfelelő technológia és képzett munkaerő.

Az ásványkincsek ki nem termelése, az infrastruktúra kezdetlegessége, a háborús pusztítások folyamatosan hátráltatták az elmúlt évtizedekben a modern afgán állam kiépülését. Ráadásul az ópium szinte ásványkincspótlékként segíti a különböző politikai entitások, kiskirályok bevételszerzését a XX. század hetvenes évei óta, a világ ópiumtermelésének közel nyolcvan százalékát adva. E téren a tálibok sem különbek, szóban ugyan elítélik, de a bevételeken osztoznak a helyi klánokkal.

A XX. században Afganisztán előbb brit, majd 1979 és 1989 között szovjet gyámkodás alatt élt. 1973-ban megbukott az afgán királyság, de az államformaváltás nem vezetett konszolidációhoz, és a belső anarchia, illetve a szovjet-amerikai-pakisztáni-szaúdi-iráni hatalmi játszmák Afganisztánból 1979 óta állandó hadszínteret csináltak. Azóta több nemzedék szocializálódott háborúban és terrorban. Mindeközben nagy a népességnövekedés, és a kilátástalan jövő miatt, mint köztudomású,

afgánok milliói – a szovjet megszállás idején csaknem kilenc-, az amerikaiak idejében két és fél millióan – hagyták el az országot. Több millióan az országon belül váltak menekültté.

Polgárháború követte az 1989-es szovjet kivonulást, és ez a zűrzavar hozta létre a tálib mozgalmat 1994-ben. E pastu etnikai radikális iszlamista csoport története a dél-afganisztáni Kandahárra megy vissza. A tálib (’kereső’, ’kutató’) arab szóval jelölik hagyományosan a medreszék, a muszlim hittudományi iskolák a diákjait. Az afgán mozgalom tagsága nagyrészt a Kandahár környéki, illetve a pakisztáni határsávban élő falusi, döntően pastu hátterű medreszék diákjaiból került ki. Ezekben az elemi iskolákban szinte minden férfi eltölt bizonyos időt, a Korán-alapismereteket erősen egyszerűsített, radikális iszlamista hatásoktól sem mentes értelmezésben sajátítva el.

A tálibok több szálon kapcsolódnak a nemzetközi iszlamista mozgalmakhoz, melyek a hetvenes évek óta afféle kísérleti laboratóriumként használták a mindentől messze fekvő országot, ahol jól el lehetett bújni a nagyhatalmak elől, vagy adott esetben sikeresen lehetett küzdeni ellenük. Kiváló alapot adott ehhez a középkorias, marcona, klánszerű társadalom, ahol az urbanizációnak, a modernizációnak nyoma se volt. A tálibok szellemi hátterét illetően három jelentős forrás emelhető ki, az egyik a pastunváli, a pastu törzsi becsületkódex, szokásjog, amely az iszlámtól nagyobbrészt független, és amelyben erősek a vérbosszú hagyományai. A másik fontos forrás az úgynevezett deobandi iskola, a XIX. századi brit Indiában kialakult, szunnita, radiális hanafita megújulási mozgalom, amelyet erős brit- és Nyugat-ellenesség jellemez. A harmadik forrás pedig a vahhábita ideológia, amely Szaúd-Arábia felől érkezett 1980-as évektől fogva. Ekkortól nagy mennyiségű szaúdi pénz és önkéntes harcos áramlott be a pakisztáni–afganisztáni határsávban gyülekező szovjetellenes radikális iszlamisták, arabul mudzsáhidok közé. Ennek a legismertebb szervezete az 1988-ban megszülető Al-Káida.
A vahhábita teológia a szintén erős társadalmi konzervativizmusáról ismert hanbalita jogi iskolán, a szunnita iszlám egy másik ágán alapult.

Államfelfogásukat a tálibok nem foglalták írásba, nagyobbrészt kimunkálatlan eszmerendszert hirdetnek.

Nem nacionalisták, nem nemzetállamban gondolkodnak, lecserélték az afgán zászlót, és tulajdonképpen visszaállították az egykori, 1926 előtti afgán emirátust, anélkül, hogy a régi Barakzai-dinasztiát visszahozták volna. Radikális tradicionalisták, szavaikban a misztikus távlatban lebegő ummához, a muszlim közösség idealizált VII. századi állapotához akarnak visszatérni. 2001 előtt tetteikben az iszlám büntetőjogi rendelkezések szélsőséges túlzásai domináltak, amelyek a nők elnyomásában, a síiták üldözésében, a modern élet, szórakozási formák iránti elutasításában és kegyetlenkedésekben öltöttek testet.

Most Afganisztán ismét a tálibok kezébe került. Vajon tanultak-e korábbi hibáikból, és képesek lesznek-e hosszabb távon konszolidálni hatalmukat? Mivel olyan kevés idő telt el a hatalomátvételük óta, felesleges lenne jóslatokba bocsátkozni. Az Iszlám Állam afganisztáni felbukkanása és kegyetlen, véres merényletei talán mérsékletre késztetik a tálibokat a jövőben. Negyven viharos év után az országra bizonyosan ismét súlyos nehézségek várnak, egyetlen elemzés sem számol könnyű konszolidációs folyamattal. Vajon a tálibok elő tudják-e teremteni a pénzt az ország működtetéséhez és hatalmuk fenntartásához? A társadalmi elégedetlenség, a polgárháborús kiábrándultság és a rendvágy juttatta őket hatalomhoz 1996-ban. Valamilyen rendet talán most is fenn tudnak tartani, de sokkal többre saját erőből aligha képesek. A befagyasztott külföldi bankszámlák miatt komoly veszély az éhínség, az üzemanyaghiány és az ország működésképtelensége. Vajon a kínaiak, az oroszok, a pakisztániak, az irániak és a táliboktól erősen viszolygó közép-ázsiai isztánok hajlandók lesznek-e gazdaságilag segíteni rajta, és ezért milyen árat kérnek? Afganisztán negyven, vagy inkább kétszáz éve folyvást válságból válságba sodródik.

Borítókép: Biológiaszeminárium a Kabuli Egyetemen az 1950-es években