A görög eredetű ’demagóg’ szó jelentése népvezető, amelynek eredetileg nincs negatív felhangja, csak a köznyelvbe és a politikatudományba bekerülve vált annak a politikai vezetőnek a megjelölésévé, aki reálisan meg nem valósítható ígéretekkel igyekszik politikai támogatást szerezni, miközben racionális érvelés helyett a megnyerni kívánt, tájékozatlan tömeg szenvedélyeire próbál hatni. Még súlyosabb megítélés alá esik, ha a demagóg jól tudja, hogy ígéretei megvalósíthatatlanok, sőt eleve nem is akarja azokat megvalósítani. Demagógok előtt akkor nyílik tér, ha a közéleti vitákat nem sikerül a realitás és a racionalitás határán belül tartani. Manapság elsősorban a szociális demagógia a legelterjedtebb, a túlzó(nak tartott) jóléti ígéretek minősülnek demagógiának. Hogy mi számít túlzásnak, az persze relatív, de viszonylag könnyen közmegegyezés alakítható ki róla.
Viszonylag jól definiált, nem vitatott politikatudományi kategória a demagógia, eltérően a szintén a népre utaló, a latin populusból származó populizmustól, amelynek használata újabb keletű. A magyar nyelvű sajtóban a XIX. század legvégén, az amerikai politikával kapcsolatban bukkan fel, amikor a Pesti Napló 1894-ben arról tudósít, hogy a populista párt Coloradóban és Kansasban „nagy vereséget szenvedett”. A további szórványos tudósításokból kirajzolódó kép szerint
a populistáknak választásokon induló pártjuk van, milliós szavazótáborral, támogatják a sztrájkoló munkásokat, s jó viszonyt ápolnak a női egyenjogúságért fellépő mozgalommal.
1896 novemberében Bernát István Diadalmas plutokrácia című cikkében részletesen elemzi az „amerikai álom”, a „szabadversenyes kapitalizmus”, „a szabadság és egyenlőség uralma” alatt elért „bámulatos haladás” árnyoldalait, a robbanásközeli helyzethez vezető amerikai társadalmi-gazdasági folyamatokat.
Amerikai farm a XIX. században (forrás: The American farmer. A handbook of agriculture for the farm and garden, Wikimedia Commons)
„…tíz- meg tízezrek munka nélkül, a fogházak, börtönök, dologházak és az őrültek házai telve, …a közbevételeknek körülbelül fele elzüllik [értsd: a korrupció miatt elfolyik]. Kiéhezett és szinte éhen haló emberek seregekké dagadva vonulnak Washingtonba, a nyomor szava hangzik mindenfelé.” A nyomott termékárak miatt tönkrement, a magas kamatoktól is sújtott, eladósodott farmerek tömegesen hagynak fel a gazdálkodással, és áramolnak a nagyvárosokba.
„Az elnyomott és letiport milliók fölé emelkedik a plutokrácia és igyekszik megalapítani erkölcsi tartalom nélkül való zsarnokságát a szabadság nevében.”
Az egymással szövetségre lépő mezőgazdasági érdekvédelmi egyesületek – köztük a legjelentősebb az 1877-ben létrehozott Farmers Alliance – 1891-ben megalakították a People’s Partyt, amely később Populista Pártként vált széles körben ismertté. Az európai szociáldemokratákéra emlékeztető programja szerint a párt arra törekszik, hogy
„a köztársaság kormányát visszaadjuk »az egyszerű nép« kezébe”, céljuk: „tökéletesebb egységet alkotni és igazságosságot teremteni, biztosítani a belső nyugalmat,
gondoskodni a közös védelemről, előmozdítani az általános jólétet, és biztosítani a szabadság áldásait magunk és utódaink számára”. 1892-ben önállóan állítottak elnökjelöltet, James B. Weaver, 1896-ban a demokratákkal szövetkezve, William Jennings Bryan személyében, és a négyszáznegyvennégy, illetve négyszáznegyvenhét tagú elektori kollégiumba huszonkét, majd huszonhét elektort delegálhattak. Szenátorokat és képviselőket is küldhettek a Kongresszusba, s néhány állam kormányzói posztját is elnyerték. Később támogatottságuk fokozatosan csökkent, és a párt 1908-ban feloszlott.
Bölcsesség, igazság, mértékletesség; a legjobb terméket a legtöbb embernek – áll a Déli Farmerek Szövetségének zászlaján (forrás. Dunning (ed.), Farmers' Alliance History and Agricultural Digest, Public Domain Wikipedia, Tim Davenport)
Az amerikai populisták olyan eszméket képviseltek és olyan követeléseket fogalmaztak meg, amelyek
később sorra megvalósultak: a nők választójoga (szövetségi szinten 1920-ban), a népszavazás és népi kezdeményezés, szövetkezetek létrehozása, progresszív adózás,
a szenátorok közvetlen választása, az előválasztás, az elnök újraválaszthatóságának korlátozása, vagy – állami szinten – a közszolgáltatások állami ellenőrzés alá vétele. Főbb követeléseik jogszabályba iktatásának demokrata és republikánus támogatói egyaránt akadtak.
Mindennek ellenére olyan értelmezés terjedt el, amely a populizmust a demokrácia ellen irányuló fenyegetésnek tekintette.
A liberálisok meggyőződése szerint a demokrácia akkor működik a legjobban, ha a művelt elit közvetítő szerepet játszik az oktalan nép és az állam között.
A tekintélyes amerikai történész, Richard Hofstadter például a populizmust értelmiségellenes (értsd: elitellenes) „paranoiás stílusnak” tartja, amely „félművelt, porondról leszorult, dühös vidéki amerikaiak státusszorongását tükrözte”. E felfogással összhangban a magyar etimológiai szótár is nacionalista, demagóg, erősen jobboldali politikai irányzatként definiálja. Ez az értelmezés tökéletesen megfelel a jobboldali politikai ellenfeleikre előszeretettel nacionalista címkét aggató baloldaliaknak, ám felettébb gyanús lehet, ha egy elvileg semleges politikatudományi szakkifejezés valamely politikai-ideológiai oldalt megbélyegez.
Realistábban, megértőbben közelíti meg a populista mozgalom céljait Margaret Canovan, aki a populizmusról 1981-ben írt első monográfiájában egész definíciócsokrot kínál. Szerinte a populizmus egyik megközelítésben olyan ideológia, melyet az ipari és pénzügyi tőke által veszélyeztetett vidéki, mezőgazdaságból élő kisemberek tesznek magukévá, illetve
hit, mely szerint a többségi vélemény felszínre jutását az elitista kisebbség akadályozza.
A szocializmus, liberalizmus vagy a konzervativizmus öndefiníciójával szemben a populizmus mibenlétét híveik nem önmaguk definiálják, hanem a velük szemben állók, s kizárólag elmarasztalólag. Antal Attila politológus megfogalmazásával populistának senki nem nevezi magát, e jelzőnek Európában mindig erősen pejoratív felhangja volt (az Egyesült Államokban nem mindig), az olyan
negatív bélyeg, amelyet elsősorban a (neo)liberális politikusok és gondolkodók ragasztanak ellenfeleikre. Mára a populistává minősítés a kultúrharc fegyverévé
vált. A populista és populizmus mint vád az évezredforduló után valósággal divatba jött. Tanulmányok és monográfiák tömege született, megjelentek a „populizmuskutatók”, közülük több nemzetközi elismertségre tett szert (például Cas Mudde, Jan-Werner Müller). Ám a szándékokat illetően gyakran gyanúra adhat okot, hogy ezen dolgozatok időtávja egészen a jelenig nyúlik, s árad belőlük a „demokráciaféltés” azon néven is nevezett, hatalmon lévő vagy jó eséllyel hatalomra jutás előtt álló politikusoktól, mint Trump, Putyin, Bolsanaro, Maduro, Hszi Csin-ping, Kim Dzsongun, Duarte, Orbán Viktor, Meloni, Kaczyński, akik – állítják a szerzők – országuk autoriterré alakítására törekszenek, vagy azt már meg is tették. Federico Finchelstein Fasiszta hazugságok című könyvében egyenesen azt állítja, hogy a populizmus demokratikus formába öntött fasizmus.
Javier Milei argentin elnök Orbán Viktor miniszterelnököt fogadja (forrás: Cancillería Argentina, CC BY 2.0 Wikimedia Commons)
A felvázolt történelmi előzmények alapján azonban pozitív tartalmi értelmezést is adhatunk a populizmusnak. Ennek lényege, hogy az ellenőrizetlen, tisztán szabadpiaci logika szerint folyó gazdasági fejlődés eredményeként
az egyenlőtlenségek növekedése a társadalom szétszakadásához vezet, amire a saját világába zárkózó politikai-gazdasági elit nem reagál.
Vagy azért, mert nem is lát rá a társadalom alsóbb rétegeiben megsokasodott problémákra, vagy azt a fejlődés elkerülhetetlen velejárójának tekinti. Esetleg attól tart, hogy a társadalmi-politikai-gazdasági feszültséget érdemben csökkentő reformok hátrányosan érintik anyagi érdekeit és csökkentik hatalmát-befolyását, ezért inkább nem lép, vagy csak valódi orvoslást nem jelentő apró lépéseket tesz.
Ha a törvényhozási képviselettel rendelkező pártok egyike sem hajlandó a társadalmi szétszakadás kárvallottjai érdekeinek képviseletét vállalni, s problémáik megoldásában segítséget nyújtani,
nem marad más lehetőség, mint az érintettek önszerveződése és pártként a politikai színtérre lépése. Ez szükségszerűen az elit ellenében történik,
hogy a reformok végrehajtásához a demokratikus politikai intézményrendszerben befolyást nyerjenek, vagy a kormányzati hatalmat megszerezve azt maguk hajtsák végre.
Jordan Bardella, a Patióták Európáért elnöke (forrás: Thomas Bresson, CC BY 4.0 Wikimedia Commons)
A populizmus tehát – már ha nem a politikai ellenfél megbélyegzését szolgáló szitokszóként, hanem politikatudományi szakkifejezésként értelmezzük – azt jelenti, hogy a társadalom alsóbb rétegeinek egyes csoportjai romló gazdasági és politikai pozíciójukat látva a politika színterére lépnek, mert úgy érzik, hogy a demokratikus politikai intézményrendszerben nemhogy érdekeiket érvényesíteni, hanem még a hangjukat hallatni sem tudják. A populizmus megjelenésének oka tehát mindig az elitben keresendő. Ha korunk a populizmus kora, az annak a jele, hogy az elit katasztrofálisan teljesít. Nem a nép élére áll, hanem fellázad ellene. Ahogy Csizmadia Ervin fogalmaz:
„amennyiben az úgynevezett mainstream pártok hatékonyabbak, a társadalom problémáira fogékonyabbak lettek volna, nem erősödhetett volna meg a populizmus.”
Még Jan-Werner Müller is elismeri Mi a populizmus? című rövid könyvében, hogy komolyan el kell gondolkodni a képviseleti rendszer hiányosságain, meg kell értenie a populistákra szavazók aggodalmait. A Policy Solution és a német szociáldemokrata Friedrich-Ebert-Stiftung A populizmus az új korszellem? című tanulmánya szerint előállhat olyan helyzet, amelyben jelentős társadalmi csoportok érdekeit és/vagy véleményét mellőzik, de olyan is, hogy a nagypolitika egy-egy fontos közpolitikai probléma kezelésében, erőfeszítései ellenére kudarcot vall. A populizmus támogatói nem a demokrácia ellen voksolnak, hanem annak hiányosságára reagálnak, és azt kívánják kiküszöbölni.
Ha el akarjuk kerülni a politológia mint tudomány politikai fegyverként való felhasználását, a populizmus fogalma arra a politikai helyzetre, illetve jelenségre korlátozandó, amikor
a főáramú pártok mellett megjelenik egy olyan párt, melyet az azokkal szembeni választói elégedetlenség
hív életre, vagyis az elit politikai teljesítményével való elégedetlenség, széles rétegek azon életérzése, hogy érdekeik és/vagy értékeik képviselet nélküliek, a főáramú pártok kommunikációjában nem ismernek saját hangjukra, gondolataikra, világszemléletükre, durvább esetben azt érzik, hogy lenézik, megvetik, megvezetett és „edukálandó” tömegnek tekintik őket.
Amerikai farm a XIX. században (forrás: The American farmer. A handbook of agriculture for the farm and garden, Wikipedia Commons)
