Ki írja a történelmet?

Azt szokták mondani, hogy a győztes. De aki a múltat, annak vitathatatlan tényeit eltorzítva állítja be, az hamisít és félrevezet, akkor is, ha egy győztes ország elnöke. Az Európai Parlament 2019-es állásfoglalása történetileg pontos, politikailag pedig kiegyensúlyozott. Leszögezi: „Oroszország a kommunista totalitárius rendszerek legnagyobb áldozata”, majd megállapítja: „Európa megosztására irányuló információs háború veszélyes alkotóelemének tekinti” a sztálini politika bűneinek újbóli elhallgatását vagy kisebbítését és e politika jelképeinek elővételét, ami késlelteti Oroszország demokratikus állammá válását. 2009-ben még Vlagyimir Vlagyimirovics is másként beszélt a lengyel Gazeta Wyborcza lapban közölt cikkében és egy évvel későbbi beismerésével, hogy hazájában évtizedeken át „cinikus hazugságokkal próbálták leplezni a valóságot”. Ez államférfihoz méltó megnyilatkozás volt, összhangban elődjével, Borisz Jelcinnel, aki egyértelműen szakított a kommunista múlttal, és a Nyugattal együttműködve demokráciává próbálta átformálni az Orosz Föderációt. Saját gyarlóságai miatt is eredménytelenül.

Történészként hiszek abban, hogy a történelem tanulságokat kínál a jelen számára. Külpolitikusként ebből fakadóan is célom volt és maradt a béke megőrzése és a lehető legjobb viszony mind a nagyhatalmakkal, mind a szomszédjainkkal. Semmilyen cél nem igazolja azonban a múlt manipulálását. A Putyin történelemszemlélete körül kialakult vitában Halász Iván, Kolontári Attila és Rácz András saját érveimet támasztotta alá. Semmi okot nem láttam arra, amit Krausz Tamás számonkért, hogy „minden vita előtt meg kellett volna követni az egykori Szovjetunió népeit, és becsületesen beismerni a horthysta hatalmi elit bűneit”. Orosz politikusokkal tárgyalva és az orosz sajtóban megjelent interjúimban viszont mindig nagy részvéttel szóltam az orosz és az egykori Szovjetunió többi népének szenvedéseiről és a második világháborúban tanúsított hősiességükről. Az Antall-kormány is helyén hagyta és tisztelte a Szabadság téren emelt szovjet hősi emlékművet. 1991. december 6-án magam is jelen voltam, amikor Antall miniszterelnök Gorbacsovval aláírta a Szovjetunió utolsó, majd Jelcinnel Oroszország, Kravcsukkal pedig Ukrajna első nemzetközi szerződését. Ezek szuverén országok közös érdekeit és barátságát szolgálták és szolgálják ma is.

Több ponton vitám van a kitűnő szovjetológus Kenéz Péterrel. Azt írja: „Bármilyen ellenszenvesnek tűnik is föl a mai Oroszország, nem fenyegeti egyetlen európai nemzet területi integritását.” Mit szólnak ehhez Tbilisziben és Kijevben? És ha a balti országok vagy a lengyelek nem lennének a NATO tagjai, vajon nyugodtan aludnának? Miért nevezi Kenéz képtelenségnek, hogy szembeállítom az 1939. szeptemberi hősi lengyel ellenállást az egy évvel korábbi csehszlovák behódolással? Csehszlovákia, pontosabban annak elnöke, Edvard Beneš a Wehrmachthoz hasonló létszámú és a hegyi határon kiépített erős védővonal birtokában és a harcot vállaló tábornokai ellenében (és a súlyosan hibás brit és francia tanácsok hatására) harc nélkül engedett Hitlernek. Ezzel hadieszközei, erős hadi-
ipara, Szlovákia ásványkincsei és élőállat-készletei a Német Birodalmat erősítették, Lengyelország ezzel be lett kerítve. Szinte védhetetlen határai ellenére Beck lengyel külügyminiszter 1939. március elején nemet mondott Hitler gáláns ajánlatára: Danzig szabad állam bekebelezéséért és a lengyel korridor által elvágott Kelet-Poroszországgal területen kívüli közúti és vasúti kapcsolatért cserébe területi garancia, szoros partnerség a Szovjetunió ellen és a meghódítandó Ukrajna egy részének átengedése. Csak ezt követte áprilisban a brit–lengyel szövetség megkötése – amit megbocsáthatatlan módon nem kísértek operatív tervek a német támadás esetén nyújtandó katonai segítségre.

Putyin mostani álláspontja szerint Sztálinnak 1939 augusztusában nem volt más választása, mint az augusztus 23-i paktum. (És Észak-Kelet-Európa titkos területi felosztása, amit a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1989-ben maga is elítélt?) Én Kolontárival értek egyet, hogy „az 1939 tavaszán–nyarán a kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötésére irányuló brit–francia–szovjet tárgyalások kudarcához a nyugatiak halogató magatartásán túl a szovjet tárgyalási stratégia is nagymértékben hozzájárult: a szovjetek újabb és újabb követelésekkel bombázták a brit és a francia delegációt, s mihelyt azok valamit elfogadtak, máris újabb szovjet kívánságokkal szembesültek”. Kenéz téved, hogy szerintem a nácik és a szovjetek egyformán felelnek a háborúért. Minden vitán felül Hitler volt az agresszor és a második világháború kirobbantója, de a Molotov–Ribbentrop-paktum és az annak alapján a Szovjetunió részéről szállított nagy mennyiségű nyersanyag nélkül szeptember 1-jén ezt nem merte volna megtenni. Erre mutatott rá az Európai Parlament.

Nyitókép: Még együtt: győzelemnapi ünnepség Moszkvában 2005-ben.