Nancy Pelosi tajvani útja nem friss meglepetés. Már áprilisra beharangozták, de az út akkor elmaradt, mert a házelnök koronás lett (valahány oltás és a folyamatos maszkviselés dacára). Az sem újdonság, hogy ilyenkor a kommunista Kína hangosan tiltakozik és fenyegetőzik, hiszen ők Tajvant Kína részének, a szakadárok felé tett legitimizáló gesztusokat pedig szuverenitásuk megsértésének tekintik. Igaz, hogy a mostanihoz hasonló hűhó jó negyedszázada lezajlott már, Li Teng-huj tajvani elnök amerikai látogatása, illetve az első tajvani szabad választások okán. Válaszul arra, hogy Li megkapta az amerikai vízumot, Kína visszahívta washingtoni nagykövetét, és letartóztattak egy amerikai fotóriportert Pekingben. Nyár derekától a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg naponta két rakétát lőtt ki Tajvan közelében. Washington haditengerészeti műveletek sorozatával válaszolt, decemberben már a Nimitz repülőgép-hordozó is áthaladt a Tajvani-szoroson.

Az 1996. március 23-i tajvani választások időpontjának közeledtével Peking újabb rakétateszteket és haditengerészeti gyakorlatokat jelentett be, többek között partraszállást ott, ahol ,,a domborzat a tajvanihoz hasonló". Tajvan közelében ballisztikus rakétákat lőttek ki, és éleslövészeti gyakorlatokat tartottak.

Clintonék azonban nem rettentek meg. Figyelmeztették a kínaiakat, hogy ha Tajvant találat éri, súlyos következményekkel számolhatnak. A kommunisták visszakoztak, Li Teng-huj megnyerte az elnökválasztást, a feszültség alábbhagyott.

De miért kell a feszültséget fokozni éppen ma, amikor Bidenéknek elég baja van Ukrajna okán?

A Fehér Ház nyilván azzal számol, hogy a keménységgel szavazatokat lehet nyerni. Csakhogy a mai helyzet lényegi vonásaiban különbözik a negyedszázaddal ezelőttitől. A mostani vezető, Hszi Csin-ping a Mao Ce-tung-i időkre emlékeztető keményvonalas kommunista. Kína gazdasága egyáltalán nem felfelé ível, hanem leszálló ágban van. A tizenhat–húsz évesek majdnem húsz százaléka munkanélküli, a fiatalok többsége – a zéró-Covid politikának köszönhetően is – depressziós. Az ország katonai ereje azonban ma már – nem úgy, mint 1996-ban – vetekszik az amerikaiakéval. Huszonöt éve nem tudták volna elsüllyeszteni az amerikai repülőgép-hordozókat. Ma már vannak rakétáik, amelyekkel ezt meg tudják tenni. A kínai nukleáris kardcsörtetés 1996-ban blöff volt. Ma már nem az.

Ferguson rámutat:

Háborút nem a magabiztos, erős hatalmak indítanak, hanem a gyengülő hatalmak, melyek tudják, hogy az idő nem nekik dolgozik.

Tajvan okán ma sokkal könnyebben kirobbanhat egy háború, mint gondolnánk. A tajvaniak egyre kevésbé kívánnak egyesülni a kommunista Kínával, így Peking előtt bezárul a politikai megoldás lehetősége. A demográfiai hanyatlás és a lassuló gazdaság is veszélyezteti Kína hosszú távú pályáját, és Hszi Csin-ping elnököt ez gyors cselekvésre késztetheti. A történelemben nem ritkaság, hogy egy elégedetlen hatalom erőszakot alkalmaz, ha céljait békés úton nem tudja elérni.

A legfontosabb eltérés az 1996. évi helyzettől az, hogy Kína mostanra levonhatta az ukrajnai események tanulságait – ami talán az, hogy idejekorán és határozottan kell odacsapni, még mielőtt megerősítenék Tajvant. Az ukránok hősiesen védekeznek, amellett a nyugati szankciók és fegyverszállítások is erősen korlátozzák az orosz támadás hatóerejét. Az ukránok azonban még nyugati támogatással sem tudták kiszorítani az orosz hadsereget a Donbaszból és a déli, Herszontól keletre fekvő területekről. Ukrajna egyötöde orosz kézen van (bár egy sikeres ukrán ellentámadás ezen még változtathat).

Hszi tudja, hogy Tajvan megszállása kockázatosabb vállalkozás lenne, mint Ukrajna orosz megszállása. Viszont azt is tudja, hogy Tajvan korántsem védekezne olyan keményen, mint Ukrajna. A Nyugat is sokkal nehezebben tudná Tajvant fegyverrel ellátni, mint Ukrajnát. A Kínával szembeni szankciókat pedig még jobban megsínylené, mint az Oroszországgal szembeni szankciókat. Egy Tajvanért vívott háború még nagyobb károkat okozna a világgazdaságnak, mint az ukrajnai. A világ gazdaságilag legdinamikusabban fejlődő térsége válna részben háborús övezetté; olyan hajózási útvonalak kerülnének veszélybe, amelyeken keresztül a világ tengeri forgalmának mintegy egyharmada halad át. Mi több, Tajvan állítja elő a világ minden okostelefonjához, laptopjához és ballisztikus rakétájához szükséges félvezetők 92 százalékát – egy Tajvanért vívott háború romba döntené a világgazdaságot, így az amerikai technológiai ágazatot is. 

A Nemzeti Palota Múzeum Tajpejben, előtte a Kínát jelképező oroszlán. Végtére Tajvan magát az igazi Kínának tartja

 

Az ukrajnai háború sok tekintetben visszavet minket egy bő évszázaddal ezelőttre, az első világháborúban látott konfliktusokhoz. Brutális csaták zajlanak, melyekben a tüzérség a döntő. És ott van a gazdasági hadviselés, amelyben egy ellenséges állam polgárainak magántulajdona és a jegybank tartalékai szabad prédának számítanak.

Az elmúlt hetekben két neves jegybankárral is beszélgettem erről. Egyikük azon aggódott, hogy a magánvagyonok elkobzása alapvetően hiteltelenné tette a jogállamiság és a magántulajdon védelmére hivatkozó angolszász szólamokat. A másik attól tartott, hogy az orosz központi bank tartalékainak befagyasztása végső soron alááshatja a dollár tartalékvaluta-státuszát. Egyikük sem úgy beszélt minderről, mint titkos fegyverekről, amelyekkel szemben Kína tehetetlen volna. A kulcskérdés inkább az, hogy mit fognak tenni a kínaiak most, hogy bepillantást nyertek a forgatókönyvünkbe?

A 2022. július 29-én megjelent írás itt olvasható. Peking válaszul 2022. augusztus 4-től mintegy katonai vesztegzár alá helyezi a szigetet, minden eddiginél nagyobb hadgyakorlatot tartva körülötte, mire a tajvaniak riadókészültséget rendeltek el (lásd ehhez a londoni Times mai cikkét itt).

A szerző műfordító

Nyitókép: Nancy Pelosi és Tajvan, a Kínai Köztársaság elnöke, Caj Jing-ven találkozója Tajpejben. A falon Csang Kaj-sek államalapító képe